Cilike és Harry

Előbb-utóbb meg kellett történnie. Mert ugye jelentkezzen az, akiben még soha nem merült föl egy próbafülkében, hogy valahogy bele fogja magát szuszakolni a próbababán szuperul álló fölsőbe/ruhába/fűzőbe, de a cucc le már nem jön. Hát megtörtént. Ott álltam a H&M próbafülkéjében, és azon gondolkoztam, hogy 1) szétszakítsam-e a darabot, ami kerül valamennyibe, de ezáltal megvásárolható a szabadság; 2) megkérjem a roppant undok ott dolgozó nőt, hogy vakarja le rólam; 3) fölhívjam az Andrist, vállalva a véget nem érő röhögést, kezébe adva egy esetleges zsarolási fegyvert a későbbiekre. Végül a harmadik opció mellett döntöttem (és elhatároztam, hogy leblogolom az eseményt, így hatástalanítva a fegyvert). Szerencsére már a közelben volt, úgyhogy hamar odaért, kiszabadított, és viszonylag gyorsan abbahagyta a röhögést is.

Amúgy az egész a SilhCityben történt, ahova azért mentünk, hogy megnézzük a Harry Potter filmsaga utolsó részét. Én meglehetősen HP rajongó vagyok, és a filmekkel eléggé türelmes. A film első részében még így is nagyon ideges lettem, mert érzésem szerint annyi volt az értelmetlen változtatás. A második felében aztán javult a helyzet, pár dolgot nagyon jól oldottak meg. Igazán csak annyit változtattam volna, hogy amikor a főgonoszok meghalnak, akkor ne szublimáljanak, hanem maradjanak ott hullának, mint ahogy az a könyvben is szerepel. Attól olyan véglegesen ki vannak nyiffanva. Saját ötlet, hogy a hulla Voldinak visszaalakítottam volna az arcát Tom Riddle-lé, ezzel is hangsúlyozva emberi mivoltát. Kb. mint amikor a haldokló Darth Vaderről leveszik a fufis maszkot.
Mozi után fél éjszaka még a könyvet olvastam, csak hogy helyretegyem a dolgokat.

Barcelona és Altafulla

Szerda délután hazaértünk Szentpétervárról, de esett az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy inkább továbbállunk. Erre jó indok volt Igancio 30. szülinapja, amit otthon, Barcelonában és a telkükön, Altafullában kívánt megünnepelni.
Csütörtök délelőtt érkeztünk meg Barcelonába, ahol csak össze-vissza csatangoltunk. Mivel voltunk már itt, ezért nem volt az az érzésünk, hogy mindenhova el kell látogatni. 8 évvel ezelőtt épp elég szorgalmasak voltunk. Így elmentünk megnézni, hogy hogy áll a Sagrada Família (nem sokkal tart előrébb, mint 2003-ban), kaptam egy Desigual ruhát szülinapomra (jó előre), kimentünk a kikötőbe, voltunk a piacon,

majd helyi viszonyokhoz képest korán vacsoráztunk a Ciudad Condalban, így csak negyed órát kellett várni egy asztalra. Itt kezdük el a négynapos katalán kajamaratont némi jóféle tapasszal. Andris kifejtette, hogy szereti, ha egy étel alapvetően egyféle hozzávalóból van, és abból kihozzák a legjobbat. Például a zsenge zöldspárga egy leheletnyi olívaolajjal meg volt grillezve, és egy kis tengeri sóval tálalták. Ennyi, mégis elég, és isteni.

Pénteken találkoztunk a szülinapozós társaság többi tagjával is, rajtunk kívül még eléggé sokan kerekedtek fel Svájcból. Újabb kóborlás vette kezdtét, a csapat kisebb csoportokra bomlott, mi például a tengerparton kötöttünk ki, ahol is magunkhoz vettünk egy kis sangríát. Este némi kavarás után abba az étterembe mentünk, ahol Ignacio családja a fontosabb eseményeket szokta megünnepelni. Itt is végtelen mennyiségű tapast pusztítottunk el, meglehetősen sok borral nyakonöntve (szegény sofőrök megszívták). A ráérős vacsit követően indultunk Altafullába.

Szombaton tengerpartoztunk, strandröplabdáztunk, néha még a vízbe is bementünk, de a nap fénypontja természetesen a kaja volt. Ignacióék kertjében grilleztünk, illetve grillezett Toribio (Argentína) és Diego (Brazília). Nem tudom, hogy ez genetikus tudás-e, de minden tökéletesre sült. Volt chorizo, fenyőmaggal dúsított véreshurka, bárány, fűszeres borda, disznó. Mellé saláták (módjával), manchego sajt, sonka, illetve a tipikus katalán pirítós, amit paradicsommal kennek meg. Sötétedés után bementünk a faluba, ahol valami ünnep volt tűzijátékkal, dobolással, ördögjelmezekkel és általános zajongással.

A vasárnapnak két fénypontja is volt, és ebből csak az egyik kaja! Mondjuk az nagyon ütött egy igazi, autentikus, friss, finom paella személyében.

Utána pedig elmentünk a Port Aventura vidámparkba, ahol mindenféle rémisztően szuper hullámvasút van. A legjobb a végére maradt, ez pedig a Furius Baco, ami jobban gyursul, mint egy Forma 1-es autó, 3 pm alatt 135 km/h-ra.
Az utazás legvégén pedig kipróbáltuk a reptéri szálloda intézményét (na jó, csak közel volt a reptérhez), mert haza reggel fél 8-kor indul a gépünk. Szuper kis szoba volt, sajnos csak 6 órát töltöttünk benne.

Szentpétervár

Szentpétervári utazásunkkal egy négyéves álom valósult meg. Már a nászúttal kapcsolatban megfordult a fejemben, majd később kb minden utazásunk előtt. Ehhez képest elkeveredtünk helyette Alaszkába, Új-Zélandra és még ki tudja, hova, ami szintén jó volt, de ugye nem Pétervár. Ennek most jött el az ideje, és megérte a várakozás, mert Andris csoporttársa, Gleb látott minket vendégül, így nagyon autentikus volt az egész.

Hamar rá kellett jönnünk, hogy a péterváriak életét nyáron a hidak irányítják, pontosabban az ő nyitásuk. Ami éjjel fél 2 körül kezdődik, de mivel az éjszakák ekkortájt napi másfél órára redukálódnak, ezért az egész város talpon van. És ha valakit a rossz oldalon ér a hidak nyitása, akkor vagy elkezd rohanni a szomszéd hídhoz (amit rossz esetben kinyitnak, mire az illető odaér), vagy a hidak zárásáig (kb fél 6 körül) a másik oldalon marad, és majd csak utána jut haza aludni. Ami a fényviszonyokat illetően tök mindegy, úgyis világos van.

A hidak nyitását amúgy kötelező megnézni, esetleg többször is, tehát 2 előtt nem lehet ágyba keveredni, ami azt is jelenti, hogy a lusta turista (tehát mi) átalussza a következő délelőtt jelentős részét. Azért így is sikerült 2 székesegyházat abszolválni - voltunk az Izsákban és az Krisztus feltámadásában (nem tudom, hogy magyarul mi a neve, mert oroszul is annyi van neki) -; kimentünk gyerekkorunk álmával, szárnyashajóval Peterhofba;

hajókáztunk a csatornákon; bóklásztunk a Péter-Pál erődben; sétáltunk a Nyevszkij proszpekten; és egy egész napot szenteltünk az Ermitázsnak. Itt egy akkora eső kapott el minket, amekkorát még nem láttunk. Hiába, Oroszorszgban minden nagyobb. A bezárt ablakok alatt folyt be a víz, amit a teremőr nénik a WC-ből elemelt papírtörölközőkkel és aznapi Metro újságokkal próbáltak felitatni. A szomszéd falon meg nyugodtan lógott tovább két Rembrandt.

Hab a tortán, hogy sikerült jegyet szerezni a Marinszkijba egy érdekes előadásra, a Giacomo variációkra John Malkovich főszereplésével. Három Mozart operából ollóztak össze egy kamaraoperát, ami Casanova életéről szólt. Olyasmi volt, mint egy zenés Veszedelmes viszonyok.

Nagy élmény volt Glebéknél lakni, az egész út időutazás-szerűségét nagyban erősítette. A lakásukban és a városban is többször volt olyan érzésünk, mintha egy 25 évvel ezelőtti Budapesten lennénk, csak minden nagyobb. Megtaláltuk a pesti rakpartot, a Margit-híd budai hídfője melletti házakat, és persze a metrót is, ahol még a megállók bemondójának a hangja is pontosan ugyanolyan volt, mint otthon. Nem gondoltuk volna, hogy oroszul is tud. Amúgy oroszul mindenkinek kell tudnia, mivel más nyelvvel nem igazán készülnek a turisták fogadására. A látogatók túlnyomó többsége ugyanis belföldi, a többi meg nem olyan fontos. Gleb szorgalmasan fordított.

Út közben rájöttünk, hogy milyen jó lenne külföldi barátainknak Budapestet megmutatni. Szerintem más arcát látnánk mi is.

A látnivalókon kívül kóstolnivalóink is akadtak. Volt madárfészek (a péksütemény-típusú), eléggé rendes túró, brutál nagy Túró Rudi. Kóstoltunk finom heringes ételeket, kaviáros palacsintát, mérhetetlen mennyiségű kaprot pusztítottunk el, kipróbáltuk a kvaszt, Andris végigette a szoljanka-borscs-scsí szentháromságot, és a Grand Hotel Europe-ban lecsúszott egy svájci mértékkel is világbajnok csokitorta.

A következő bejegyzésben a mediterrán konyhával folytatjuk.

Retroparti

Tegnap tartottunk kis bulit, hivatalos nevén otthoni mozizást. Nyolcan voltunk, ettünk, moziztunk, és legfőképp ittunk. Kellemesen megcsappant a múltkori grillezésről a nyakunkon maradt vörösbor készlet, úgyhogy a gyakorlat elérte célját. Az evés házi pizzában, fehércsokis cheesecake-ben és gyümölcssalátában manifesztálódott. Ismét megállapítottam, hogy 1) pizzából semennyi nem elég, pillanatok alatt felporszívózták; 2) nagyon praktikus az ajándékba kapott szett, amivel egyszerre 4 pizzát lehet sütni; 3) gyümölcssalátát ipari mennyiségben csinálni aprítási öngyilok.
A film nagyon gagyi volt, utána viszont retro MTV-videopartit csaptunk: volt Ace of Base, Aqua, DJ Bobo, Dr Alban, Roxette. No comment :) Legjobban azon szórakoztunk, hogy az 1987-ben született Fredrik a svéd versenyzőkön kívül ezeket nem ismerte. Mi meg nem vagyunk öregek.
Fredrikkel amúgy a bulit éjjel fél 2-kor Google+-on folytattuk, hangout rulez!