2009. március 16., hétfő

TV-edzés



Ez a hétvége volt az eddigi legfárasztóbb, legérdekesebb, legigedesítőbb, leghasznosabb, legélvezetesebb és legfrusztrálóbb egyetemi modul.
Az egész átlagos hétvégeként kezdődött, elsétáltunk a szokásos kis továbbképzési központunkba, ahol volt pár előadás, majd délután beütött a ménkű, megjelent egy riporter, egy asszisztens és egy kameraman. Egyesével kicibáltak minket a teremből, és azon nyomban meginternyúvoltak. Mindenki úgy meg volt lepve, hogy semmit nem kérdezett, hanem kedvesen mosolyogva, engedelmesen válaszolgatott a feltett kérdésekre, amik eléggé provokatívak voltak (hogyaszongya: miért jársz egy ilyen "elitképzésre", mire jó ez az egész, miért adsz ezért pénzt, ilyesmik). Aztán a kínzók eltűntek, mi pedig ott maradtunk bambán vigyorogva.
Szombaton a csapat két részre oszlott, az egyik fele ment a TV-be, mi pedig maradtunk az egyetemen elméletet és érveléstechnikát tanulni, ami egész érdekes volt, habár bevallom, a  némettudásom nem erre lett kalibrálva. Kicsit el is keseredtem.
Vasárnap mi kerültünk sorra a TV-ben, ahol két darab 6-fős csoportra bomlottunk. Először megnéztük a pénteki letámadós interjúkat, és kielemeztük, főleg a beállítást és a külsőségeket. Pl. volt, akit egy ablak elé állítottak, és ettől a kamera teljesen zizis lett. Steffi a férfiWC ajtaját nyerte meg háttérnek, Christiant konkrétan beállították a sarokba, Philippet pedig addig küldték le a lépcsőn, amíg úgy nem pislogott föl a kamerába, mint egy ovis. Én viszonylag jól megúsztam, mert csak a lilásrózsaszín kardigánom találkozott a piros lépcsővel. Ezt az interjút amúgy angolul készítették velem, de utána jött a nemulass, és németül kellett nyomnom az egész napot. Először 20 másodpercben be kellett mutatkozni, ez viszonylag jól sikerült. Itt elvileg az a trükk, hogy pár személyes dolgot meg kell említeni, hogy megjegyezzék az embert, nem a szakmai önéletrajzot kell összefoglalni. Utána jött az első "nagy" interjú, ahol előre megkaptuk kb. a kérdéseket (nekem a Van Gogh kiállításban játszott szerepemről kellett beszélni, illetve arról, hogy hogy kerültem a gugliba). Ez tűrhető lett, még agyamnál voltam, normális mondatokat mondtam, és még értelme is volt. Figyelni kellett arra, hogy természetesen gesztikuláljunk, ne nézzünk a kamerába, tartsuk a szemkontaktust a riporterrel, illetve rövid mondatokat mondjunk, mert a végén az interjút meg kell vágni, és 20 másodperces, úgynevezet statement-eket keresnek, amit jól be lehet illeszteni egy riportba. Fontos, hogy az ember a véleményét mondja el, az adatokat köré teszik.
Az interjú után ebédeltünk a kantinban, ahol a kasszánál csak azt kellett mondani, hogy a médiatréning résztvevői vagyunk, így nem kellett fizetni. Nekem külön koncentrálni kellett arra, hogy elmenjek a kasszához - nem szoktam én az ebédért fizetni ;)
Az ebédet követően körbevezettek a TV-ben, megmutatták a különböző stúdiókat (uncsi, mert itt nincs TV-nk, úgyhogy a programok kulisszái nem mondtak sokat), illetve megnéztük, hogy a délután 1 órás 5-perces híradó hogyan készül. Ott totál elvesztem: egyszerre magyarázott az idegenvezetőnk, beszéltek a rendezői stúdióban, illetve mondta a magáét a bemondónő. Szóval fogalmam sincs, hogy mi is történik, csak annyi jött át, hogy az egész egy szépen megkoreografált gépbalett. Az idegenvezető hölgy mesélte, hogy két héttel korábban szintén a híradót mutatta be egy csoportnak, de szokatlanul nagy volt a nyüzsgés és a fejetlenség. Kiderült, hogy valaki véletlenül letörölte a teljes anyagot pár perccel adás előtt, úgyhogy minden újságírónak bent kellett lennie a stúdióban, és vágni/leadni a saját anyagát. Jó kis tornagyarkolat lehetett.
A délután fennmaradó részében még egy kör interjút készítettek velünk, én itt már teljesen zombi voltam, és ennek megfelelően hebegtem-habogtam a műtárgylopásról és -biztosításról (az sem segített, hogy abban a hitben ültem a babérjaimon, hogy én bizony mindent angolul csinálok). Sebaj, túléltem, és összességében nem volt olyan vészes a nap, mint előtte gondoltam.
Hát így voltam én benne a TV-ben.


Vicces P.S.: Tegnap tánc után döcögtünk haza a 4-es tömegközlekedési viszonylattal, és az előző napi riporternő szállt föl, akivel aztán kedélyesen elcseverésztünk pár megállót, amíg le nem szállt. Érdekes, hogy két nappal a megismerkedésünk után összefutunk. Vagy már eddig is összefutottunk néha, csak nem tudtuk?

2 megjegyzés:

  1. Kini, Kedves! Fantasztikus, hogy milyen pörgős az életed, magad választottan is, meg belepottyanva is micsoda kalandokban veszel részt és nagyszerű, hogy minden helyzetben gyakorlottan helyt állsz, sőt jól érzed magad és még bennünket, kiváncsi olvasókat is szórakoztatni tudsz fölös energiádból!!!Gratulálok szeretettel: Gy.

    VálaszTörlés
  2. Banyek, kezdelek igencsak irigyelni ezért a suliért :)

    VálaszTörlés