2009. március 30., hétfő

Boldog szülinapot, Nicolas!


Semmi az az 50 év, csak így tovább, szorgosan a szülők és tanárok agyára menni!!!

2009. március 29., vasárnap

"100 Jahre Jugend mit Stil"

A hétvége témája a csapatmunka és kooperáció volt, ami rejtélyes okokból kifolyólag egy operaház szezonjának kidolgozását jelentette. Négy csapatra oszlottunk, minden csapat kapott egy-egy operaházat (általában ún. Mehrspartenhaus-t, tehát ahol vannak opera-, balett-/tánc- és színielőadások, illetve hangversenyek is), valamint az ezekhez tartozó volt vagy jelenlegi igazgatót. Az igazit.
Mi a leglazábbat és legjobbfejet nyertük meg Cottbus színeiben, és bő egy nap alatt nagyon pöpec kis szezont dobtunk össze, ami az Igazgató Úr szerint meg is valósítható. Két fő rendezőelvünk volt, az egyik "Shakespeare in residence" a másik pedig "Liebe, Lust & Leidenschaft."

Íme a premierjeink:

Opera:
  • West Side Story (Bernstein) - á la Rómeó és Júlia
  • Falstaff (Verdi)
  • Otello (Rossini)
  • Lear király (Reimann)
  • Szöktetés a szerájból (Mozart)
Színház:
  • A lóvá tett lovagok (Love's Labour's Lost - Liebe, Lust & Leidenschaft -- éééérted!)
  • Szentivánéji álom
  • Szeget szeggel
  • Galileo Galilei (Brecht)
  • Otello darft nicht platzen (Ludwig)
  • Peterchens Mondfahrt (Von Bassewitz - gyerekdarab)
Tánc:
  • Rómeó és Júlia (Prokofjev)
  • Kein Schwein ruft mich an (táncos sanzonest a '20-as évek zenéivel, végülis világgazdasági válság van, vagy mi)
A többi nem olyan érdekes. Talán még a színház társintézményében két verzióban előadott "Egy kiállítás képei" (Ravel zenekari feldolgozása, illetve az Emerson, Lake & Palmer rockelőadás) lnne tényleg jó buli.

Most már igazán csak a Staatstheater Cottbus 2010/11-es szezonjára vetnék majd egy pillantást - gyanúm szerint lesz benne pár ismerős a hétvégéről ;)

2009. március 28., szombat

...és azóta is csak bambán vigyorog

A hétvégén iskola volt, majd összeszedm a maradék kis agyamat, és beszámolok róla "szakmailag" is. De ez a poszt másról szól, mégpedig arról, hogy Kini hogyan tud elpirulva hülyén vigyorogni, és közben vihogni úgy, hogy igazából semmi nem történt.
Az egyetemi csoportommal néha rájövünk arra, hogy kellene a továbbképzési központ kopár falain kívül is kommunikálni, és ehhez nem árt némi jó kaja és pia. Egy újabb ilyen hullám elsodort minket az Angkor nevű étterembe, ahol Robert mellé kerültem, aki a csoport brit tagja, és a világban cikázó balettáncos. A szomszédságából fakadó állandó cigarettafüst elviselését nagyban megkönnyíti, hogy tündér ember, nagyon normális, és nagyon szerény, illetve önkritikus. Például nemrég megsérült egy Rómeó és Júlia előadás során (ahova igazából csak beugrott helyettesíteni). Ezt annyival kommentálta, hogy "minek táncol Rómeót, aki már 37 éves." Szóval egy józan pasi.
A tánccal kapcsolatban Viviane szóba hozta a Bourne-féle Hattyúk tava koreográfiát, amiben férfiak táncolják az összes hatyvakat, továbbá arról híres, hogy a Billie Elliot c. film végén a felnőtt Billie ezzel debütál. Emlékezetes képsorok, amint A Hát (van neki neve is, Adam Cooper) leveszi a fürdőköpenyét, nyújt egy kicsit, majd egyetlen ugrást látunk, és vége is a filmnek. De A Hát valószínűleg a hölgynézők többségében maradandó károsodásokat okoz.
Persze nem tudtam megállni, hogy ezt ne említsem meg, mire Robert könnyedén közölte, hogy Adam jó haver, és a feleségével táncolt együtt.
Azóta próbálom ezt az információt megemészteni. És azt hiszem, hogy valamikor kénytelen leszek Robertet Londonban meglátogatni, mintegy véletlenül egy Cooper-előadás időpontjában.



2009. március 24., kedd

Az én szívem egy kísérleti nyúl



Ezzel a sanzonba illő képzavarral jellemezhetem a szerdámat.
Igazándiból az úgy volt, hogy egy kolléga írt egy köremailt, hogy a felesége kutatási célokból keres önkénteseket, akiknek a szívéről MR-t csinálna. Én meg úgy gondoltam, hogy miért is ne? Végülis az embert nem minden nap húzzák be egy technikailag igen fejlett csőbe. Úgyhogy a zuhogó esővel, illetve a zürichi gyermekkórház tömegközlekedési eszközök általi megközelíthetetlenségével dacolva mentem, hogy legbelsőbb működésem titkait a tudomány számára hozzáférhetővé tegyem.
Azt hittem, hogy majd egy fél órácskát elkómázgatok a gépben, de alvásról szó sem volt, mert mindenféle légzésvisszatartási gyakorlatok voltak rendszertelen időközönként: belélegez - kilélegez - 26 másodpercig nem lélegez - utána normálisan lélegez. Már amennyire az üres tüdővel 26 másodperc eltelte után normálisan lehet lélegezni.
De a végén a verdikt pozitív volt: tök normális szívem van, gyorsan visszaáll a rendes pulzusom, és csókolom.
Búcsúzóul egy kis video, ez vagyok én:


video

2009. március 23., hétfő

Ciki vagyok

Kis anekdota, amelyben nem tűnök fel jó színben:

Március 20-22 között a saját, illetve hőn szeretett guglink jóvoltából síeltünk (saját, amennyiben mi fizettük, viszont a guglinak köszönhető egy plusz szabadnap). Mivel a helyi sípályákon nem találkoztunk még nagyon magyarokkal, ezért hozzászoktam, hogy a sporttársakra vonatkozó kedves megjegyzéseket nem tartom magamban.
Na, alakul a történet? Persze a poént már tudjátok, de azért elmondom a ciki részt is.
Állt előttünk a sorban egy fiú - mit állt, csetlett-botlott két pár síléc súlya alatt a tükörjégen. Közben peckesen mellette lépdelt a barátnője a két pár bottal. Namármost nekem van egy teóriám, aminek jól hallhatóan hangot is adtam:
"Aki olyan puhap*cs, hogy a síléceit sem hajlandó vinni, az ne síeljen."
Mire a lány hátrafordult felém, és kedvesen azt mondta, hogy: "Ma van a születésnapom."
A helyzet nem volt menthető, nem is próbáltam ezek után barátkozni. Viszont az biztos, hogy ha a lány barátja következőre felajánlja neki, hogy viszi a lécét, akkor ez eszébe fog jutni. Amivel a foglalkozás célját el is értük ugyebár.



P.S.: További cikiség, hogy eme elméletemet már a főnökömmel is megosztottam, aki egy igazi angol úriember, és felvilágosított, hogy ő mindig viszi a felesége léceit. Szerencsére neki kicsit finomabban fogalmaztam meg az eredeti véleményemet, úgyhogy jóban maradtunk. De lehet, hogy fel kellene hagynom az emberek megtérítésével ebben a témában? Habár továbbra is úgy gondolom, hogy igazam van ,)

2009. március 19., csütörtök

Lopott gomba

Már régóta nem írtam kajás postot, úgyhogy íme egy gyorsan összedobott falat.

Hozzávalók:
  • gombafejek
  • friss spenót
  • brie sajt
  • fenyőmag
  • olívaolaj
  • türelem
Elkészítés: a gombafejekből szépen kikapargatjuk a lemezkéket úgy, hogy maga a gombafej viszonylag egyben maradjon - ezzel már két hozzávalót fel is használtunk: a gombát és a türelmet. Utána már móka és kacagás, amennyiben a spenótot pár perc alatt megfőzzük, majd jeges vízben lehűtjük, hogy ne fakuljon ki a színe, kicsit összevágjuk, összekeverjük az olívaolajjal, felaprított sajttal és picit megpirított fenyőmaggal, beletöltjük a kalapokba, és 10 perc alatt megsütjük.

Ez a hivatalos recept. Következőre tutira teszek bele fokhagymát. Sokat. És esetleg a kedves brie helyett útősebb gorgonzolát. Végülis a fenyőmag helyett lehetne szotyit vagy tökmagot is használni, lényeg a pirítás. Spenót maradhat, ha már ennyit küzdöttünk a szép színe megtartásán ;)

Ja, és tévedések elkerülése végett nem a gomba volt lopott, csak a recept.

2009. március 16., hétfő

TV-edzés



Ez a hétvége volt az eddigi legfárasztóbb, legérdekesebb, legigedesítőbb, leghasznosabb, legélvezetesebb és legfrusztrálóbb egyetemi modul.
Az egész átlagos hétvégeként kezdődött, elsétáltunk a szokásos kis továbbképzési központunkba, ahol volt pár előadás, majd délután beütött a ménkű, megjelent egy riporter, egy asszisztens és egy kameraman. Egyesével kicibáltak minket a teremből, és azon nyomban meginternyúvoltak. Mindenki úgy meg volt lepve, hogy semmit nem kérdezett, hanem kedvesen mosolyogva, engedelmesen válaszolgatott a feltett kérdésekre, amik eléggé provokatívak voltak (hogyaszongya: miért jársz egy ilyen "elitképzésre", mire jó ez az egész, miért adsz ezért pénzt, ilyesmik). Aztán a kínzók eltűntek, mi pedig ott maradtunk bambán vigyorogva.
Szombaton a csapat két részre oszlott, az egyik fele ment a TV-be, mi pedig maradtunk az egyetemen elméletet és érveléstechnikát tanulni, ami egész érdekes volt, habár bevallom, a  némettudásom nem erre lett kalibrálva. Kicsit el is keseredtem.
Vasárnap mi kerültünk sorra a TV-ben, ahol két darab 6-fős csoportra bomlottunk. Először megnéztük a pénteki letámadós interjúkat, és kielemeztük, főleg a beállítást és a külsőségeket. Pl. volt, akit egy ablak elé állítottak, és ettől a kamera teljesen zizis lett. Steffi a férfiWC ajtaját nyerte meg háttérnek, Christiant konkrétan beállították a sarokba, Philippet pedig addig küldték le a lépcsőn, amíg úgy nem pislogott föl a kamerába, mint egy ovis. Én viszonylag jól megúsztam, mert csak a lilásrózsaszín kardigánom találkozott a piros lépcsővel. Ezt az interjút amúgy angolul készítették velem, de utána jött a nemulass, és németül kellett nyomnom az egész napot. Először 20 másodpercben be kellett mutatkozni, ez viszonylag jól sikerült. Itt elvileg az a trükk, hogy pár személyes dolgot meg kell említeni, hogy megjegyezzék az embert, nem a szakmai önéletrajzot kell összefoglalni. Utána jött az első "nagy" interjú, ahol előre megkaptuk kb. a kérdéseket (nekem a Van Gogh kiállításban játszott szerepemről kellett beszélni, illetve arról, hogy hogy kerültem a gugliba). Ez tűrhető lett, még agyamnál voltam, normális mondatokat mondtam, és még értelme is volt. Figyelni kellett arra, hogy természetesen gesztikuláljunk, ne nézzünk a kamerába, tartsuk a szemkontaktust a riporterrel, illetve rövid mondatokat mondjunk, mert a végén az interjút meg kell vágni, és 20 másodperces, úgynevezet statement-eket keresnek, amit jól be lehet illeszteni egy riportba. Fontos, hogy az ember a véleményét mondja el, az adatokat köré teszik.
Az interjú után ebédeltünk a kantinban, ahol a kasszánál csak azt kellett mondani, hogy a médiatréning résztvevői vagyunk, így nem kellett fizetni. Nekem külön koncentrálni kellett arra, hogy elmenjek a kasszához - nem szoktam én az ebédért fizetni ;)
Az ebédet követően körbevezettek a TV-ben, megmutatták a különböző stúdiókat (uncsi, mert itt nincs TV-nk, úgyhogy a programok kulisszái nem mondtak sokat), illetve megnéztük, hogy a délután 1 órás 5-perces híradó hogyan készül. Ott totál elvesztem: egyszerre magyarázott az idegenvezetőnk, beszéltek a rendezői stúdióban, illetve mondta a magáét a bemondónő. Szóval fogalmam sincs, hogy mi is történik, csak annyi jött át, hogy az egész egy szépen megkoreografált gépbalett. Az idegenvezető hölgy mesélte, hogy két héttel korábban szintén a híradót mutatta be egy csoportnak, de szokatlanul nagy volt a nyüzsgés és a fejetlenség. Kiderült, hogy valaki véletlenül letörölte a teljes anyagot pár perccel adás előtt, úgyhogy minden újságírónak bent kellett lennie a stúdióban, és vágni/leadni a saját anyagát. Jó kis tornagyarkolat lehetett.
A délután fennmaradó részében még egy kör interjút készítettek velünk, én itt már teljesen zombi voltam, és ennek megfelelően hebegtem-habogtam a műtárgylopásról és -biztosításról (az sem segített, hogy abban a hitben ültem a babérjaimon, hogy én bizony mindent angolul csinálok). Sebaj, túléltem, és összességében nem volt olyan vészes a nap, mint előtte gondoltam.
Hát így voltam én benne a TV-ben.


Vicces P.S.: Tegnap tánc után döcögtünk haza a 4-es tömegközlekedési viszonylattal, és az előző napi riporternő szállt föl, akivel aztán kedélyesen elcseverésztünk pár megállót, amíg le nem szállt. Érdekes, hogy két nappal a megismerkedésünk után összefutunk. Vagy már eddig is összefutottunk néha, csak nem tudtuk?

2009. március 15., vasárnap

A mi Davidénk


Pénteken iskola után elruccantunk Bernbe az EMAAs pajtikkal, mert Davide énekelt az Álarcosbálban.
Előre kell bocsátanom, hogy az előadás nem volt fantsztikus, sőt, a végén kifejezetten béna volt, amikor a báli jelenetben szerencsétlen kórus idióta jelmezekben koreográfia hiányában nem tudott magával mit kezdeni a színpadon, és szervezett kavargás helyett csak kóvályogtak a színpadon, meglehetősen kevés lelkesedéssel. Két kiemelkedően jó szólista volt: Ulrica, illetve a mi Davidénk :) A többiek sem voltak vészesek, de jók sem voltak. Colin, a bécsi akcentussal beszélő amerikai osztálytárs szerint ha ezt a mamája hallaná (aki Amerikában csücsül, és kedélyesen kritizál operénekesnőket, mivel hajdanán maga is az volt), azt mondaná: "ne visíts, mint egy kislány, hanem énekelj úgy, mint egy nő!" És ebben igaza lenne. Néha Amelia és Oscar (fiúszerep szoprán hangra) olyan hangzavart csaptak, hogy egyszer komolyan felmerült bennem a teremben levő üvegneműk testi épségéért való félelem.
De a lényeg az, hogy Davidéra méltán lehettünk büszkék, nagyon pöpec kis Renato volt, a grófot annak rendje és módja szerint leszúrta, de a legjobb az volt, hogy előadás után 20 perccel már velünk borozott a szomszéd pinceétteremben. Nadia, a legkedvesebb és leghabókosabb csoporttárs ezt annyira nem tudta hova tenni, hogy nem mert odamenni a Művész Úrhoz, aki amúgy mélységesen meg volt hatva, hogy olyan tizenöten elvonatoztunk miatta Bernbe.

Foly köv nemsokára a hétvége tanulós részével.

2009. március 4., szerda

Pozitívkodás

Mindenféle dolgok történnek itten, hogy úgy mondjam nagy a turbulencia.
Hétfőn kiderült, hogy a nemszeretem kolleganő március közepétől átmegy a londoni irodába. Ezt nem akarta az orrunkra kötni, de előbb-utóbb kénytelen volt, mivel a direktorait csak le kell passzolnia valakinek. Ez idáis mind szép és jó, csak a következő apró bökkenők árnyalják a képet (tessen elképzelni, ahogy egy bökkenő képet árnyal!): Nemszeretem március közepén ugye el. Terhes április eleje helyett már mostantól szülési szabin van, mert az orvos pihenést rendelt neki. Új Tag, avagy Menyasszony hivatalosan április elejétől dolgozik velünk, ekkor viszont inkább elvonul Rarotongára összeházasodni (ismerős a helyszín, Melinda? ;)), majd nászútra, amiről a hónap végéig vissza sem jön. Tehát 2 fő mínuszban leszünk, ami egy ötfős csapatnál már érezhető. Ennek megfelelően megkaptam (viszakaptam) egy régi kedves ismerőst, Steve-et, aminek igazából örülök, mert aranyos ember.

Másik "öröm az ürömben"-élményem ma reggel történt. A zürichi élet kedves velejárója a mosónap, amiből nekünk kéthetente két egymás követő van. Mivel 7 lakás van a házban, és vasárnap nem szabad mosni, ezért a mosónapok mindig egy kicsit tolódnak, nehogy jól lehessen hozzájuk alkalmazkodni. A megoldási arzenál egyik eszköze a nagyon-nagyon korai kelés, hogy még munkába menés előtt lehessen egy menetet mosni/szárítani. Eddig mindig morcos voltam, ha mosás miatt föl kellett kelnem, de ma pozitívan fogtam föl a feladatot, és úgy döntöttem, hogy ez lehetőség egy kellemes reggeli egy órára a fürdőszobában, amikor lehet szépülni, a megszadaulandóktól megszabadulni, az általában elfelejtett krémekkel bekenőzködni, és egyáltalán, élvezni, hogy mostanság 3/4 7-kor már világos van.

És most következik a Nagy Megvilágosodás: blogot írni nem csak azért jó, mert kedves emberek olvassák, örülnek neki, és esetleg kommentálják is (amit nagyon szeretek!), hanem azért is, mert ripsz-ropsz megfertőz a blog-bug, mindenre lehetséges post-témaként tekintek, és azonnal fogalmazgatom magamban, hogy hogyan is fogom megírni (ugye Tücsök?). És ettől aztán mindjárt úgy érzem, hogy nagyon érdekes kis életem van!

Nagy érdekességemben pedig el is megyek aludni.

2009. március 1., vasárnap

Opera folyt.

Szombat reggel ismét  széles vigyorral szálltam le a Stadelhofenen, és battyogtam be az Operaházba. Jó dolog, ha egy ilyen helyen van az ember átmeneti iskolája (Juca, link neked sok szeretettel!), még akkor is, ha aztán leküldenek a -4. szintre a próbaszínpadra.
Erre a napra Alexander Pereira, a Ház igazgatója vett minket szárnyai alá. Mesélt finanszírozásról (ez nem olyan izgi, sokal kell kilincselni meg mosolyogni, és az sem hátrány, ha Zürichben kalapozod össze a pénzt, mert itt még a gazdasági világválság alatt is lehet pár milliócskát szerezni), bátorított minket, hogy minden produkció létrehozható, csak akarni kell, és kiemelte, hogy sokkal fontosabb egy jó társulat, mint sok nagy sztár. A zürichi Operaház a sok premier politikáját folytatja, évadonként kb. 15 bemutató van, ami fenntartja nem csak a közönség, hanem a művészek érdeklődését is.
A nap legérdekesebb része minden kétséget kizáróan a délutáni próbaéneklés volt. Meghívtak 6 már előadó, illetve még tanuló énekest, akik egy-két áriát elénekeltek, majd maga az igazgató foglalkozott velük egy kicsit, kritikát mondott, pár változtatást kipróbáltatott velük. Először egy olasz lányka énekelt, szerintem picit erőtlen volt a hangja, de nagyon igyekezett. Utána jött egy eléggé csúnyácska nő, és teljesen elvarázsolt minket. Fantasztikusan szép a hangja, nagyon tud vele játszani, és közben borzasztó kedves is volt. Még két pasit szeretnék kiemelni, az egyik egy orosz, kedvesen macso megjelenéssel, láthatóan enyhén zavarban, talán a doni kozákoktól szökött ide Zürichbe. Vele az volt a legfőbb probléma, hogy ha kinyitotta a száját, akkor automatikusan forte jött ki belőle, és nagyon-nagyon kellett igyekeznie, hogy halkabb legyen. Ekkora hangot én még szerintem nem is hallottam. A végére maradt a hab a tortán, de ez nagyon vicces kis hab volt. Bejött egy kis mitugrász fickó, aki három évvel ezelőtt nyergelt át trombitáról az éneklésre. És kiderült, hogy egy elképesztő tenor. Ő volt az egyetlen, aki hozott magának is kottát, nem csak a zongoristának, mondván hogy még nem tudja teljesen a darabot. Sokáig kutakodott egy kottatartó után, aztán persze bele sem nézett. Erre az igazgató az ária kellős közepén odasétált, és elvitte a kottatartót. Mire öt ütemen belül a dal káoszba és nagy röhögésbe fulladt tisztelt énekes úr részéről, és odafordult Pereirához azzal, hogy "én megmondtam, hogy még nem tudom!" Erre kegyesen visszakapta a kottát, és az igazgató nagyon szégyellte magát :)

Vasárnap visszatértünk a megszokott helyszínre Oerlikonba, és a nők vették át a hatalmat. Végre tartott egy előadást a Brunner-Herrnleben házaspár női napba illő fele, ahol is elmesélte a Brunner által igazgatott grazi operaház egy évadjának felépítését, problémáit, sikereit és kudarcait. Ez volt az az előadás, ami rádöbbentett arra, hogy valószínűleg egy operaház a világ legbonyolultabb szervezete, és hogy én tulajdonképp mázlista vagyok, hogy a múzeumi életbe szerettem bele, mert az milyen egyszerűen átláható ehhez képest. Egy operában össze kell hozni a zenekart, az énekeseket, a  kórust, a karmestert, a vendégművészeket, illetve a beugró vendégművészeket, mert valaki úgyis megbetegszik, valamint a rendezőt, a díszlettervezőt, a műhelyeket, a technikát, az egészet megkoronázva marketinggel és állandóan reménytelennek látszó pénzügyekkel. Jó, jó, ez utóbbi két feltétel minden rendesebb kulturális intézményben teljesül. De itt irtó sokat dolgozol egy produkción, ami aztán nagy csinnadratta közepette 4-5-ször kerül előadásra, aztán jöhet a következő. Persze varietas delectat, de azért ez durva.

Következőre média modul lesz, megyünk valami nagyon intenzív egynapos tréningre az itteni királyi TV-hez, ahol interjúkat fognak velünk készíteni, amiben én már előre tudom, hogy nagyon béna leszek, de majd beszámolok!