I love Paris in the springtime, I prefer Paris in the fall

Amikor Bécsben dolgoztam, a józan eszemet kedves kollegák vigyázták. Különben a kis- és a nagyfőnök együttes erőfeszítései révén az agyvizem folyamatos forrásponton való tartása hosszú távú károkat okozott volna.

Még a bécsi évek alatt, 2005-ben ment férjhez Antonella, ezért le is utaztunk az Andrissal Bari környékére, egészen pontosan Selva de Fasanóba, ahol életünk leggyönyörűségesebb esküvőjén vettünk részt. 2007-ben mi következtünk, most, 2009-ben pedig Anne és Chad.

Anne az ESPI után Washingtonban kapott állást, ott ismerkedtek meg, és szerintem eléggé jó tempóban nyomták a következő lépéseket. (Jó, jó, a nővéremék versenyen kívül idulnak.)

Már tavaly novemberben megtudtuk, hogy eljegyezték egymást, utána hamarosan eldőlt az időpont is, úgyhogy a volt bécsi csapat elkezdett szervezkedni: ki mikor érkezik, mit adjunk ajándékba, hol lakjunk, stb, stb. Épp' hogy ruhát nem egyeztettünk. Mindenki péntek este érkezett, mi nagy lazán vonattal, aminek úgy örültünk, mint majom a farkának. Mármint annak, hogy nem kellett repülni. Az egyik kolleganőm javasolt egy aranyos kis szállodát a Montparnasse-on, mind az öten ott laktunk. Szombat délelőtt szabadprogram volt, mi nagyon sokat sétáltunk, el az Eiffel-toronyig és vissza. Délután pedig puccba vágtuk magunkat, és Wolffal együtt nyakunkba vettük a metrót. Anto úgy gondolta, hogy ő magassarkúban és szép ruhában inkább taxizik. Ennek megfelelően természetesen elkéstek. Nem is az Antonella lett volna, ha időben ott vannak. Mi viszont annyira idpben ott voltunk (pedig a Wolfot rábeszéltük, hogy fél órával később induljunk), hogy mi fogadtuk a templomnál az összes vendéget. A német és az olaszmentalitás közti különbség nem sztereotípia...

Maga a ceremónia nagyon kedves volt, egy régóta Párizsban élő ausztrál pap tartotta két nyelven. Ő keresztelte Anne-t, úgyhogy nagyon személyes volt, nem a sablonszöveg. Utána egy '70-es évekbeli busszal átfuvarozták az egész kompániát a vacsi színhelyére, ami a templommal ellentétben eléggé a belvárosban volt, rálátással az Eiffel-toronyra. Úgy éreztük, hogy az elején a rágcsás-állófogadásos rész egy kicsit sokáig tartott, de Anne-nak legalább elég ideje volt elszívni irtó sok cigit a nagy stressz után. Utána feltereltek egy gyönyörű, stukkós terembe, volt ültetési rend, ötágú gyertyatartók, szép menü és eléggé vicces asztaltársak, habár mi öten amúgy is jól elszórakoztattuk egymást. Előételnek olyan libamáj érkezett, hogy majdnem megszólalt (nem pástétom, hanem épp' hogy kisütött máj, aminek semmi köz a vasízű, rágós cipőtalphoz). A többi fogás is finom volt, de nem olyan emlékezetes. Viszont az Andrisnak szemrebbenés nélkül rögötnöztek húsos főtéelt a halas helyett. Utána jött még sajt, aztán egy külön kisteremben büfé rendszerben desszertek sokasága. Meg is állapítottam, hogy a halcsontos ruha nem a legmegfelelőbb válsztás egy nagy zabáláshoz (attől eltekintve, hogy a legelső állófogadásos falattal leettem magamat egy kicsit - de erről nem a halcsont tehet).

Vacsi után mi lettünk a parkett ördögei, csak sajnos olyan sokáig ettünk, és olyan sokat, hogy utána már nem volt hatalmas buli, kb 1-2 óra elteltével mindenki szétszéledt. Mondjuk így is fél-1/1 volt már, úgyhogy nem ciki. Hazafelé Antonellát mégiscsak felültettük a metróra, és kiderült, hogy ezzel a közlekedési formával sincsen semmi gond. A metró közönségét nem kíméltük meg pár angol, német és olasz dal előadásától, sőt, kaptak még egy kis Kispált is, de azt csak szoftosan.

Vasárnap az utolsó pillanatban keltünk ahhoz, hogy még időben elhagyjuk a szobát. Ez természetesen nem a korai órákban történt, úgyhogy reggeli már nem volt, de beültünk egy közeli palacsintázóba, ahol hatalmas kompozíciókat kaptunk. Korai ebéd címén sósakat ettünk, én háromsajtosat fügelekvárral, ami őrült finom volt. Utána elbúcsúztunk a többiektől, immáron soadszorra nem szolid nyomást gyakorolva Wolfra, hogy akkor ugye tudja, hogy a minta szerint 2011-ben várnánk egy meghívást az ő részéről is. Vicces lenne :)

A vonat indulásáig volt még pár óránk, úgyhogy elmetróztunk a Diadalívhez, és föl is mentünk rá! Ez azért nagy hír, mert én eddig kétszer voltam Párizsban, és a Diadalív mindkétszer le volt záva - vagy renoválták, vagy valami híresember jött, valami gubanc mindig volt. De most simán följutottunk, és a telefonommal pár képet készítettünk is (az esküvőn csak az Anto fényképezett, elvileg majd feltölti őket valahova. Szép ajndék lenne Anne-ék aranylakodalma alkalmából...)

From Paris 2009

Innen lesétáltunk a Louvre-hoz, ahol csábítóan rövid sor állt, de tartottuk magunkat, és nem mentünk be, útközben szunyókáltunk fél órát a napon egy szökőkútnál, onnan pedig lementünk a Notre-Dame-hoz, ahol ettünk még egy palacsintát, csak hogy kulináris szempontból egységes legyen a nap. Párizs eddig is tetszett, mert érdekes, mert brutális múzeumai vannak, és mert jó a kaja, de soha ilyen szépségesnek még nem láttam. Úgy éreztem, hogy szívesen maradnék még pár hónapot, csak úgy, semmilyen különösebb apropóból. A hosszabb távra való odaköltözés egy ismételt nyelvi öntökönszúrással érne fel, úgyhogy azt inkább nem. De nagyon megértettem azokat, akik a második világháboró után Párizsba mentek élni, és vagy regényt, vagy szakácskönyvet írtak belőle.