Előkarácsony

Az utazással megfejelt ünnepek miatt Andrissal úgy döntöttünk, hogy utolsó zürichi esténken csapunk egy kis előkarácsonyt. Az egymásnak való ajándékozáson kívül még Kati néni ajándékait is megkaptuk, hogy ne kelljen őket a világ túlsó felére megutaztatni, úgyhogy ennek megfelelően hosszadalmas bontogatási procedúrába kezdtünk :)
Most pedig beszéljenek a képek!
Ajándékozás után vacsiztunk is: volt fokhagymás olajbogyó mozzarellával, utána baconbe csavart aszaltszilvás pulyka vadrizzsel és szilvaszóssazl, a végén pedig a múlt héten készített pralinék.
Foly. köv. holnap otthon!

From Elokaracsony 2009

Plusz két apróság

1. Ma van a második guglis szülinapom. Még soha nem dolgoztam egy helyen ennyit. Az élet olykor kiszámíthatatlan...
2. Steve-től (az egyik főnököm) kaptam karácsonyi Lush-ajándékcsomagot. Cuki. (Amint átadta, mondta, hogy már tervezgeti magában a jövő évi utat a csoportjának. Számító.)
   

Csokiba fulladva

A ma délutánt az iroda konyhájában töltöttem kilencedmagammal (ha összesen tízen voltunk, akkor az kilencedmagammal vagy tizedmagammal?), eközben feldolgoztunk kb. 10 kiló csokit és pluszban feleennyit meg is ettünk.
Az egész úgy keződött, hogy Helene, a desszertséfünk Valentin-napra ajánlott kétszer tíz embernek praliné-készítést, de aztán problémák adódtak a terhességével, és csokizás helyett inkább kórházba vonult. Az olvasótábor aggódós tagjainak megnyugtatására közlöm, hogy a kisfia makkegészséges, és immár öt és fél hónapos. Viszont most, hogy kedves anyuka visszatért részidőben a gugli konyhájára, semmi akadálya nem volt a praliné-készítésnek.

Készült:

• ganache-sal töltött csokigolyó tej- illetve étcsokiba mártva (az üres golyókat készen lehet venni, a ganache két rész csoki és egy rész tejszín keveréke). Utána volt, amelyiket borzasra csináltuk, lett porcukorba hempergetett -azok borzasztó elegánsan néznek ki-, volt, ami dióbundát kapott, és lett színes cukros is
• készült florentin, alja csokiba mártva
  
• kétszintes praliné: egy réteg pisztáciával dúsított zöld marcipán, egy réteg ganache, ezek csokival összeragasztva, aztán tej- vagy étcsokiba mártva, tetejére egy szem pisztácia díszítésnek
• mandulaforgács csokival összekverve, kis halmokban kiszárítva

Amúgy ez a lehetőség a fiúk fantáziáját is megmozgatta, mert a csoportban hat fiú és négy lány volt.

Ja, vacsira szigorúan csak sósat ettem, és egy ideig szerintem ennél is maradok. Valahogy csokiból most elég volt egy időre :)

Párizs reloaded

Az egyik csapatom egészen az év végéig halogatta az utazásra fordítható keret elköltését, és a december 14-15-ét szemelték ki végleges időpontnak. Nekem pont legjobbkor jött, hogy a karácsonyi buli mellé még egy harmincfős párizsi utat is szervezzek...
A dologból majdnem nem lett semmi, mivel a hajnali S-Bahn nemes egyszerűséggel beragadt az alagútba, úgy, hogy persze mindenkinek a jegye nálam volt... Szerencsére a korábbi S-Bahnnal indlutam, illetve a Máté ott volt nyugtatgatni, de bő fél óra helyett szűk 10 perccel a vonat indulása előtt futottunk be. A viszontagságok után dél körül érkeztünk a Gare de l'Est-re, majd onnan a szállodába mentünk. A szálloda hivatalosan négycsillagos volt, de azért ettől a szinttől meglehetősen messze állt, pl. csak 12-en fértek be egyszerre a reggelizőbe, és  nem is volt rendens recepció, csak valami minimalista pult. Viszont a szobák rendben voltak, úgyhogy nem panaszkodhattunk.
Egy kis szétszéledés-kajálgatás után mind a Louvre előtt találkoztunk, ott volt a "fun activity", aminek a kidolozása rám hárult. Sajnos a Louvre a szervezés során nem bizonyult valami jó partnernek: emailre nem válaszoltak, telefonon nem lehet őket elérni, háromnapos küzdelem során sikerült odáig eljutnom, hogy kiderült, nincs már szabad tárlatvezetőjük. Viszont a honlapjuk kárpótolt szinte mindenért, mivel kb. 20 teamtikus útvonalat javasolnak részletes út- és képleírásokkal. Ezekből háromhoz alkottam kérdéseket és szereztem plusz infókat, hogy érdekesebb legyen az útvonal,és legyen benne valami feladat. Volt egy Da Vinci kódos útvonal, egy kajaközpontú és egy, ami szerelmi történeteket mesélt el. (A feladatlapok elkészítésére előttem is ismeretlen okokból kifolyólag vasárnap délután 5 és éjfél között kerítettem sort.) Az emberek élvezték, és eléggé lelkesek voltak, hogy egy-egy dologról kicsit többet is megtudtak. Nagyon igyekszem, hogy kicsit szélesítsem a látókörüket ;) A feladat után összefutottam a főnökömmel, és neki, illetve egy másik srácnak rögtönzött vezetést tartottam a németalföldi gyűjteményben, csak hogy ne teljesen hülyén haljanak meg. A főnököm biztos nagyon jó szakember és mindenképpen jó menedzser, de túlságosan műveltnek nem mondanám.
Múzeumozás után a csapat fele elment egy bárba, a másik fele viszont a hideggel dacolva elsétált a Notre Dame-ig és onnan az étterembe, ahol vacsiztunk. Eléggé átfagytunk, de nagyon szép volt a kivilágított Párizs. A vacsorát pedig magyobb mennyiségű borral indítottuk, csak hogy átmelegedjünk.
Kedden szabadfoglalkozás volt, amit én arra használtam ki, hogy megnézzem végre magamnak Párizs legújabb múzeumát, a Museée du Quai Branly-t, ami Európán kívüli kultúrákat mutat be. Persze szokásos párizsi módon a múzeum beogadhatatlanul hatalmas, úgyhogy egy kisebb részre kell koncentrálni, a többin meg csak átsétálni. Én meglepő módon Új-Zélandot néztem meg alaposabban, mellé még Ausztráliát és Polinéziát. de van sok-sok Ázsia, Észak- és Dél-Amerika és Afrika is. A jelenlegi időszakos kiállítás Mexikóra koncentrál. Szóval ide még érdemes lenne visszamenni, mert sok-sok érdekesség van. És ez volt az első alkalom, hogy igazán beleszerettem egy néprajzi múzeumba. Szép lassan haladok ezzel a dologgal: már nem utasítok el csípőből egy történeti múzeumot, és most mellé jött a néprajz is. Akkor lesz itt a világvége, ha elkezdek a kőzetek iránt érdeklődni...
Ebédre csatlakoztam 5 kollegához, akik Párizs kellős közepén valamiért egy kínai éttermet választottak (az egyik srác Párizsban lakik, kínai a felesége, és ismeri a jó helyeket), ami meglepő volt, de nagyon-nagyon finom. Búcsúzóul még shoppingolni akartunk egy kicsit, de nem találtunk semmi otthagyhatatlant, úgyhogy maradtunk egy forró csokinál mielőtt visszautaztunk. Persze a vonat egy óra késéssel indult, de legalább nem sztrájkoltak - franciáktól ez is szép.
Ha leszen képek, még belinkelem őket.

Elvarázsolt erdő

Hát megvolt a híres-neves guglis karácsonyi buli is. Talán olyan 650-en lehettünk, és jó sokan beöltöztek mindenféle hiatalos és nemhivatlaos jelmezbe (voltak egészen profi kölcsönzői darabok, és házilag készített viccességek is).
Szerencsére az Erdő Jó Szellemei közbeszóltak értünk, és nem esett, ennek megfelelően a kedves vendégeket kb egy órát fagyasztottuk kint. Kárpótlásul kaptak forralt bort és sült gesztenyét, láthattak tűzzsonglőrt (ez egy kollega volt), sülö malacot, és melegedhettek tüzeshordók mellett.

7 után végre beengedtük őket a nagyterembe:

Volt egy csomó kaja, meg pia, ezen kívül:

• tánctanítás, ami nem sikerült jól, pedig az emberek lelkesek voltak, de a betanító kollega béna
• játéksarok társasjátékokkal
• bűvész, aki tanított is
• jelmezverseny
• babzsákos lazulós hely
• táncolás, bulizás
  

Asszem eléggé jól sikerült összességében az egész, és a másnapi "a bulin elvesztettem a sálamat/szárnyamat/telefonomat/valamimet"-emailek mennyiségéből ítélve a többiek is ellazultak :)
Andris képei itt vannak, illetve az én kültéri szerkóm, forraltbor-ivás közben:

Téli sajtország

Kati nénivel hármasban felfedeztük Svájc egy újabb szegletét a francia részen. Gruyeres-ben szálltunk meg, nem túl messze a középkori várostól, ami ilyen szépséges (lopott kép):

Persze nem volt ennyire napos idő, viszont volt már karácsonyi dekoráció, ami minden városnak jót tesz, még egy ilyen ékszerdobozkán is tudott dobni.
Megérkezés után alaposan megnézük a várat, amiben a középkoritól a 19. századiig berendezett szobák voltak, valamint kiláttunk egy kis kertre, ami nyáron nagyon szép lehet. Ezen kívül decembernek megfelelően volt egy Betlehem-kiállítás perui darabokból, amik színpompásak és nagyon aranyosak. Személyes kedvencem a színeiben visszafogott, ámde tökökből készült öszeállítás volt.
A vár után megebédeltünk, majd egy kis kóválygás után elmentünk Bulle-be karácsonyi vásárt nézni és forralt bort inni. Utána mindenki beájult, és nagyságrendlieg este 8-tól reggel 8-ig aludtunk.
Vasárnap folytattuk a tejfelezést, és első utunk a gruyeres-i sajtgyárba vezetett, ahol volt magyar nyelvű tájékoztató is Cseresznyáről, a tehénről, és az ő fantasztikus te(l)jesítményéről. Ez a rész egy kicsit bugyuta volt, de nagyon tetszettek a különféle illatminták: különböző növényeket lehetett szagolni (szintetikusan előállított mintákkal), de a kedvencünk a meleg tej illata volt.
Sajtkészítés után Romont felé vettük az irányt, ami a többihez hasonlóan kedves kisváros, nagyon szép óvárossal. Legfőbb nevezetessége az ólomüveg múzeum, ahol egy nagy hinterglas-festészeti anyag is látható. (Anyu, ezt hogy hívják magyarul?) Persze nem nyüzsögtek az emberek, pedig nagyon jó múzeum: egy régi várban lakik, van benne bolt is, meg kávézó, és egy nagy műhely, ahol ki lehet próbálni az üveggel való dolgozást, illetve mestereket lehet nézni, amint alkotnak.
Romont után következett Fribourg, ami egy kis csalódás volt, mert az óváros bár nagy, mégsem annyira hangulatos. Viszont olyan - helyi specialitásnak álcázott - töki pompost ettem, hogy majd' megszólalt!
Hazatérés előtti utolsó nekirugaszkodásra még eljutottunk Murtenbe, amit nagyon kár lett volna kihagyni:

Itt megkaptuk a Fribourg-ból hiányzó hangulatot, beszereztünk újabb forralt bort, illetve almapuncsot, volt Mikulás, egy csomó gyerek, karácsonyi kivilágítás és fenyőillat. Sajsno aztán eső is volt, úgyhogy egy kiadósabb séta után megszöktünk Murtenből is, és hazakocsikáztunk.

Hó, hangulat

Végre megérkezett a hó. Tegnap reggel szakadt az eső, de ez nap közben varázslatos módon átváltozott hóvá. A városban ugyan nem nagyon maradt meg, csak a tetőkön, de a mi kis Zollikerbergünkben ma reggelre 10 centi borított mindent csodás fehérbe. Hiába, szép a vidéki élet... ;)
A hónak köszönhetően a karácsonyi hangulat is megérkezett, legalábbis hozzám. Tegnap este Anne Sofie von Otter Home for Christmas CD-jére csomagolgattam Andris adventi naptárába a kisebb-nagyobb ajándékokat. Már megtanultam, hogy a hülye alakúak nem praktikusak, de azért még mindig el-elcsábulok egy-egy amorf viccességre. A CD-re visszatérve: egyre jobban szeretem, pedig vannak rajta furcsa dalok is. Szerepelnek angol, amerikai, francia, német és természetesen svéd énekek, nagyon nemzetközi, stílusában is eklektikus, és nagyon-nagyon hangulatos.
Szóval elkezdődött a karácsonyi szezon, és azt ugye mondanom sem kell, hogy SÜSSETEK ILLATOS SÜTIKET!!! Vagy csak dobjatok bele egy fahéj rudat a teába.

Advent és egy pótlás

Kezdjük a pótlással: íme két nem tól jó kép a Schwarzenbachban vett finomságokról

Illetve az idei adventi koszorú, és azonnali felhasználása:

Már csak négy hét, mindenkinek szép készülődést!

Hétvége: nyugi, kaja, cukiság, stb.

A hétvégére vendégeket vártunk a Mann Zoliék személyében, de sajnos a Zoli megbetegedett, és kénytelenek voltak elhalasztani az utata, talán tavaszra. Így az ölünkbe hullott egy csomó idő - szokatlan érzés.
Az egészet két film gyors egymásutáni megnézésével kezdtük péntek este: már biztos mindenki látta, de csak ajánlani tudjuk a Das Leben der Anderen-t, nagyon jó film. Aztán általunk is ismeretlen okoból megnéztük a Tróját, na, azt nem kellett volna. Minden színészből a legrosszabbat hozta ki a pocsék forgatókönyv, asszem ennyit elég is beszélni róla.
Szombaton eljött végre annak a napja, hogy a névnapomra (júli 24... nem siettem el) kapott ajándékutalványt végre beváltsam. Az utalvány egy nyálcsorgató boltba szólt, Schwarzenbachnak hívják. A kövekezőket zsákmányoltuk:

• tökmagolaj
• fűszerkeverékek: provence-i és café de Paris
• csillagánizs
• szárított gyümölcsök: cranberry (magyarul gondolom áfonya, de magyarul minden áfonya), kumquat, fekete cseresznye, kandírozott édes gyömbér
• crackers (sós keksz): egy doboz marokkói fűszeres, egy olívás
• teák: fúszeres fekete, illetve golyókká sodort jázmin
• mézek: vaníliás akác és fahéjas napraforgó
• Andrisnak wasabis mogyoró

Estére meghívtuk a Dienes Petit vacsizni, mert én főzni akartam, és ehhez kettőnkön kívül szükség volt még legalább egy áldozatra. A következők készültek:

• focaccia: most nem égettem oda, puha lett és isteni, de elfelejtettem lefényképezni. A recept továbbra is  Richard Berthier-től származik.
• nagyon régen Etonban egy étteremben ettem előételnek a következőt, és most kipróbáltam: fogsz fejenként egy fej fokhagymát (nem elírás, nem egy gerezdet, hanem egy fejet), levágod a tetejét, úgy hogy minden gerezd látszódjon, és bedugod bő fél órára héjastul a sütőbe. A fokhagyma csodás krémesre sül, kis sóval, kenyérre kenve isteni.
• főételnek felavattam Anthony Bourdain szakácskönyvét, abból is az olajbogyós nyulat. Először rozmaringgal, kakukkfűvel, petrezselyemmel, egy kis sárgarépával, zellerrel, hagymával és fokhagymával, illetve 3,5 dl fehérborral két órán keresztül pácolsz négy nyúlcombot. A nyulat utána egy kis lisztbe forgatva gyorsan megsütöd, csak pár percre mindkét oldalát. Utána magas hőfokon karamellizálod a zöldségeket, öntesz rá egy kis sűrített paradicsomot, felöntöd a páclével és 4,5 deci csirke alaplével, majd ebben egy órát főződ a combokat. A végén megy bele az olajbogyó. Én rozmaringos hagymás krumplit sütöttem hozzá tepsiben.
• desszertezni átmentünk a Mátéhoz (Vanda otthon van a hétvégére, úgyhogy a Máté a felelős szülő, be is volt tőle tojva), ide átvittünk egy kis bort, illetve sütit, ami almaszeletekkel kirakott mézes-füszeres pite lett. Sajnos az alma kicsit sok levet eresztett, de azért nem volt olyan rossz.
• Peti hozott egy jóféle 1998-as rioját, nagyon szuper volt. Az általam vett francia bor sem volt olyan rossz, de azt kellett volna előbb inni, mert a rioja inenzitása után mást már nem lehetett érezni.

Ha egyetemre megyek, akkor mindig nagyon tetszik a hétvégi reggeli város, úgyhogy elhatároztam, hogy viszonylag korán felkelek, és bejövök a Starbucksba leckét írni. Úgyhogy most itt ülök, már tele van a hely, és leckeírás helyett blogolok.

Ja, reggel azért indulás előtt sütöttem még egy diós rozskenyeret (a tésztát már tegnap megcsináltam):

• 200 g sima liszt
• 50 g rozsliszt
• 100 g durvára tört dió
• 10 g friss élesztő
• 160 ml langyos víz

Gyúr, keleszt, formáz (ez koszorú alakú lett), keleszt, 20 percet süt 200 fokon.

További jó hétvégét mindenkinek, és boldog szülinapot Tibinek és Bakinak!

Ja, és a cukiságok:

1. A Starbucksban általában swing zene megy. Egy másfél éveske pedig lelkesen rugózott rá: bounce, bounce, bounce... úgy tűnik, hogy kiskorban ez automatikusan megy.
2. A környékünkön lakik a buszmegálló mellett egy fiatal kutya, aki a következő stratégiát fejlesztette ki: ha arra jár valaki, vagy érkezik egy busz, akkor a megállóban levő padra kiteszi egy játékát, arra várva, hogy valaki majd visszadobja neki, akkor elfut érte, visszahozza, újra kidobja, és így tovább, amíg a játszópartner bírja. Ha nem kezd el vele senki játszani, akkor a kerítés résein keresztül visszahúzza a játékot, és várja a következő alkalmat.

A munkám jó oldala

Van neki az is, csak meg kell keresni. Néha nehéz megtalálni, de most szerencsém volt.
Mint már írtam, Susannéval együtt mi szervezzük az idei karácsonyi bulit. (Nem fogok itt bohóckodni a "holiday party" elnevezéssel, mindenki annyit vesz magára belőle, amennyit akar.) Idén véletlenül van rá pénz, mivel gonosz módon nem engedtünk az embereknek év közbeni eseményekre többet költeni, csak azért, hogy most mi ketten elengedhessük a fantáziánkat. Ennek megfelelően lesz szabadtéri malacsütés, meg hatalmas büfé, meg varázsló, meg bárrá átalakított klasszikus körhinta.
A szervezés legkellemesebb része viszont tegnap délután jött el, amikor is kénytelenek voltunk elmenni a  helyszínre bort kóstolni, nehogy rosszat kapjanak a kedves kollegák.A mi árkategóriánkon belül szóba jött két fehér és háom vörös. Azért nem több, mert igyekeztünk olyanokat választani, ami viszonylag semleges ízű, és a legtöbb embernek bejön. A fehérek közül könnyű volt választani, mert az egyik kellemesen gyümölcsös volt, ananász felhangokkal, míg a másik nagyon alkoholos volt nagyon kevés ízzel. A vörösek már keményebb diónak bizonyultak. Itt egy szicílai bor teljesen elkülönült a többitől. Nem az a típus volt, mait egész este szívesen kortyolgatsz, de szerintem fantasztikus lehet vadételekhez, mivel nagyon erős borókabogyó-íze volt. Ezt kilőttük, majd egy bordeaux-i és egy rioja közül az utóbbit választottuk. Szóval nehéz napunk volt...
Karácsonyi bulival kapcsolatos mai hír, hogy megérkeztek a szárnyaink! A kolleganőkkel (négy csaj) azt találtuk ki, hogy közös jellemzőként mindenkinek lesz szárnya, jelmeztől függetlenül. Majd fölteszek képeket a teljes szerkóról.

Értelmesség

Végre valami értelmeset is csinálunk.
De erről nekem miért az indexről kell értesülnöm...?

Anne és Chad

Mint szeptemberben beszámoltam róla, voltunk egy esküvőn Párizsban. Volt bécsi kolleganőm, Anne (félig francia, félig német) ment férjhez Chadhez (teljesen amerikai).

Az egész szervezés mintaszerűen zajlott le, már tavaly év végén kaptunk egy "save the date" levelet, aztán egy másikat utazási tippekkel és egy Párizs Lonely Planettel (nem tudom, hány könyvet postáztak szét a világba), majd jött maga a meghívó, most pedig a köszönőlevél, amibe mindketten külön-külön írtak, megköszönve azt az ajándékot, amit tényleg tőlünk kaptak. Ráadásul mellékeltek fotókat is, amin mi vagyunk.

Ezúton is elnézést kérünk a mi esküvőnk vendégeitől, hogy csak egy nyamvadt emailre és picasa albumra telt tőlünk....

Így kell ezt csinálni:

(Vajon kinek tűnt föl, hogy Anto és az én kezemben fejenként 2-2 pezsgőspohár van? ;) Amúgy a kollázsról a telefonommal készült a fénykép, de ez sokkal jobbnak bizonyult, mint a szkennelés, ami elkeserítő eredményhez vezetett.)

Klasszik

Ha az embernek van egy kedves csoporttársa, aki a Tonhalléban dolgozik, akkor néha csurran-cseppen egy-két jegy is. A tegnapi előadást meg nem hagyhattam ki, ugyanis Bartók és Kodály volt a menü. Bartókot leginkább azért szeretem, mert úgy nézett ki, mint a nagypapám, Kodály galántai táncai meg viccesek. Érdekes dolog a zene, mert a táncok végén mindenki elnevette magát.
A szünet után Csajkovszkij negyedik szimfóniája következett, ami Bartókhoz képest persze csimm-bumm cirkusz, de azért nagyon tetszett. Főleg, amikor az általam ismert kevés orosz népdal egyikét (a nyírfáról szólót) véltem felfedezni a harmadik tételben fő motívumként (és olyan szavak is eszembe jutottak, mint "transzponálás" meg "szubdomináns").
A Tonhalléban szeretem, hogy a cselló első pultban ül egy lány, akinek nagyon göndör haja van, és mindig nevet koncert közben. Amikor először láttam, egészen biztos voltam benne, hogy valami frenetikus nagy poén volt pont azelőtt, hogy színpadra léptek volna, mert amikor csak ránézett zene közben a kollegájára, mindig elkezdett vigyorogni annyira, hogy a szájába kellett harapnia. Jófej csaj :)
A Tonhalléban nem szeretem, hogy majdnem olyan, mint a Zeneakadémia, de csak majdnem. Pl. nincs tele ismerősökkel. Illetve tele van, csak nem az enyémekkel. Ja, és pelikánok sincsenek az oszlopok tetején. Persze lehet, hogy azok hattyúk, de én kiskoromban pelikánnak néztem őket, és úgy maradtak. De két évig úgysem tudja senki lecsekkolni a felújítás miatt, az újranyitásig meg elfelejtitek.

Mivel ezt a bejegyzést kicsit lassan írtam meg, ezért azóta már a Kunsthausban is jártam, immáron büszke baráti kör tagként, amit szülinapomra kaptam a családomtól. Kicsit nosztalgiázva megnéztem a németalföldieket, és csak most esett le, hogy a Van Ruisdael meg a Van Ruysdael nem ugyanaz a két festő, már csak azért sem, mert az egyik Jacob Salomonszoon, és 1628/29-től 1682-ig élt, a másik meg Salomon, és kereken 1600-tól kereken 1670-ig élt. De utóbbi előbbi apja volt, és van a  képben még egy Isaak is (Salomon testvére) meg egy Jacob Izaaksoon is (Salomon testvérének fia), csak hogy bonyolult legyen. Ez az egész egy szép nagy család, mindenki festett, és asszem még egy dolgot sejtek róluk. Jó rabbi holtig tanul.

Ja, és láttam még egy fél Seurat kiállítást is, majd a Mann Zoliékkal befejezem.

Eszközhasználó állat, avagy ez itt a reklám helye

Tegnap valaki megkérdezte tőlem, hogy hol lehet gyorsan pólókra képet nyomtattatni. Tudtam is egy boltot viszonylag közel az irodához, de nem emélkeztem a nevére, és semmilyen keresőszóra nem volt hajlandó felbukkanni. És ekkor tört rám a reveláció: Streetview! Csak viruálisan odasétáltam, és megnéztem, hogy mi van kiírva, így már mindjárt a honalpjukat is megtaláltam.

Most akkor mit is reklámoztam?

Na persze...

Állítólag a programozók olyan roppant elfoglaltak, hogy nem olvasnak emailt. Ezt ma megcáfolta a következő esemény: kiküldtük a karácsonyi bulira a jelentkezési formot, illetve a bulival kapcsolatos többi információt, amelynek legfontosabb alkotóeleme az volt, hogy mi a tematika, tehát mibe kell/lehet felöltözni. A kiküldés pillanatát követően ránéztünk a jelentkezéseket automatikusan regisztráló táblázatra, így élőben élvezhettük a lista növekedését. Mindenki azonnal rárobbant.
Amint ezeket a sorokat írom, már 155 kollega jelentkezett, vendégekkel együtt eddig 249-en vagyunk.
A progamozók nem olvasnak emailt. Na persze... Inkább csak szelektíven ;)

Pizza, focaccia

Ez a hétvége nem a legegészségesebb napjaim közé tartozott gyomorilag, de mivel nem mentünk sehova, ezért egy kicsit mégiscsak főztem. (Péntek este mentünk, mert a Gergőnek 30. szülinapja volt, de ha nem 30. lett volna, akkor is megünnepeljük, viszont én az indonéz étteremben csak rizst ettem, a bárban meg a hámból való kirúgáskánt ittam egy teát. Innen látszik, hogy tényleg nem voltam jól, még egy-két jól megérdemelt G&T-t is kihagytam.)
Visszatérve a főzéshez: a legújabb kedvenc a lánykotól kapott kenyérsütős könyv (első a listán itt, a site a szerző főzőiskolája Bathban). Igaz, hogy nem mindig értem egészen a kenyerek megformázására adott utasításokat (nem nyelvileg, úgy még menne, csak előbb-utóbb a sok hajtogatásban-gyömöszölésben elvesztem a fonalat), de egy kis csalással a végeredmény hasonlóan néz ki, mint a képen.
A félig-meddig létező betegségemet figyelembe véve most a pizza került sorra, mint egyszerű feladat. A ciabattát elhalasztottam, mert ahhoz még valami kovász-szerűséget is kell gyártani előző nap, és ahhoz most nem volt türelmem. Így maradt a pizza, ami hálás dolog, mert minden kisebb kisiklást később jótékonyan eláraszt a paradicsomszósz. A receptet azonnal elferdítettem, amennyiben került a tésztába orgánó is, illetve a recephez képest másfélszer annyi só (nyugi, nyugi, ez csak plusz 5 grammot jelentett), mert az előző kenyér picit sótlannak bizonyult. A végén az egész rusztikusan ovális formát kapott, csak hogy ne legyen olyan tökéletes... ;)
A paradicsomsszószba belefőztem egy kis csirkemellet illetve olajbogyót, a pizzát megpakoltam hagymával, és a tetejére természetesen került sajt is, mert anélkül nem lehet. Íme a végeredmény:

From pizza

Elpusztítók: Andris, Gergő, Máté. Apropó: vasárnap délutáni ulti.

A nyers tésztának csak a felét használtam el, így ma szegény gyomorbajosként sütöttem magamnak focacciát, aminek a tetjét megkentem egy kis olívaolajjal, megszórtam tengeri sóval és friss rozmaringgal. A rozmaring egy nagyon jó fűszer, mert még nálunk is megmarad. Ezt nem sok növény mondhatja el magáról, pláne nem a fűszernövények. Focacciát hiúsági okokból nem fényképeztem le, mert nem lett elég szép. Majd máskor.

A következő cél valamilyen rozskenyér lesz, mert vettem rozslisztet. Lehet szavazni: sima rozskenyér, rozskenyér ciderrel, köményes-mazsolás, olívás, diós, hagymás-szalonnás vagy ánizsos-guinnesses?

Bréking: találtam két videót a jútyúbon, az egyik megmutatja, hogy mit is magyarázott a könyv dagasztás címen, a másik a gyúrás és formázás rejtélyét oszlatja el némileg.

Ja, és ha gyerekem lesz, akkor legyen ilyen őrült :)

Boldog szülinapot, Eszterke!

Soha nem elég...

Vannak nálunk értékelések: negyedévente kicsi, aminek az eredményét úgy kell megkeresni, félévente nagyobb, azt már legalább a menedzsered osztja meg veled, évente meg egy naaagy, ami a harmadik negyedév után történik, tehát év vége felé tudod meg az eredményét. Mert az nem ám úgy van, hogy értékel a főnököd, oszt' jónapot. Ennél sokkal macerásabb az ügy. Írsz magadról értékelést. Aztán ír rólad a főnököd. Írnak rólad a többiek is, akikkel együtt dolgozol. Majd az egész cucc kb. három értékelési fázison megy keresztül, nehogy a lágy szívű európai és a kemény amerikaiak értékelése között különbségek legyenek. A végén mindent az "elvárásokhoz" igazítanak, és akkor léphetsz előre, ha három egymás utáni negyedévben az elvárásokat meghaladóan teljesítettél.

Nekem ez a produkció még soha nem sikerült, mindig egészen a sáv fölső szélén tanyázom, de átlépni nem tdom. A kifogások egyre abszurdabbak. Most két kedvecem volt:
1) védjem jobban a főnököm idejét, hogy ne csak megbeszélésekre járjon, hanem dolgozni is tudjon. Erről az derült ki, hogy igazából azt akarja, hogy én pattintsam le az embereket, ne neki kelljen.
2) keressek még több projektet, amiben segíteni tudok. Úgy tűnik, hogy a heti kb 50 óra munka nem elég, keressek magamnak még több elfoglaltságot.

Hát ez van, sikerélmény sikerélmény hátán.

Németalföld

Múlt hétvégén jött el amszterdami utunk ideje, amit sok-sok jóbaráttól kaptam szülinapomra, és olyan rendes voltam, hogy elvittem az Andrist is.

Péntek este még nagyon emberi időben érkeztünk, úgyhogy volt időnk elmenni a Lucas által ajánlott indonéz étterembe. Specialitásuk, hogy hoznak kéféle rizst, illetve hozzá tálkákban mindenféle vega/húsos/halas cuccot, és a kis tálkák beterítik az egész asztalt. Mi is belenyúltunk ebbe, és pukkadásig zabáltuk magunkat.

From Amsterdam 2009

Szombaton keződött az igazi tejfelezés, azonnal el is mentünk Hágába, hogy a Mauritshuisben megnézzünk 3 Vermeert. A múzeumba egy kis kitérővel mentünk, próbáltunk sétálni, de eléggé pocsék idő volt, úgyhogy inkább belemenekültünk a kultúrába, ami persze fantasztikus volt. Jók ezek az olaszok, meg franciák, meg mindenki más is, de azért a németalföldi művészet az egyik legjobb, ami a világon eddig keletkezett. Bámészkodás után még várost szerettünk volna nézni, de az eső miatt ebből az lett, hogy az Andrist bekergettem egy cipőboltba venni egy nembeázós cipőt, és meg beugrottam a H&M-be venni egy kesztyűt meg egy sálat, majd kivillamosoztunk Scheveningenbe, köszönni Vincent szellemének. (Delft máskorra marad.) Itt már elállt az eső, és egy olyan, de olyan naplementét kaptunk, hogy csak na!

From Amsterdam 2009

Szombat este volt Amszterdamban a múzeumok éjszakája, amire vissza is értünk, de sajnos a jegyek már elfogytak. Kis csalódottságunkban sétáltunk egy nagyot a városban, de minden rossz érzésünk elmúlt, amikor megláttuk a Rijksmuseum előtt kígyózó végtelen sort, ami olyan másfél órásnak tűnt. Szóval éjszaka nem mentünk múzeumba tolongani, viszont volt egy nagyon kellemes esténk, megnéztük Andris laptopján a Julie&Juliát (neki is tetszett!), és aztán kialudva vágtunk neki a vasárnapnak.

From Amsterdam 2009

A napot azzal kezdtük, hogy béreltünk a szállodában két biciklit, húszkilós böhöm cuccokat, amikkel viszont nagyon jó volt menni. Kicsit karikáztunk a Vondelparkban, majd elmentünk a addigra már csak egészen kicsi sorral büszkélkedő Rijksmuseumba, és viszonylagos nyugiban megnéztük a "Mesterművek" című kiállítást, újabb 2 Vermeerrel bővítve képzeletbeli gyűjteményünket. Van itt elévileg még kettő, a "Tejet öntő lány"-t sikerült is elcsípnünk New Yorkban, de egy másik megszökött Párizsba. Na sebaj. Volt kárpótlásul egy nagy tucat Rembradt meg Steen meg Avercamp, szóval elégedetten távoztunk :)

A kultúra után adtunk a sportnak is, amennyiben többször is körbebicikliztük a várost mindenféle csatornák mentén. Eszter javaslatára palacsintát ebédeltünk, ami isteni volt.

From Amsterdam 2009

Közben leszállt a köd, úgyhogy olyan érzésünk volt, mintha egy őszi napból hirtelen tél lett volna estére. Nagyon romantikus volt egybként.

From Amsterdam 2009

Azért, hogy a Hollandia-érzés kitartson, a reptéren és a repülön megnéztük még a "Lány gyöngy fülbevalóval"-t, mert az jó.

Az odafelé vezető repülőúton azt beszéltük, hogy mennyire Zürich a legjobb hely a világon, és hogy nem szeretnénk pillanatnyilag máshol élni. Hááát.... ;)

Sugar daddy

Öreg walesi nem vén walesi! A Hang ugyanolyan, mint a CD-ken, mikrofont biztos, kb. félméteres távolságban közelít csak meg, elég az, és még aranyos átvezető szövegeket is mond. Szerencsrée felhagyott a hajfestéssel, úgyhogy decens fehér séróval nyomja, immár 69 évesen, de attól még a sex bomb az, ami!

Az itteni közönség viszont eléggé hervasztó. Már a Police koncerten sem voltak az én ízlésemnek eléggé aktívak, itt meg még alájuk is tették a lovat, illeve a széket, úgyhogy ment nagyban az ücsörgés. Az első, új albumos számokkal még nem tudtak olyan sokat kezdeni, aztán a Delilah hozta meg az első hangulatfröccsöt, és a Reloados számok folytatták. A koncert közepén volt egy kis nyugi, aztán megint fölpörögtünk, ekkor végre megmozdult a közönség, és egész egyszerűen előre sétáltak a széksorok között a színpadig. Mi is gyorsan előre mentünk, úgyhogy kezdett a dolognak koncerthangulata lenni, volt táncolás, ugrálás, meg ilyenek. És mivel Svájcban vagyunk, ezért a táskámat szépen otthagytam a székem alatt bulizás közben.

Szóval pestiek, érdemes lenne jövő szerdán odanézni... ;) (Előzenekar nyugodtan lekéshető, legalábbis ha ugyanaz lesz, mint itt.)

Meghívó okostojásoknak

Ma Susannéval kiküldtük a guglis karácsonyi bulira szóló "save the date" e-mailt. (Jaj-jaj, természetesen nem karácsonyi buli, mert az nagyon politikli inkorrekt lenne, hanem "holiday party"...)

Én eredetileg megfogalmaztam egy szokványos emailt, ami véletlenül majdnem rímelt, úgyhogy aztán átírtuk verses fejtörővé az egészet. Azóta megy az emailezgetés, ahol mindenki meg akarja mutatni, hogy okosabb, mint az összes többi, mert úgy fejtette meg, ahogy senki más.

Hát jó szórakozást nektek is (dátumot és helyszínt kell kitalálni, habár ez utóbbihoz azért némi helyismeret szükséges):

Ha esetleg a kepen nem jól olvasható:

On this day Alfred died 113 years ago

We're reminded of him, each year in a show

When they give away his noble prize

Our bonfires will lit up the skies!

So we invite you all to a fantastic feast

Where we're roasting on a fire a yummy beast

To celebrate the upcoming holiday(s)

We hope you will all find your way!

In costumes with your spouse

Stroll up to the hillside house

Or take the 13th Tram all the way

At it's end awaits you this enchanted soirée.

So save the date,

Don't bee too late!

Which date? you ask

Well — that is your task!

Végre!

A hétvégét (illetve Andris nyüzügesége miatt a pénteket is) a konyhában töltöttem. Kis munka és kis tanulás mellett a következők születtek:

Péntek:

• rozmaringos sertésszelet tejszínes krumplival

Szombat:

• francia hagymaleves - ez egy kicsit véletlen volt, ugyanis amíg a többi ételt csináltam, addig elfeledkeztem a hagymáról, ami karamellizálódott, így lett a szokásos világos színű levesem helyett franciás, úgyhogy nem is turmixoltam össze, hanem hagytam a hagymadarabokat úszkálni (viszont fehérbor nem került bele, mert azt az Andris nem szereti)
• töltött tök - ez egy kicsit keletiesre sikerült. Sonkatököt vettem, és mivel az édeskés, ezért a darálthúsos-répás-tökös keveréket fahéjjal és őrölt szegfűszeggel fűszereztem, az egészet összeforgattam még egy kis tejföllel, és a végén azért pirítottam rá sajtot, az nem árt soha
  

  From tok, fougasse

• a másnapi terveket figyelembe véve csináltam egy kis tojásos kencét (vagdalt tojás, tojáskrém, tojássaláta, sabeszei - ki hogy hívja)

Vasárnap:

• kenyér!!!! - fölavattam a kolleganőimtől szülinapomra kapott kenyérsütős szakácskönyvet, és készült fougasse, illetve baguette
  

  From tok, fougasse

Nagyon hatékonynak éreztem magamat :)

Mindemellett még a hajamat is befestettem, úgyhogy most van némi hasonlóság köztem, és egy lilahagymával összecsókolózott répa között.

Gyógyír

Tegnap nagyon ramatyul voltam, fájt a fejem, mint a fene, és már azon gondolkodtam, hogy hazamegyek nap közben, mert biztosan elkaptam az Andristól a nyavalyát. Aztán fél 6-ig így is kihúztam, bevásároltam, majd hazaérve bevettem magam a konyhába, hogy főzzek a beteg embernek házikosztot (húsleves és pörkölt), mert az biztos jót tesz. Hát neki nem tudom, de nekem jót tett! :)

Szóval bárkinek bámi baja van, tessék főzni, minden rendbe jön.

Wien, Wien, nur Du allein

Hétvégén Bécsbe evett el minket a fene, pontosabban az én egyetemi kurzusom, mert egy modult oda szerveztek. Andris pedig jött barátkozni. No nem velem, hanem a Baráékkal, akik beillesztettek a táncrendjükbe úgy, hogy még náluk is tudtunk lakni. Nagy ám ott a rotáció! Előttünk voltak a Bakiék, utánunk jött a Riti mamája, őutána pedig az Avar Eszterék. Nem nagyon áll üresen a vendégszobájuk.

Már szerda este megérkeztünk, mert elvileg úgy volt, hogy csütörtökön Robert táncol az Operaházban, de aztán mégsem. Helyette csütörtökön délután a Wittgenstein-házban vezettek körbe, ahol nem a ngy filozófus lakott, hanem ő tervezte a nővérének. Nagyon furcsa hely, jelenleg a bolgár kultúrintézet lakik benne, úgyhogy tele volt épp ronda műtárgyakkal. De igazából nem ezért furcsa, mert ezt bármelyik szerencsétlenebb kultúrház tudja, hanem házként ... khm ... különleges. Talán a sterilsége volt a legérdekesebb: nem voltak benne soha függönyök és szőnyegek, hanem nagy, fényesre csiszolt, majdnem fekete járólapok borítják a padlót (manapság nem fényesek már), függönyök helyett pedig a padlóból felhúzható, fényes fémylemezekkel lehetett eltakarni az ablakokat. Szóval esténként szépséges, csillogó-villogó koporsóban érezhette magát a szerencsétlen delikvens. De állítólag a nővérnek tetszett, több évtizedet élt benne.

Csütörtök este az előprogram egy jó kis heurigerrel folytatódott, ami ugyan sajnos nem Grinzingben volt (mert akkor gyalog is haza tudtam volna menni), de azért így sem bántuk meg. A bor eléggé jó volt, de még jobb volt a must (bécsieknek csak Sturm, a svájciak Suusernek hívják), és isteniek voltak a kaják. A klasszikus büfés rendszer ment: kajáért ki kell menni a pulthoz, és helyben ki is fizetni, bort viszont pincrek szolgálnak föl. Voltak mindenféle húsok, csülök is, meg kencék, meg sajtok, meg savanyúságok. És lettek volna desszertek is, de odáig már nem jutottunk el.

Pénteken kezdődött maga a modul, tulajdonképpen egy sorozat első része, ami művészek és műveik kapcsolatáról szól. Az elsőt kortárs zeneszerzőknek szentelték. Jájjj. Na van a művészetben valami, ami igazán rémes, akkor az a kortárs zene. Az úgynevezett "komolyzene". Jobb esetben viccesen idgesítő, rosszabb eseben csak idegesítő. De nagyon. Valaki elhitette ezekkel a szerencsétlenekkel, hogy a harmónia ciki dolog, nagyfiúk olyannal már nem foglalkoznak, mert attól nőne a hallgató számára az élvezeti érték. És akkor talán bekukucskálhatnak az elefáncsont-tornyunkba, amit tisztességes művész nem tolerálhat. Azt is a fejükbe vették, hogy nagyon idejétmúlt dolog egy hangszerből olyan hangokat előcsalogatni, amire eredelieg tervezték. Úgyhogy egy vonós hangszert ütni kell, egy elektromos hangszerből ki kell húzni az áramot, egy ütős hangszerre pedig ételmaradékokat kell dobálni. Aztán a végeredmény mindennek megfelelően is hangzik, és akkor elégedettek vagyunk, mert annyira innovatív, és határokat átdefiniáló művészek vagyunk. Továbbra is jájjj.

A fentieknek megfelelően borzasztó unalmas volt az első két nap, akármennyire is próbáltuk élvezni. Találkoztunk 4 zeneszerzővel, akikkel egy zeneműkiadó, illetve egy zenekritikus beszélgetett. Ez a pódiumbeszélgetéses forma sem segített, mivel senki nem mert belekérdezni, viszont a 3-4 profi zenészen kívül senki nem értette, hogy miről van szó. Az én 11 éves hegedűs és 10 éves szolfézs múltam messze nem volt elég. Íme egy kotta...

Ha valakinek nem lenne a napnál is világosabb, ez egy zongoradarab, Roman Haubenstock-Ramati tollából. Vagy ecsetéből. Képnek nem néz ki rosszul végülis...

Ürömben öröm, hogy a Hofbrgban volt a bázis, és szünetekben nézegethettük a Michaelerplatz nyüzsgését (a kockás cucc galambháló, kicsit zavarta a kilátást):

From EMAA Wien 2009

Szombat este házikoncert volt a kurzusigazgató lakásában, aminek egyetlen hátulütője az volt, hogy ott is kortárs zenével bombáztak. De minden más szuper volt! A lakás a harmadik kerületben van, hatalmas, nagypolgári hely, amiből mi a tágas előszobán kívül "csak" 4 szobát láttunk, ezeken kívül vannak még ugye a magánélethez tartozó helyiségek.

From EMAA Wien 2009

Nyolcvan vendég volt, ennek megfelelően külső céget kértek fel az étkeztetés megoldására. Először voltak kis falatkák meg fehérbor, utána jött a koncert, ami kb 50 perces volt, szóval kibírható mennyiség, aztán pedig érkezetta kaja. Rendes melegétel volt, többféle hús, meg köret, meg saláta, sőt, a paprikáscsirke valami vicces változata is felbukkant egészen rendes nokdelivel. Hiába, Bécs igazából Magyarország. Desszertnek kaptunk almás illetve túrósrétest, és volt Toblerone-krém is (megtévesztően olyan, mintha csokimousse lenne, de vannak benne nugátdarabok meg még egy-két furfang, ami egy Toblerone csoki kelléke). Az evésen kívül még jót is beszélgettünk, annak tudatában különösen ráérősen, hogy éjszaka óraátállítás volt, tehát egy órával többet lehetett aludni. Andris jófej módon értem jött a Baráék kocsijával, és egy kis kitérővel mentünk haza: út közben megtekintettük a T-Systems épületét, majd elkanyarodtunk a Karolinengasse felé, onnan vissza a Prinz-Eugen-Strasséra, hogy az ESPI-nek is integessünk távolról, majd a Ringen Grinzing felé vettük végül az irányt. Egy kis nosztalgiázás jól esik.

Apropó ESPI: az esküvőnk óta először végre sikerült a Dinával is találkoznom, és nagyon jót beszélgettünk egy új, trendi helyen a Freyungon. Az ESPI-ben nagy változások történtek, és meglepő módon úgy tűnik, hogy egy egész érdekes munkahely lett belőle. Mindez az új főnöknek köszönhető, aki mostanra azt is elérte, hogy kirúgják Michelt, a világ valószínűleg második legbutább emberét (fenntartva a lehetőséget, hogy van egy nála butább is valahol (Lilli Palmer után szabadon)), aki riasztó módon a pénzügyeket intézte. Ezen kívül teret enged az emberek kreativitásának, nem úgy állhozzájuk, hogy ő a főnök, és az össze többi tulajdonképpen titkárnő, akikre tudományos munkát nem lehet bízni. Állítólag a hangulat is nagyon jó, azt hiszem, ez lehet a legnagyobb váltzás. Amikor én voltam, akkor mindeki csak jammerolt, és sajnos joggal.

A tanítás harmadik napja volt a legérdekesebb. Akkor is egy zeneszerőt üdvözölhettünk körünkben (aki előző este totál beszívva kóborolt a Brunner-lakásban), de ő sokkal jobbfej volt, lehetett vele vitatkozni, és nem feltételezte, hogy mindenki ért a zeneszerzéshez. Vasárnapra pont ő kellett, hogy ne aludjunk el. Amúgy aznap gyönyörű idő volt, és kimentünk a cspattal ebédelni a Palmenhausba, ami ilyen szépséges:

From EMAA Wien 2009

Mindeközben az Andris a Ritiéknél volt. A Bara a hetet Orlandóban töltötte egy konferencián, péntek este jött haza. Közben Balázs megbetegedett, úgyhogy nem voltak idilli állapotok. A csütörtöki nap olyanra sikeredett, hogy délután a Riti és az Andris közösen gondolkodtak el azon, hogy mi hogyan kerüljük el agyermekvállalás hibáját. Azért péntekre, és főleg a hétvégére javult a dolog. Péntek este amúgy volt szerencsére egy szabad estém, és jó kis raclettezést csaptunk. Az olvadt sajtnál nincs is jobb! Én kimaradtam játszóterezésekből, meg otthoni játszásokból, de ennek megfelelően a Balázstól sem kaptam el a nyavalyát, ellentétben az Andrissal. Mondjuk benne már korábban is bújkált valami.

Bécstől anno morcosan váltam el, de most egy kicsit rehabilitáltam. Látogatni mindig jó :)

Nem, nem, nem

Ezeket kaptam válaszul a jelentkezésemre

• a Kunsthaustól
• a Museum Rietbergtől
• és a Kunstmuseum Baseltől (ők még azt is írták, hogy nincs hely, és a közeljövőben nem is lesz, csak hogy egészen egyértelműen megértsem, hogy hagyjam őket békén)

Még hátravan a Beyeler és a Museum für Gestaltung. Plusz egy kisebb adunak a Landesmuseum, de az egy kicsit más történet.

Hát így állunk egyelőre, Bern ugye még függőben, majd novemberben meglátjuk.

NYC - hatodik rész

A hétvége - és vele együtt a turista-élet - pénteken 5 körül kezdődött. Először is elmentünk megvenni Gergőnek a napszemüveget, ami a csütörtök esti próbálkozással ellentétben így nézett ki: nyílegyenesen odamegy a bolthoz, és megveszi a szemüveget. Ilyen egyszerű ez... Utána azért visszatért minden a rendes kerékvágásba, mert a Réka által megrendelt cuccot nem találtuk. Előbb-utóbb fel is adtuk, és inkább elhúztunk a MoMÁ-ba.

From NYC 2009

Ahova hiába volt már jegyünk, mert kiderült, hogy épp ingyenes, hosszú nyitvatartás van, ennek megfelelően ötezren voltak. Majdnem föl is adtuk, mert a ruhatári sor olyan háromnegyed órásnak tűnt, de aztán inkább hazavittük a hátizsákokat a szállodába, és visszamentünk a múzeumba. Valószínűleg így is nyertünk egy kis időt. Utána bemerészkedtünk, és a negyedik emeletet kb. meg is néztük. Íme Andris kedvenc képe, leginkább a talpak miatt:

From NYC 2009

A szombati napot a Metnek szenteltük, és a Nagy Gyaloglás Napjaként fog bevonulni a történelembe. A szállodából (Times Sq.) elmentünk először a 5th Ave-n a Radio City Music Hall, a Tiffany és az Apple bolt érintésével a Central park délkeleti sarkáig. Itt rájöttünk, hogy igazából jó lenne megnézni az operaházat is, tehát átmentünk a nyugati oldalra. Az operás Met kívülről megtekintéséből végül spontán jegyvásárlás lett az esti előadásra. Sajnos már csak állójegy volt, de azért belevágtunk. Ezek után följebb mentünk északra, megnéztük a Dakota-házat, ahol John Lennonnak volt lakása, és ami előtt 1980-ban lelőtték. Megnéztük a park Lennon tiszteletére Strawberry Fieldsnek elnevezett részét is, ahol van egy kis emlékhely. Ezek után már tényleg a múzeumos Met felé vettük az irányt, keresztül a parkon.

From NYC 2009

Szerencsére a sor elegáns megkerülésével hamar bejutottunk a múzeumba (végülis jó dolog volt ez a City Pass, habár mindig úgy éreztük, hogy nem éri meg), de ott aztán elfogott a kétely, hogy mit is kezdjünk ezzel a monstrummal. Az nyilvánvaló volt, hogy a Vermeer-kiállítással kezdünk, mivel Henry Hudson manhattani útja 400. évfordulójának tiszteletére az 5(!) saját mellé idehozták a Tejet öntő lány-t Amszterdamból. Szerencse, hogy Andris észrevette még előtte a neten, különben idegesek lettünk volna, hogy nincs ott a Rijksmuseumban, amikor megyünk november elején. Mondjuk a mázeum felé haladva, de legkésőbb az előcsarnokban feltűnt volna, mert volt "pár" plakát. Vermeer után egy kicsit elbizonytalanodtunk, majd eldöntöttük, hogy nem a szokásos dolgokat szeretnénk megnézni... és csak fölkeveredtünk az impresszionistákhoz... De azért nem bántuk meg :)

From NYC 2009

Utána kirohantunk enni, aztán vissza, és megtámadtuk a távol-keleti gyűjteményt.

From NYC 2009

Andris előbb-utóbb bedobta a törölközőt, és hazament, hogy pihenjen egyet az esti opera előtt, én pedig elkezdtem redszertelenül bóklászni: kis középkor, kis reneszánsz, kis asszír, ami épp szembejött.

Ja, és a Metnek van szerintem a legviccesebb plakátja, persze mázlisták ezzel a névvel:

From NYC 2009

Aztán már tovább is kellett menni: kis habozás után átvágtam megint a parkon, és Andris is befutott, igazán nem is olyan nagy késéssel. 8-kor megkezdődött a további ácsorgás, ezúttal három felvonásban, Toscát nézve.

From NYC 2009

A císzerepet éneklő Karita Mattila fantasztikus volt, ugyenezt nem mondhatjuk el a Cavaradossit alakító Marcelo Álvarezről, aki egy rikácsoló ripacs. Egyébként a műsorfüzetet lapozgatva feltűnt, hogy a zürichi operaház milyen tökös: kb. évi 12-14 új produkció van és 5 korábbit újítanak fel mellé. New Yorkban pont fordított az arány, és túlnyomó részt bombabiztos darabok szerepelnek: Aida, Sevillai borbély, Carmen, Elektra, Figaro házassága, Rózsalovag, Varázsfuvola stb. Nem hittem volna, hogy Svájc a progresszív versenyző ezen a területen ;)

Vasárnap már csak egy kis időnk maradt, ezt a Guugenheim Múzeumra szántuk, ahol véletlenül egy egész múzeumot betöltő Kandinszkij kiállítás volt. Nagyon tetszett, de előbb-utóbb kicsit besokalltunk tőle. Viszont gyanúm szerint a teljes életművet láttuk!

From NYC 2009

Következő állomásunk Bécs, addig legyetek jók.

NYC - ötödik rész

Azt hittem, hogy csak én vagyok balek, de olvasva Maci blogját, ez a tegnapi nap egy ilyen volt.

Kaptunk két vásárlási megrendelést NY-i tartózkodásunkra, és ezeket tegnap este terveztem elintézni. Mondjuk az alapból nem nagyon segített, hogy későn indultam el az irodából. Gergő napszemüvegéért a Sohoba kellett elmennem, és a következőt alkottam:

• későn indulás
• elmentem egy metrómegállóig, majd fölszálltam egy nem is tudom, milyen metróra, amiről végülis kiderült, hogy nem is olyan rossz, csak épp rossz irányba megy
• metróról leszáll, tanakodik, visszaszáll ugyanarra, mert ez a végállomás volt
• megy két megállót
• megtalálja a megfelelő vágányt, kezd magára büszke lenni
• jön egy metró, de azt állítja magáról, hogy expressz, és ott nem áll meg, ami nekem kell
• jön egy újabb metró, ugyanezt állítja magáról. Erre már fölszálltam, mert vészesen ketyegett az óra
• metróból följön, elindul rossz irányba (egy kereszteződésben baromi nehéz megállapítani, hogy merre is kell menni)
• megtalálja a jó irányt, elrohan a megfelelő utcáig
• itt rájön, hogy a nyújorkiak nem annyira szeretnek házszámot írni a házakra, a sarkoknál levőkre semmiképp
• elindul az egyik irányba, közben felhívja az Andrist telefonos segítségért
• Andris visszahív, elirányít
• bolt nincs
• 8 óra elmúlt, bolt bezárt
• Andris rájön, hogy összekeverte a West Broadwayt a Broadway-jel, ezért az ellenkező irányba küldött
• sebaj
• közben rájöttem, hogy végülis nem olyan rossz környék ez a Soho, úgyhogy elsétálok nyugatra egy másik metróvonalig
• egy kis kitérővel sikerült
• megfelelő helyen leszálltam
• majd ott megint rossz irányt választottama metróból feljőve a sarkon
• sikerült visszakavarni az irodába, semmit nem intéztem el

A dolog hangulatához hozzátartozik, hogy 5 fok volt, esett, és olyan erős szél fújt, hogy mindig kicsavarta az ernyőmet. Szerencse, hogy volt kapucnim is.

Ezek után én már nem nagyon arakrtam sehova se menni, de Andris kapacitálására azért csak megnéztük az itteni csütörtök esti lindy hop bulit. A táncos közösség itt sem olyan hatalmas, mert több ismerős arcot is felfedeztünk a keddi Swing 46-beli táncról. És Thai jóslatával ellentétben nem is voltak olyan zárkózottak az emberek, mert többen felkértek, mint Zürichben valaha.

Szóval a végén jó kis este lett, ma meg újra támadom a boltokat. Emancipunci nem adja fel!

NYC - negyedik rész

From NYC 2009

A szerdai esti programot (is) nagyon vártam már: ez volt az a nap, amikor nem az irodában vacsiztunk, hanem elmentünk a Les Halles-ba!!

Előrebocsátom, hogy Ő nem volt ott, pedig egy kicsit reménykedtem. De sebaj.

Az étterem nagyon kellemesen néz ki, nincs benne semmi puccosság, laza és otthonos. Pl. arra sem tudutnk rájönni, hogy a pincérek öltözésében van-e valami közös. Gyanúnk szerint kék farmert és fameringet hordanak nyakkendőval (a lányok is), de azért nem egységeset, és nem is mindenki. Van egy jó nagy bár közvetlenül a bejárat után, illetve sok kicsi asztal.

Az étlap kellemesen rövid, és a borlapon sem kell nagyon eltévedni. Az árak barátságosak. Sajnos a Bourdain-szakácskönyvvel ellentétben nincsnek belsőségekből készített fogások, úgyhogy a szokványosobb húsokból lehetett csak válogatni. Nem annyira vega hely... Én már előre kiválasztottam a neten, hogy mit fogok rendelni, és ehhez tartottam is magamat: előételnek terrine-t, főételnek pedig kacsa confit-t ettem. A terrine rusztikus-darabos volt, nem a pasztává pépesített bébipapi-típus, lehetett benne érezni rendesen a máj- és húsdarabokat. A kacsa pedig leomlott a csontjáról. Csoda egy eljárás ez a konfitálás! A kacsa mellé adott kockára vágott, és hagymán lepirított krumplit sajnos bőven megöntözték a kacsa zsírjával, és túl nehéz lett. Andris előételnek hagymalevest evett, csak úgy csurgott ki a sütőből frissen kikerült csuporból az olvadt sajt! Utána coq-au-vint-t következett, ami három hatalmas darab húsból, a megfelelő szaftból és egyetlen szem krumpliból állt. Mondjuk előre tudtuk, hogy itt jó kis férfias kaják lesznek :) Desszertnek aztán bevállaltunk még együtt egy tarte Tatin-t, ami akkora szeletben érkezett, hogy egy bivalyt le lehetett volna vele teríteni, és egy fél almáskert életét áldozta érte.

From NYC 2009

Vacsi után sétálni támadt kedvünk, és Eszter javaslatára átmentünk a Brooklyn Bridge-en, majd a túlpartról metróztunk haza. A híd tényleg baromi hosszú, a gyalogos és biciklis forgalom a közepén kapott helyet, egy fapallókkal kirakott úton. Nagyon hangulatos, csak elkövettem azt a hibát, hogy a pallók közötti résen lenéztem. És valahol nagyon-nagyon mélyen alattunk volt a következő autó...

From NYC 2009

NYC - harmadik rész

Tegnap is sokat dolgoztunk, úgyhogy csak este történt izgalmas. Akkor viszont nagyon!

Van nekünk egy kollegánk, Thai, aki nagy swing táncos, szerte a világban volt már táborokban, workshopokon és mindenféle eseményeken. Hát őt kérdeztem meg, hogy véletlenül nem ismer-e egy jó NY-i helyet. Persze ismert. Így derült ki, hogy az utcánkban levő Swing 46 nevű bár/étterem tényleg komoly hely. Ráadásul tegnap este játszott George Gee zenekara, akik állítólag Frankie kedvencei voltak, mivel majdnem olyan a hangzásuk, mint Count Basie-éknek volt. Egyértelmű volt, hogy ezt meg kell nézni :)

Sajnos fényképezőgépet elfelejtettünk vinni, meg amúgy is táncolgattunk, de itt van egy, amit a neten találtam (béna, de látszik rajta, hogy nem egy hatalmas helyről van szó):

Bónuszként a pici, és zenészekkel teljesen betöltött színpad melletti asztalkánál ült Dawn, akit jó volt Herräng után újra látni :) Táncolt is párat, végülis még csak 82 éves csirke.

Hát így történt, hogy a lindy őshazájában táncoltunk. Nagy élmény volt!

NYC - második rész

Dolgozunk. Tegnap 8-kor jöttünk el az irodából, nem is mentünk már sehova, csak hazamentünk a szállodába TV-zni (TV nélküli háztartásban élvén ez is egzotikus ;)), és punnyadni.

Az iroda maga nem olyan szép, mint a miénk. Nagy, egybefüggő terek vannak, eléggé steril az egész (Google-irodához képest mindenképp), és könnyű eltévedni. Aki az iroda egyik végében dolgozik, annak fogalma sincs arról, hogy mi történik a másikban. Eléggé sok az olyan munkaállomás, ahová egyáltalán nem jut természetes fény.

Eddig úgy tűnik, hogy az emberek nem dolgoznak éjjel-nappal, mint nálunk, hajlamosabbak emberi időben elmenni. Ezt a bravúrt nekünk is el kellene tanulnunk. Egy másik emberi/szokatlan megmozdulás az volt, amikor láttam, hogy pici telefonálós szobában (matt üvegfaluk van, az alsó kb 40 cm átlátszó) egy nyilvánvalóan muzulmán hitű kollega nekikészülődött az épp esedékes imájának. Legalább tudom, hogy merre is van kelet.

Búcsúzóul egy kép, ilyen a kilátás a nyolcadik emeleti kantinból:

From NYC 2009

NYC - első rész

Szombat délután érkeztünk meg New Yorkba, egész gyorsan beengedtek az országba, és aztán bebuszoztunk a városba Newarkról. Sajnos nem sikerült tartózkodásunk teljes időtartamára ugyanabba a szállodába foglalni, úgyhogy egyet aludtunk a 28. utcában, majd vasárnap átcuccoltunk a 46-ba, innen szerencsére már nem kell tovább mennünk. Habár az első szobánk sokkal jobb volt... Na sebaj, lényeg a pörgés!

Szombat délután elkezdtünk lefelé bóklászni, átsétáltunk a Village-en, Sohón, érintettük Chinatown-t, rácsodálkoztunk az avenue-kra, illetve a taxik mennyiségére. Tele van már a város tökkel Halloween-re, gondolom utána azonnal átváltanak a karácsonyi dekorációra. Amúgy most lett rendesen hideg, és mivel a szél is állandóan fúj, mindig fázunk egy kicsit. De lehet, hogy csak a jetlag miatt.

Mivel a fényképezőgépünk aksitöltője jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik, ezért vettünk egy töltőt. Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de általában pont ehhez a típushoz nem volt töltő a boltokban. Aztán betértünk egy olyanba, ahol mindketten féltünk egy kicsit, nyilván lopott cuccokat árultak, és a negyedére alkudtuk az árat (plusz lealkudtuk róla az adót is). Aztán úgy iszkoltunk onnan, hogy lábunk sem érte a földet! :) Szerencsére a kütyü működik, habár kicsit idegesító hangot hallat működés közben, úgyhogy bezártuk a fürdőszobába.

Este elkezdtünk valami helyet keresni, ahol vacsizhatunk, és találtunk egy trendi spanyol éttermet. Azzal hívta fel magára a figyelmet az utcán, hogy reklámozta a séfet, aki az Iron Chef című TVs szakácsversenyen vesz részt. Véletlenül volt még két főre asztal (csöppnyi), a kaja isteni volt, és ittunk jóféle Rioját is. Andris a mosdó előtt összefutott két emberrel, akik a guglis pulcsiját meglátva megkérdezték, hogy csak nem a cégnél dolgozik-e. Kiderült, hogy ők is Googlerek. NY is csak egy falu...

From NYC 2009

A vasárnap a viszonylag céltalan lődörgés jegyében telt. Jó korán (jetlag rocks!) elmentünk egy "piacra" (Amerikában mindent marketnak hívnak, ami a mi fogalmaink szerint nem is lenne piac), ahol megtaláltuk Amy pékségét. Most már egészen biztos, hogy közelebbi barátságot kell kötnöm azzal a kenyérsütős szakácskönyvvel... A piac után megnéztük a szemközti épületben levő itteni irodát, kicsit feltérképeztük, hogy másnap hova kell menni, hol fogunk ülni, stb. Az iroda egy hatalmas háztömbnyi épület két emeletét foglalja el, és akkora távolságok vannak, hogy rollereket lehet használni. Vannak nagyon aranyos kis rollerparkolók is, nehogy az ember csak úgy szanaszét hagyja őket. Innen már tényleg városnézésre indultunk, lesétáltunk a Ground Zerohoz, megkerestük a Les Halles-t (Anthony Bourdain étterme - lehet, hogy valamelyik este ide megyünk enni!), innen lementünk a Wall Streetre, majd egészen a félsziget végéig.

From NYC 2009

Itt felültünk egy hajóra, és megnéztük közelebbről a Szabadság-szobrot, illetve Ellis Island-et, ahova az emigránsok érkeztek. Gyönyörű napos idő volt, egyszerűen tökéletes városnézésre. Ezek után metróra merészkedtünk (habár már egyáltalán nem gáz, nincs telefirkálva, és Manhattan-ben az emberek is normálisak), és elmentünk a Times Square felé. Na ott van az igazi szájtátós Amerika! Sok-sok neon illetve LED falak, ahogy annak lennie kell, musical reklámok, boltok, millió ember. És ekkor jöttünk rá, hogy egy saroknyira van az új szállodánk. Ezen a felfedezésen felbuzdulva át is cuccoltunk gyorsan.

Kora este megint kezdett ledönteni a lábunkról a jetlag, aminek szerintem a legjobb ellenszere az evés: ezúttal brazilt próbáltunk ki. Finom volt, de azért a spanyol jobban ütött. Amúgy nagyon kajás város benyomását kelti NY, nem csak ezer étterem van, de központi témának is tűnik az evés.

Este az a pompás ötletünk támadt, hogy fölmegyünk az Empire State Buildingre. Egy City Card boldog tulajdonosaként azt ígérték, hogy nem kell sorban állni, minden menni fog, mint a karikacsapás. Ez annyiban igaz is volt, hogy talán 5 perc sorbanállást megúsztunk. A további másfél órát viszont nem... De a tetőn tényleg fantasztikus látvány fogadott, egész NY a lábunk előtt hevert. Mióta nincsenek WTC tornyok, ez a város legmagasabb épülete (aztán az új WTC megint át fogja venni ezt a szerepet), és sötétben egészen varázslatos. Egészen addig élveztem is, amíg le tudtam gyűrni a tériszonyomat, utána már nem volt olyan mókás, de azért próbáltam az audioguide által megemlített épületeket megtalálni, és lefényképezni mindent, amit tudtam.

From NYC 2009

Hát eddig itt tartunk, múzeumok hosszú tömött sorban a hétvégén következnek (egész szombat a MET-re rezerválva). Addig van még egy tervünk/vágyunk: elmenni táncolni valami lindy hop klubba! Az olyan autentikus lenne ;)

Start spreadin' the news

Én, Sz. K. Gy. (szül. Bp., a.n. K. Á.) holnap elrepülök NY-ba.

Ott is maradok egy hétig.

Blogbejegyzések tuti lesznek.

Az enyém a világ legjobbfej főnöke.

Nemkunsthaus

Meghött az első válasz a jelentkezéseimre, és nem is teljesen negatív! Dr. Frehner, a berni Kunstmuseum igazgatója írta, hogy habár most nincs semmi, de nagyon tetszett neki a levelem (köszönet érte a némettanáromnak, aki miután totál átírtuk az egészet bíztatóan mondta, hogy a szerkezet tőlem származott...), úgyhogy legyek szíves novemerben odadugni a képemet egy kis beszélgetésre, hátha ki tudunk belőle hozni valamit.

Újabb drukklehetőség.

Kunsthaus

Tegnap olvastam a 20 Minutenben (olyasmi, mint a Metro újság, és valamit értenek a nagyközönség újságolvasási szokásaiból, mert akármilyen válogatásban olvasom a cikkeket, mindig pont 20 perc alatt végzek a lappal), hogy a Kunsthaus jövőre Picasso-kiállítást tervez. Mégpedig abból az apropóból, hogy 100 évesek lesznek.

Nem lenne sorsszerű, hogy fölvegyenek?*

Amúgy pénteken elküldtem a jelentkezéseket, úgyhogy most lehet izgulni/drukkolni, kinek milyen szerep jut.

*Kevésbé tájékozott olvasóinknak: a Szépművészetibe is a 100. szülinapi kiállítás megszervezése révén kerültem.

Amik épp eszembe jutnak...

Megint őrült nagy lemaradást sikerült összehoznom, és ugye már 30 is elmúltam, tehát nem annyira jó már a memóriám sem (az Andris ezt úgy fejezi ki, hogy "egyre szebb vagy" - szerintetek a szőke jól állna? ;)), úgyhogy most lefirkálom, ami eszembe jut a buli óta történtekből.

Arra egészen tisztán emlékszem, hogy itt volt az Anyu :) Sajnos mivel én dolgoztam, ezért inkább csak esténként tudtunk találkozni, tiszteletére igyekeztem minden nap már 6-kor elindulni, aztán vacsiztunk, sétáltunk, illetve meghallgattam a napi útibeszámolót, mert természetesen anyukám fél Európát bejárta, amíg én az irodában ücsörögtem. Volt St. Gallenben, meg Baselben, meg Luzernben, Zürichben mindenhol, és lehet, hogy pár helyet kifelejtettem a felsorolásból. Hétvégén aztán igazi közös programokat csináltunk: voltunk szombaton kettesben Colmarban,

illetve vasárnap hármasban Laax mellett kirándulni

Szegényt persze dolgoztattam is egy kicsit, amennyiben abban a kétes örömben lehetett része, hogy kijavíthatta az egyetemi német nyelvű irományaimban hemzsegő nyelvtani hibákat. Ennyibe kóstál egy hamisítatlan svájci fondü ;)

Mi történt még?

Hát pl. az, hogy a szülinapomra kapott két privát táncóra egyikét múlt csütörtökön már meg is tartottuk. Nagyon-nagyon szuper volt, egy csomót tanultunk technikailag. Kell szorgalmasan gyakorolni is, ma este is megyünk, mit a kisdiákok.

Aztán még olyan is volt, hogy én hétvégén egyetemen voltam. Marketingről tanultunk, nem volt túl izgi, de azért volt néhány jó pillanat. Pl. szombaton órák után összeültünk a fesztiválos csoporttal agyviharni. (Februárig ki kell dolgoznunk egy teljesen új fesztivál koncepcióját és üzleti tervét. A fesztiválnak annyira újnak kell lennie, hogy ilyen típusú még csak ne is létezzen sehol.) A csoport tagja Robert is, kedvenc balettáncosunk, aki a fesztivált csak másodlagos ügynek tekinti. Egy összművészeti házat szeretne létrehozni előadótérrel, műhelyekkel, stb. Elkezdtünk azon filozofálni, hogy hol is kellene ezt a helyet létrehozni, melyik város lenne rá a legalkalmasabb. Mire Robert egyszer csak bedobta, hogy őt ez tényleg érdekli, és föl fogja hívni London polgármesterét, hátha van valmi jó kis ingatlan. Komolyan mondta. Szóval ne lepődjetek meg, ha pályaelhagyó leszek (még mielőtt nekikezdtem volna), és Londonban ápolom a művészlelkeket.

Másik újdonság, hogy a Zeibig Marciék híresek lettek a Lakásétteremmel, de erre az információra csak véletlenül találtam rá. Nézzétek őket a TV paprikán!

A Tökéletes Buli

Az elmúlt hétévégén egy nagy álom vált valóra! Lett nekem igazi meglepi szülinapi bulim :D

Az eseményt állítólag egy röpke kéthónapos szervezés előzte meg, és én semmiről, de semmiről nem tudtam! Jó dolog naivnak lenni :)

Melindával találkoztam fél 5-kor, aki azt mondta, hogy sajnos olyan 7 után föl kell érnie a Várba, mert a Ricsi nagynénje össze akarja ültetni egy bezsélgetésre őt, illetve a sógornőjét, hogy jól kitárgyalják terhességi tapasztalataikat. Kért, hogy kísérjem oda, én meg jófej vagyok, és a Melinda családi összejövetelek iránt érzett mélységes viszolygását ismerve elkísértem, nehogy félúton megszökjön. A helyet persze nem találtuk, aztán a lovarda mögött csak rábukkantunk. Továbbra sem voltunk biztosak benne, hogy ide kell jönni, úgyhogy lekukucskáltunk, amiből lent mindenki azt hitte, hogy akkor ők most lebuktak, elkezdtek nevetni, meg integetni. Csak azt nem kalkulálták bele, hogy egyikünk sem lát távolra, pláne nem este, én pl. elsőre csak a Barbarát és a Leventét ismertem föl, de ők a városban akárhol felbukkanhtanak. Azátn kibontakozott még néhány arc, nekem pedig végre leesett, hogy itten nekem most meglepetés bulim lesz.

A szervezés továbbra is tökéletes volt: voltak szendvicsek, meg meleg kaja, meg koktélbár, meg vagy negyven jóbarát! Maci jóbarát Sydneyben lévén a koktéllap által képviseltette magát. Úgy éreztem magamat, mint az esküvőmön, ahol asztalról asztalra rohangáltam, mindenkivel beszélgettem egy kicsit, az evéshez túl izgatott voltam, úgyhogy mindig csak koktélos poharat szorongattam. Érkeztek nekem szépruhák is, meg sminkkészlet, hogy át tudjak öltözni, és méltóképpen ünnepelni magamat :)

A meglepetések folytatódtak, mert egyszer csak beállított Tücsök valamelyik zenekarával (ez most nem bunkóság, hanem ők maguk sem tudják, hogy melyikek is épp, azt meg pláne nem, hogy mi a nevük), és játszottak ír zenét, majd utána még táncolni is tanítottak minket. Itt jegyezném meg, hogy a helyszínre való megérkezésem után kapot welcome pack-ben tánccipő is volt. Jó sokan beálltak táncolni, még az Andy is, amire különösen büszke vagyok. Tánc után következett egy további meglepetés, mert Öcsi és Gabi tartottak Charleston-bemutatót.

Sajnos előtte mr megígértük az Andrissal, hogy mi is fogunk táncolni, és én mondtam, hogy akor jobb lenne, ha mi kezdenénk, mert a Gabiék után negatív csúcspont leszünk, de aztán maradt az eredeti sorrend. Utána még négyen is táncoltunk egy kicsit váltott párral, és megállapítottam, hogy unokatestvéri kapcsolatunk egészen új szintjét jelenti az együtt táncolás :) Mondjuk fel kellett kötnöm a fehérneműt, mert én még csak január óta táncolok az Öcsi meg már nem is tudom, hány éve, de aranyos volt, és megkímélta nagyon flancos bonyolultságoktól, és nagyon élveztem a táncolást. Ilyen majd még csináljunk máskor is!

Kaptam aztán akkora ajándékot, hogy őrület! Külön köszönet Bonak, hogy öszzeszervezte! Andrissal ugynis megyünk Amszterdamba november első hétvégéjén, illetve átugrunk Hágába is, hogy németalföldi, és ezen belül is Vermeer éhségemet csillapítani tudjam. Köszi mindenkinek, ez is egy régi nagy vágyam volt!!

Az este további részében még két kiemelkedő esemény történt: először is eljöttek a nővéremék, akik halált megvető bátorsággal otthagyták a Borit az Anyuval. A másik kiemelkedő eseménynek két felvonása volt, az elsőben gyömülcskosárnak álcázott fagylaltbombák landoltak a tálalóasztalon, majd asztali tűzijátékkal a bazi nagy szülinapi torta is befutott, ami csokis volt a legjavából.

Képek Andrisnál, nekem ez a kedvencem.

Dóri 30 :)

Boldog szülinapot Dóri!!!!!

Már megint utolértél :P

Veszteségek

Ma meghalt Patrick Swayze, akit persze mindig is szeretni fogunk a Dirty Dancingért, ert az egy klasszikus, és az utolsó jelenetét nagyon-nagyon sokszor meg lehet nézni, de az én szívembe igazából csak nemrég lopta be magát a Keeping Mum c. filmmel, ami egy nagyon hibbant angol film. (Nyilván. Ha nekem tetszik.) Már a szerepben is ellenálhatatlanul bicskanyitogató volt, de a legaranyosabb egy nyilatkozata volt, amiben azt mondta, hogy hatalmas megtiszteltetés, hogy Maggie Smithtől kaphatott egy pofont :)

A nap másik vesztesége egy még ellenálhhatatlanabb figura, Keith Floyd, aki brit, tehát alapból enyhe előnnyel indul nálam, plusz szakács volt a lelkem, és abból is a legviccesebb fajta. Arról volt híres, hogy általában több bor kötött ki benne, mint az ételben, és az ételbe sem jutott kevés.

Julie & Julia

Stílszerűen a szülinapomon volt a svájci permierje a Julie & Julia c. filmnek, ami igazi chick flick, annak is a szívemhez közelebb álló, tehát kajaközeli típusa. Nagyjából arról szól, hogy két, enyhén önértékelési gondokkal küszködő nő hogyan valósítja meg önmagát a főzésen keresztül. Na ez most kicsit fellengzősen hangzik, éez az "önmegvalósítás" mindig kamu, mert ha nem leszel vele sikeres, akkor nem sokmindenkit érdekel, hogy megvalósítottad önmagadat. De a film inkább azt emeli ki, hogy Julie és Julia jól érezték magukat közben,és látták értelmét annak, amit csinálnak. Amúgy két valós személyről van szó: Julia Child a második világháboró után ment diplomata férjével Párizsba, és tanult meg ott főzni, mert jobb dolga nem volt, majd a végén szakácskönyvet írt, ami azót a is alapműnek számít Amerikában, illetve ő volt az első évés háziasszony, aki főzőműsort vezetett eléggé egyedi stílusban; Julie Powell pedig egy elfuserált írópalánta, aki frusztráló irodai munkát végzett, amíg egyszer csak ki nem találta, hogy egy év alatt lefőzi Julia 524 reeptjét, és erről blogot ír, ami aztán meg is hozta neki a sikert.

Szóval igazi "feel good" film istenien olvadó csokival, sok-sok vajjal és bazi nagy, dögös húsokkal és homárokkal. Persze kiszámítható, hogy rám milyen hatással volt: már előtt eis mondogattam az Andrisnak, hogy végig szeretném főzni Anthony Bourdain szakácskönyvét, amit névnapomra kaptam. De midnig úgy gondolom, hogy nincs rá időm. Most, hogy láttam, hogy egy igazi fanatikus este 9-kor, munka után kezd bele a rafináltabbnál rafináltabb töltött miacsudákba, elgondlkodtam, hogy mégiscsak meg kellene ezt nekem is próbálnom.

I love Paris in the springtime, I prefer Paris in the fall

Amikor Bécsben dolgoztam, a józan eszemet kedves kollegák vigyázták. Különben a kis- és a nagyfőnök együttes erőfeszítései révén az agyvizem folyamatos forrásponton való tartása hosszú távú károkat okozott volna.

Még a bécsi évek alatt, 2005-ben ment férjhez Antonella, ezért le is utaztunk az Andrissal Bari környékére, egészen pontosan Selva de Fasanóba, ahol életünk leggyönyörűségesebb esküvőjén vettünk részt. 2007-ben mi következtünk, most, 2009-ben pedig Anne és Chad.

Anne az ESPI után Washingtonban kapott állást, ott ismerkedtek meg, és szerintem eléggé jó tempóban nyomták a következő lépéseket. (Jó, jó, a nővéremék versenyen kívül idulnak.)

Már tavaly novemberben megtudtuk, hogy eljegyezték egymást, utána hamarosan eldőlt az időpont is, úgyhogy a volt bécsi csapat elkezdett szervezkedni: ki mikor érkezik, mit adjunk ajándékba, hol lakjunk, stb, stb. Épp' hogy ruhát nem egyeztettünk. Mindenki péntek este érkezett, mi nagy lazán vonattal, aminek úgy örültünk, mint majom a farkának. Mármint annak, hogy nem kellett repülni. Az egyik kolleganőm javasolt egy aranyos kis szállodát a Montparnasse-on, mind az öten ott laktunk. Szombat délelőtt szabadprogram volt, mi nagyon sokat sétáltunk, el az Eiffel-toronyig és vissza. Délután pedig puccba vágtuk magunkat, és Wolffal együtt nyakunkba vettük a metrót. Anto úgy gondolta, hogy ő magassarkúban és szép ruhában inkább taxizik. Ennek megfelelően természetesen elkéstek. Nem is az Antonella lett volna, ha időben ott vannak. Mi viszont annyira idpben ott voltunk (pedig a Wolfot rábeszéltük, hogy fél órával később induljunk), hogy mi fogadtuk a templomnál az összes vendéget. A német és az olaszmentalitás közti különbség nem sztereotípia...

Maga a ceremónia nagyon kedves volt, egy régóta Párizsban élő ausztrál pap tartotta két nyelven. Ő keresztelte Anne-t, úgyhogy nagyon személyes volt, nem a sablonszöveg. Utána egy '70-es évekbeli busszal átfuvarozták az egész kompániát a vacsi színhelyére, ami a templommal ellentétben eléggé a belvárosban volt, rálátással az Eiffel-toronyra. Úgy éreztük, hogy az elején a rágcsás-állófogadásos rész egy kicsit sokáig tartott, de Anne-nak legalább elég ideje volt elszívni irtó sok cigit a nagy stressz után. Utána feltereltek egy gyönyörű, stukkós terembe, volt ültetési rend, ötágú gyertyatartók, szép menü és eléggé vicces asztaltársak, habár mi öten amúgy is jól elszórakoztattuk egymást. Előételnek olyan libamáj érkezett, hogy majdnem megszólalt (nem pástétom, hanem épp' hogy kisütött máj, aminek semmi köz a vasízű, rágós cipőtalphoz). A többi fogás is finom volt, de nem olyan emlékezetes. Viszont az Andrisnak szemrebbenés nélkül rögötnöztek húsos főtéelt a halas helyett. Utána jött még sajt, aztán egy külön kisteremben büfé rendszerben desszertek sokasága. Meg is állapítottam, hogy a halcsontos ruha nem a legmegfelelőbb válsztás egy nagy zabáláshoz (attől eltekintve, hogy a legelső állófogadásos falattal leettem magamat egy kicsit - de erről nem a halcsont tehet).

Vacsi után mi lettünk a parkett ördögei, csak sajnos olyan sokáig ettünk, és olyan sokat, hogy utána már nem volt hatalmas buli, kb 1-2 óra elteltével mindenki szétszéledt. Mondjuk így is fél-1/1 volt már, úgyhogy nem ciki. Hazafelé Antonellát mégiscsak felültettük a metróra, és kiderült, hogy ezzel a közlekedési formával sincsen semmi gond. A metró közönségét nem kíméltük meg pár angol, német és olasz dal előadásától, sőt, kaptak még egy kis Kispált is, de azt csak szoftosan.

Vasárnap az utolsó pillanatban keltünk ahhoz, hogy még időben elhagyjuk a szobát. Ez természetesen nem a korai órákban történt, úgyhogy reggeli már nem volt, de beültünk egy közeli palacsintázóba, ahol hatalmas kompozíciókat kaptunk. Korai ebéd címén sósakat ettünk, én háromsajtosat fügelekvárral, ami őrült finom volt. Utána elbúcsúztunk a többiektől, immáron soadszorra nem szolid nyomást gyakorolva Wolfra, hogy akkor ugye tudja, hogy a minta szerint 2011-ben várnánk egy meghívást az ő részéről is. Vicces lenne :)

A vonat indulásáig volt még pár óránk, úgyhogy elmetróztunk a Diadalívhez, és föl is mentünk rá! Ez azért nagy hír, mert én eddig kétszer voltam Párizsban, és a Diadalív mindkétszer le volt záva - vagy renoválták, vagy valami híresember jött, valami gubanc mindig volt. De most simán följutottunk, és a telefonommal pár képet készítettünk is (az esküvőn csak az Anto fényképezett, elvileg majd feltölti őket valahova. Szép ajndék lenne Anne-ék aranylakodalma alkalmából...)

From Paris 2009

Innen lesétáltunk a Louvre-hoz, ahol csábítóan rövid sor állt, de tartottuk magunkat, és nem mentünk be, útközben szunyókáltunk fél órát a napon egy szökőkútnál, onnan pedig lementünk a Notre-Dame-hoz, ahol ettünk még egy palacsintát, csak hogy kulináris szempontból egységes legyen a nap. Párizs eddig is tetszett, mert érdekes, mert brutális múzeumai vannak, és mert jó a kaja, de soha ilyen szépségesnek még nem láttam. Úgy éreztem, hogy szívesen maradnék még pár hónapot, csak úgy, semmilyen különösebb apropóból. A hosszabb távra való odaköltözés egy ismételt nyelvi öntökönszúrással érne fel, úgyhogy azt inkább nem. De nagyon megértettem azokat, akik a második világháboró után Párizsba mentek élni, és vagy regényt, vagy szakácskönyvet írtak belőle.