TV-edzés

Ez a hétvége volt az eddigi legfárasztóbb, legérdekesebb, legigedesítőbb, leghasznosabb, legélvezetesebb és legfrusztrálóbb egyetemi modul.

Az egész átlagos hétvégeként kezdődött, elsétáltunk a szokásos kis továbbképzési központunkba, ahol volt pár előadás, majd délután beütött a ménkű, megjelent egy riporter, egy asszisztens és egy kameraman. Egyesével kicibáltak minket a teremből, és azon nyomban meginternyúvoltak. Mindenki úgy meg volt lepve, hogy semmit nem kérdezett, hanem kedvesen mosolyogva, engedelmesen válaszolgatott a feltett kérdésekre, amik eléggé provokatívak voltak (hogyaszongya: miért jársz egy ilyen "elitképzésre", mire jó ez az egész, miért adsz ezért pénzt, ilyesmik). Aztán a kínzók eltűntek, mi pedig ott maradtunk bambán vigyorogva.

Szombaton a csapat két részre oszlott, az egyik fele ment a TV-be, mi pedig maradtunk az egyetemen elméletet és érveléstechnikát tanulni, ami egész érdekes volt, habár bevallom, a  némettudásom nem erre lett kalibrálva. Kicsit el is keseredtem.

Vasárnap mi kerültünk sorra a TV-ben, ahol két darab 6-fős csoportra bomlottunk. Először megnéztük a pénteki letámadós interjúkat, és kielemeztük, főleg a beállítást és a külsőségeket. Pl. volt, akit egy ablak elé állítottak, és ettől a kamera teljesen zizis lett. Steffi a férfiWC ajtaját nyerte meg háttérnek, Christiant konkrétan beállították a sarokba, Philippet pedig addig küldték le a lépcsőn, amíg úgy nem pislogott föl a kamerába, mint egy ovis. Én viszonylag jól megúsztam, mert csak a lilásrózsaszín kardigánom találkozott a piros lépcsővel. Ezt az interjút amúgy angolul készítették velem, de utána jött a nemulass, és németül kellett nyomnom az egész napot. Először 20 másodpercben be kellett mutatkozni, ez viszonylag jól sikerült. Itt elvileg az a trükk, hogy pár személyes dolgot meg kell említeni, hogy megjegyezzék az embert, nem a szakmai önéletrajzot kell összefoglalni. Utána jött az első "nagy" interjú, ahol előre megkaptuk kb. a kérdéseket (nekem a Van Gogh kiállításban játszott szerepemről kellett beszélni, illetve arról, hogy hogy kerültem a gugliba). Ez tűrhető lett, még agyamnál voltam, normális mondatokat mondtam, és még értelme is volt. Figyelni kellett arra, hogy természetesen gesztikuláljunk, ne nézzünk a kamerába, tartsuk a szemkontaktust a riporterrel, illetve rövid mondatokat mondjunk, mert a végén az interjút meg kell vágni, és 20 másodperces, úgynevezet statement-eket keresnek, amit jól be lehet illeszteni egy riportba. Fontos, hogy az ember a véleményét mondja el, az adatokat köré teszik.

Az interjú után ebédeltünk a kantinban, ahol a kasszánál csak azt kellett mondani, hogy a médiatréning résztvevői vagyunk, így nem kellett fizetni. Nekem külön koncentrálni kellett arra, hogy elmenjek a kasszához - nem szoktam én az ebédért fizetni ;)

Az ebédet követően körbevezettek a TV-ben, megmutatták a különböző stúdiókat (uncsi, mert itt nincs TV-nk, úgyhogy a programok kulisszái nem mondtak sokat), illetve megnéztük, hogy a délután 1 órás 5-perces híradó hogyan készül. Ott totál elvesztem: egyszerre magyarázott az idegenvezetőnk, beszéltek a rendezői stúdióban, illetve mondta a magáét a bemondónő. Szóval fogalmam sincs, hogy mi is történik, csak annyi jött át, hogy az egész egy szépen megkoreografált gépbalett. Az idegenvezető hölgy mesélte, hogy két héttel korábban szintén a híradót mutatta be egy csoportnak, de szokatlanul nagy volt a nyüzsgés és a fejetlenség. Kiderült, hogy valaki véletlenül letörölte a teljes anyagot pár perccel adás előtt, úgyhogy minden újságírónak bent kellett lennie a stúdióban, és vágni/leadni a saját anyagát. Jó kis tornagyarkolat lehetett.

A délután fennmaradó részében még egy kör interjút készítettek velünk, én itt már teljesen zombi voltam, és ennek megfelelően hebegtem-habogtam a műtárgylopásról és -biztosításról (az sem segített, hogy abban a hitben ültem a babérjaimon, hogy én bizony mindent angolul csinálok). Sebaj, túléltem, és összességében nem volt olyan vészes a nap, mint előtte gondoltam.

Hát így voltam én benne a TV-ben.

Vicces P.S.: Tegnap tánc után döcögtünk haza a 4-es tömegközlekedési viszonylattal, és az előző napi riporternő szállt föl, akivel aztán kedélyesen elcseverésztünk pár megállót, amíg le nem szállt. Érdekes, hogy két nappal a megismerkedésünk után összefutunk. Vagy már eddig is összefutottunk néha, csak nem tudtuk?