2010. december 31., péntek

Karácsony kifulladásig

23-án este haza (3,5 órás késéssel, mert Párizsban kifogyott a jégoldó folyadék),
24-én délelőtt Ulászlóban főzés, délután Ulászlóban ünneplés, utána Vasiban ünneplés, utána Ulászlóban vacsi,
25-én Nagyszalontában ebéd, Vasiban müllerezés,
26-án Vasiban ebéd, Ulászlóban tóthozás, majd filmnézés,
27-én Vasiban schmidtszántózás, Vécseyben szeberényioláhozás, Angelikában zsilinszkyzés,
28-án Nagyszalontában szülőzés, Ulászlóban unokatesózás, Hollósyban barátozás,
29-én Vasiban fazekasmolnározás, Nagyszalontában szülőzés, Vasiban pakolás, majd kecses összeomlás,
30-án hazarepülés, egész nap mosás, kis főzés.


Évértékelés nincs, 2011-nek különösebben nem kell felkötni az alsóneműt ahhoz, hogy 2010-et lenyomja. Persze ettől még felkötheti.
Most pedig mindenkinek BÚÉK, jó virsli- és lencsefőzést!

2010. december 21., kedd

Karácsonyi ráhangolódás

Tegnap munka után néhány utolsó pillanatos tervezett illetve spontán ajándék beszerzése után hazamentem, meggyújtottam az adventi koszorú gyertyáit, befészkeltem magam a fotelbe, és megnéztem a Love actually-t.

2010. december 16., csütörtök

Sikerke

Végülis hosszas hercehurca után nem küldtem el a levelet a főigazgatónak, viszont saját és mások aknamunkájának következtében kisfőnököt sikerült rávenni arra, hogy ő beszéljen vele. Ezt ma meg is tette, aminek eredménye képpen maradhatok tovább a múzeumban! Kedvenc csapatommal fogok március végéig heti 2 napot dolgozni, mellette megírom a diplomamunkámat, és persze állást keresek, mert az a hobbim. A legjobb az egészben az, hogy hivatalosan már nem gyakornok leszek, hanem valamiféle munkatárs. Ennek az a jelentősége, hogy így az álláspályázataimat talán el is fogják olvasni a címzettek, és nem dobják azonnal a kukába mondván, hogy egy pályakezdőre nem pocsékolnak energiát. (Többek által megerősített megfigyelés.)
Munkaerőpiac, here I come!

2010. december 15., szerda

Pontokba szedve

Nagyon régen nem írtam, így itt egy összefoglaló:

Dec. 3. - Kati néni megérkezett Zürichbe, kaptam adventi naptárat!
Dec. 4. - Elmentünk Freiburgba, ahol egy fél óvárost beterítő karácsonyi vásár van. Továbbra is él a teória, hogy az emberek forralt bort, virslit és édességet vesznek ilyen helyen.
Dec. 5. - Pihi, Andris elment szórakoztatni az amerikai főnököt.
Dec. 6. - Jött a Mikulás, mert jó gyerekek voltunk.
Dec. 7. - Vacsi a Hiltlben.
Dec. 8. - John Lennon halálának 30. évfordulója, az Oepfelchammerben vacsiztunk (Gottfried Keller törzshelye).
Dec. 9. - Guglis karácsonyi parti, a tavalyi - mit én szerveztem - jobb volt. Egy ember fölismerte a Julia Child jelmezemet, a jelmezversenyt The Dude nyerte, ahogy kell. Az idén alakult Google Band már egy tök korrekt egyórás koncertet le tud nyomni!
Dec. 10. - Kati néni hazament, én pedig Silvia által be lettem mutatva a svájci boroknak (Introducing Swiss wine, Laughing Lemon)
Dec. 11. - Boldog szülinapot, Félix! Andriska áttörő sikert arat a squashversenyen.
Dec. 12. - Advent 3. vasárnapja, este magyar különítménnyel házimozizás: The Big Lebowski (okot keresd dec. 9-énél).
Dec. 13. - Luca-nap, az erről való megemlékezéssel (és egy kis csokival) könnyekig hatottuk a takarítónőt, aki Luca. Zseniális banki emberkénk a kettes számú számlához tartozó felesleges kártyám helyett a minden nap használtat vonta be, jópár nap, mire lesz új. Lehet, hogy így karácsony előtt ez igazából egészséges lépés, ami az én javamat szolgálja?
Dec. 14. - A közvetlen főnököm továbbra is egy töketlen kukac, kiderült, hogy meg sem kérdezte a nagyfőnököt arról, hogy maradhatnék-e januártól.
Dec. 15. - Levelet írok közvetlenül a nagyfőnöknek.

2010. december 2., csütörtök

Adventi koncert

Tegnap este adventi koncerten voltunk a Fraumünsterben, aminek a címe 'From classics to klezmer' volt, a hagszerek pedig klarinét (Giora Feidman) és orgona (Matthias Eisenberg). Szóval nem a legtipikusabb adventi koncert, na.
Tanulságos is volt:
  1. Egyértelmű, hogy Bach tudott legjobban orgonára írni.
  2. Mozart könnyedsége felülmúlhatatlan.
  3. Egy klarinét hangerőben felveszi a versenyt az orgonával (ha azt az orgonista is úgy akarja).
  4. Orgonán lehet kontrázni, mint Gázsi.
  5. Albinoni g-moll adagioját könnyű elripacskodni vagy én vagyok puritán.
  6. A Fraumünster egy érdekes templom, ahol klezmer hallgatása közben Chagall üvegablakait nézegeted.
Közös videót sajnos nem találtam velük, úgyhogy Giorát választottam:

2010. november 30., kedd

Berlin

Valahogy eddig számos utazásaim úgy alakultak, hogy Berlinbe soha nem jutottam el. Ezt a problémát most megoldotta az egyetem,amennyiben oda szervezték a Szenisches Schreiben nevzetű modult, ahol nagyjából színdarabírással foglalkoztunk. (Szerintem pontosabb az angol 'creative writing' elnevezés.) Voltak elméleti órák, illetve gyakorlatok is, de egész jól elvoltam. Na jó, a rövid történet megírását inkább angolul abszolváltam, illetve egyszer nem értettem  valamitt, pont, amikor hárman szobrot kellett alakítanunk megadott szavakra. Aztért annyira ciki mégsem volt, mert egy csoporttárs véletlenül tudta magyarul: strici. Kéremszépen, én jókislány vagyok, ilyen szavakat nem ismerek.
Daninál, Zsuzsánál és Veronikánál laktam Berlin keleti részén, egy gyönyörű lakásban. Pont az a stílus, ami nekem nagyon bejön: szépen felújított, de régi ház, rendes belmagasság, nagyon kellemes szobák és két fürdőszoba. A tulajok (illetve ők is bérlők, de ők hosszú távra) otthagytak mindent, amíg Malawiban jobbá teszik a világot, így nagyon otthonos is. Veró még játékokat is örökölt átmenetileg.
Péntek este egyetem után találkoztam a Danival, aki a mínusz pár fokban egy tempós, kétórás séta folyamán megmutatott pár nevezetességet. Az útvonal: Hakescher Höfe - zsidó temető (kívülről) - a zsinagóga homlokzata - régi posta - Tacheles (alternatív művészeti központ, kicsit Corvinos) - Friedrichstrasse (panelből épült revüszínházzal, ahova épp busszal megérkezett egy nyugdíjasklub kultúrálódni, határozotan NDK-fílingje volt) - Unter den Linden - Brandenburger Tor - Reichstag - holokauszt emlémű - Potsdamer Platz. Ezek után úgy gondoltuk, hogy most már tényleg kockára fagytunk, és nem ciki hazamenni, ahol Zsuzsa meleg vacsival várt.
From Berlin
Szombaton Zsuzsa kapott kimenőt. Mielőtt találkoztunk, én az utolsó előadásról ellógva gyorsan megnéztem a Pergamon Múzeumot. A gyűjteménye persze fantasztikus, de maga a múzeum nekem egy kissé elavultnak tűnt, az audioguide-on pedig el lehetett aludni. Ettől függetlenül persze nagy émény, nem szabad kihagyni. Utána átmentem a Martin-Gropius-Bau-ba, ahol már együtt néztük meg a Moholy-Nagy kiállítást, ami nagyon tetszett. Hiába, jobban bejön a képzőművészet, mint az építészet, régi fotókat pedig különösen szeretek nézegetni.
From Berlin
Kiállítás után beültünk egy melegítő forró csokira, és úgy elbeszélgettünk az időt, hogy egy kicsit elkéstünk a Jacques Loussier koncertről. Igazán csak pár percet, de a dögök pontosan kezdték, úgyhogy a koncert első felét a lépcsőről élveztük. (Ez Bécsben vagy Zürichben elképzelhetetlen lenne.) Ennek az az előnye megvolt, hogy így láttuk Loussier kezét, illetve egységesebb hangzást kaptunk. A második felében már a helyünkön ültünk, ami nagyon közel volt a dobhoz, és néha picit túl domináns volt.
A vasárnapi órák után belepréseltem a programba még egy múzeumot, ezúttal a frissen felújított Bode Museum volt a cél. Lehet, hogy kockafejű vagyok, de a legjobban két tárló tetszett, ahol bemutatták a szoboröntés fázisait... De nőből is vagyok, mert találtam egy jó pasit:
Raffaellino del Garbo: Bildnis eines jungen Mannes
Innen már egyenesen a reptérre mentem, következőre maradt a Neues Museum, a Gemäldegalerie, a parkok, és még egy csomó más izgalmas dolog. Mindenképp vissza kell mennem :)

Tegnap este volt a múzeumos karácsonyi buili, elég róla annyi, hogy jövő csütörtökön lesz a guglis, az nagyobb mókának ígérkezik.

2010. november 22., hétfő

HP7

Szombaton (egy Nagy Nap negyedik évfodulóján, de nem annak megünneplése-képpen) randiztunk Andris squashversenye után, és szisztematikusan végigjártuk a Bellevue által nyújtott szórakozási lehetőségeket. Először beugrottunk a moziba jegyet venni, innen egészen a szomszéd épületig jutottunk, ahol a Santa Lucia pizzéria lakik (ahányszor csak meglátom, ezt kezdem el dúdolni). A méretes pizzák beburkolása után elmentünk sétálni, és megnéztük, hogy még nem kapcsolták föl a Bahnhofstrasse karácsonyi díszkivilágítását. Amúgy végre megint lesznek szép karácsonyi fények ellentétben az elmúlt négy évvel, amikor egy rémes halogéncsöves dizájn virított a bevásárlóutcán. Eredteilg három évre tervezték, de az új, kedves megvilágítással nem készült el a vállalkozó, plusz sokkal drágább is lett. Hiába, Svájc is csak ember... Lényeg az, hogy idén már minden szép és jó lesz.
A sétával csináltunk egy kis helyet fagyinak, amit a mozitól két házra levő Mövenpickben vettünk magunkhoz. Épp időben végeztünk vele ahhoz, hogy kényelmesen odabattyogjunk a Corsóba, és becsücsüljünk a jól megérdemelt Harry Potter 7, nemzetközi premiert 1 nappal követő vetítésére. Szegény mi.
Amúgy a film közepes, de szerintem már ez is szép tőle, legalább nem katasztrofálisan béna. Mondjuk könyv nélkül nem érthető, legalábbis én állandóan adtam az összekötő infókat az Andrisnak. Pedig a héten egyik este meg is néztük direkt a hatodik részt, hogy képben legyen. A film cselekményének rövid összefoglalása Andris megfogalmazásában: Voldi hókuszpókjait keresik a kölkök. Jól megoldott részek: a tavas/kardos jelenet, Dobby halála, Godrick's Hollow és Bathilda Bagshot. Béna: menekülés a 7 Harryvel, az esküvő (hahóóóó, Harrynek nem Harryként kellene kinéznie!), látogatás Mr Lovegoodnál. Értelmezhetetlen kategória: Harry lassúzik Hermioneval. WTF???
Sebaj, szuper részek maradtak az utolsó filmre, van még mit várni! (Lásd: a remény hal meg utoljára.)

2010. november 16., kedd

A mai napom

A Landesmuseum egy alapítvánnyal együtt díjat kíván alapítani, amit ritka kézműves mesterségek innovatív művelői nyerhetnek el. Mint kiderült, az ezzel járó kutatási és írogatási feladatokat egymástól függetlenül hárman is megkaptuk a főigazgatótól, de hamar kiderült a turpisság, úgyhogy ketten egyesítettük erőinket, a harmadik meg köszönte, és kiszállt a buliból.
Szépen utánanéztem, hogy mit is lehetne csinálni, mi az egész ötlet háttere, milyen díjak vannak már Svájcban, illetve milyen hasonló elképzelések léteznek külföldön. Ebből összehoztam egy kiírást, illetve egy háttér doksit, amit odaadtam a kedves munkatársnak. Ő csiszolgatott rajta, plusz véleményeket gyűjtött be, kicsit átfogalmazta, szépítette. Eddig minden szuper.
És ekkor jött a formázás-csinosítás feladata:
- Először az volt, hogy tegyek bele képeket mindenféle mesteremberekről. Illetve frappáns idézeteket. Lehetőleg 4 nyelven.
- Keresgéltem, beletettem, még egy kollázst is csináltam az utolsó oldalra.
- Nincsenek esetleg fiatalokról és nőkről is képek? Idézetekhez nem kell, hogy kitől való.
- De vannak, pár képet kicserélek fiatal nőkre. Idézetek szerzőit kihúzom.
- Felcserélte az oldalak sorrendjét, belekavart a formázásba.
- Kijavítom.
- Igazából egy kivételével mégsem olyan jók a képek, és az egész dizájnötlet nem tetszik. Csináljak újat, dögösebbet. (Jelzem mindvégig Wordben dolgozunk. Dögös, na persze.) Ja, és inkább minden idézet németül legyen. Ja, és legyen a doksin múzeumos fejléc.
- Olyanom nincs, email számítógépeseknek. Számítógépes fölhív, bemászik a monitoromra (erre allergiás vagyok), megmutatja, hol vannak a fejléces minták, majd kijelenti, hogy máskor előbb keresgéljek, csak utána zaklassam. Anyád. Új dizájnt kitalálom, fordításokat keresgélek, Aput zaklatom frappáns német megfogalmazásért, új képeket keresek, átrendezek, minimalizálok, amúgy sviccer módra.
- Húzzak ki egy képet, cseréljek fiatalosabbra egy másikat. Ja, és mégis kellenek az idézetek szerzői.
- Kihúzok tovább keresgélek. Közben idézetes papírt kikukázom (szerencsére csak a papírgyűjtőben volt), szerzőket visszamásolom.
Egyelőre itt tartunk, végülis holnap is van nap...


Jó hír ma: William eljegyezte Kate-et, megint lesz royal wedding, azokat szeretem, főleg brit kommentárral. Ha nincs, majd kommentálok magamnak, sokat nem fogok tévedni:
- Ooooh, what a lovely dress the Duchess of Kent is wearing!
- Indeed. And that exquisite feathered hat of the Countess of Wessex! Really pretty.
- I have to say that Prince Harry looks dashing.
- And there come the Duke and Duchess of Gloucester in matching blue outfits. Very nice.
And so on, and so forth... 6 órán keresztül. Szuper lesz.

2010. november 12., péntek

Kriminális

Tegnap véletlenül szabályt szegtem. Azúúúgyvolt, hogy mostanság nagyon sok a munka a tárlatvezetések körül, és már heti két délelőttön tartok telefonügyeletet, de annyit csörög a telefon, hogy mellette nem lehet a foglallásokat a rendszerbe bevezetni. Így hát ilyenkor a délelőtt telefonkapkodással telik, délután pedig nyugi van, és akkor le lehet adminisztrálni mindent. Plusz vannak az emailes megkeresések is.
Mivel a pénteki ügyeletes fiú nem a precizitás csimborasszója, ezért a lehető legkevesebbet akartam neki hagyni, mert amit elront, az úgyis az én nyakamba szakad hétfőn. Tehát boldogan eldolgozgattam a toronyban.
Telt-múlt az idő, lett 7, 8, majd 9 óra. Akkor végeztem. Nagy lendülettel nekiindultam, hogy elérjem a 9.20-as S-Bahnt hazafelé, de nem jutottam ki az irodai épületrész kapuján. Gondoltam sebaj, átmegyek a főbejárathoz, a portán úgyis van egy biztonsági őr, majd ő kienged. Hát egy nagy fenét, biztonsági őr sehol. Fölhívtam Waltert, a technikai vezetőt, aki mondta, hogy hát bizony ilyen sokáig nem szabad az épületben lenni. Ezt nekem senki nem mondta, és hát guglis önmagam a 9-et még kb. délelőttnek értékeli. Onnantól én szobroztam az előcsarnokban, Walter telefonálgatott, majd előbb-utóbb jött egy biztonsági őr a szakadó esőben, aki kimentett.
Az esti ellenőrzést végző őrt csókoltatom, illetve a főnökömet/személyzetiseket is, akik soha nem mondták el nekem, hogy ide bizony be lehet szorulni. Ja, és még szerencsém volt, hogy az ilyen-olyan biztonsági ajtók nyitogatásakor nem szólalt meg semmilyen riasztó, különben nem egyszál esernyős biztonsági emberke jött volna ki, hanem szirénázó rendőrautó.

Milyen munkahely má' az, ahol este 9-kor nem lehet dolgozni??

2010. november 8., hétfő

Zajlik az élet

A hétvége eléggé sűrűre sikeredett, de persze én ne szóljak egy szót sem, volt, akinek melósabb volt :)
Kezdjük az elején. Szombat reggel elrepültünk Budapestre, hogy az esti Sting koncerten jól meglepjük az Esztert, aki szülinapjára kapott tőlünk két jegyet - és magunknak is vettünk kettőt. De mivel a koncert csak 8-kor kezdődött, mi pedig 9-kor szálltunk le, ezért még ott ásított egy egész üres nap, ami szinte kiáltott a zsúfolás után. Én megtettem, ami tőlem tellett. A reptérről egyenesen a Nagyszalontába mentem, ott reggeliztem. Onnan át az Ali utcába a Zsófiékhoz, akik nagyon aranyosan megcsinálták a kis lakrészüket. Lemeóztam a konyhát, és megfelelőnek találtam :) A Zsófi főzött ebédet, majd folytatódott a rohanás, ezúttal át Pestre, ahol a Melindával találkoztam. Először elmentünk az Aréna Plázába kávézni, illetve a Félixnek téli szerkót venni (nagyon kis dögös snowboardos arc lesz, ha leesik a hó). Majd el a Melindáékhoz, ahol a Félix alaposan megmasszírozta a hátamat a jó kis tirikarka fölsőm beható tanulmányozása címén. Máskor is ebben megyek, egy ingyenmasszázs mindig jól jön. Kispestről a Melinda visszavitt az Arénába, ezúttal a Papp László félébe, ahol találkoztunk az Andrissal, és kisebb eltévelyedés után megtaláltuk a helyünket. Innentől fő foglaltosságunk az ünnepelt várása volt. Gyurival egyeztettünk, hogy ők olyan fél 8-re érkeznek, úgyhogy mi óra húsztól ott dekkoltunk, de a tesómék sehol. Végül 8 előtt 2 perccel futottak be, de legalább volt is nagy meglepetés! Sting is hozta az elvárható szintet, szuper volt, különösen a Bourbon Street. Az összekötő egy-két mondatokból pedig sok újat tanultunk a számokról: a Tomorrow We'll See egy férfiprostiról szól? Prosti, persze, de a férfi eddig nem jött át. A Bourbon Street pedig egy vámpírról? Jójó, ha jobban belegondolok a szóvegébe, akkor tényleg... A bohócként ugréndozó karmestert kihagytam volna, de a Royal Philharmonic Orchestrára nagyon is érvényes a "hülye angolok, angol hülyék"-kitétel. Természetesen csak a legjobb értelemben. Koncert után az Eszterék elhúztak felmenteni az Anyut, aki bébiszittelt, de mi még találkoztunk az unokanővéremékkel, és beültünk egy italra a Menzára. Nagyon jó volt, kár, hogy csak szökőévente tudunk egyet beszélgetni. Hát ez volt a szombat.
A vasárnapot a Vasiban indítottuk a reggeli sós részével, majd a Fogaras-család új rezidenciáján folytattuk az édes szekcióval (háromszoros hip-hip-hurrá a Brót pékségnek!) Furcsa volt őket Budán látni, a fejünkben valahogy még mindig Zollikerbergben laknak, csak most épp nincsenek itt, de majd visszajönnek nyilván. De nem jönnek vissza, hanem ezerrel alakul az otthoni életük régi-új állásokkal, barátokkal és pörgéssel. Innen tovább rohantunk, vissza a Nagyszalontába, ott ebédeltünk, boriztunk, beszélgettünk. Ebéd után Andris egy kicsit félrevonult, de közben a telefonjára érkezett két elfúló hangú hívás a leendő nagymamától, illetve anyukától: Brumi nekiindult. Andrist fölkelt, új repjegy megvesz (neki), délutánt átszervez (nekem), drukk indul (általánosan mindenki). Úgyhogy végülis egyedül jötten vissza Zürchbe (az Ulászló utca érintésével, ahol még gyorsan sikerült összefutni a Kálmán-Istenes-klánnal, majd a Gyuri kivitt a reptérre).
Innentől nekem laza a történet, Bonak kevésbé, de lényeg az, hogy ma reggel fél tízkor megérkezett Oroszi Brúnó:

Hát ilyen cifra volt a hétvége!

2010. november 4., csütörtök

Évforduló - kb.

Nem vagyunk túl jók az évfordulóink megünneplésében. Konkrétan el szoktuk őket felejteni. Ugye van egy évfodulója a kapcsolatunknak, illetve van egy házassági évforduló is. Utóbbira megpróbálunk koncentrálni, mert erre rá szoktak kérdezni. Viszont előbbi kezd esélytelenné válni az évek múlásával és a "konkurrenciával". Tehát fogalmazuznk úgy, hogy évi 0-2 évfordulót ülünk. Mikor hogy.
Tegnap este spontán elmentünk egy késői vacsira, és az Andrisnak eszébe jutott, hogy akár évfordulós vacsi is lehetne. (Évforduló majd csak később lesz, de nem vagyunk kicsinyesek.) Ennek megfelelően akkor már egy jobb helyre szavaztam, a Mère Catherine-ra, ahol évekkel ezelőtt a Gergővel jártunk először. És azóta talán utoljára is. De most újra felfedeztük, és nagyon jól tettük. Az Andrisnak jutott egy világbajnok hagymaleves (azt hiszem, következőre le kellene gyártanom egy nagyobb adag sötét alaplevet, illetve demi glace-t, hogy ezt reprodukálhassam), utána szarvasgomba-pestós töltött tészta, míg én szokásomhoz híven nem tudtam ellenállni a báránynak (diója), amit krumpli gratinnel és zöldségekkel adtak. A végén testvériesen (nem igazságosan ;)) megosztoztunk egy mandula-mousse-on.
Boldog kilencediket nekünk!

2010. november 1., hétfő

Nincs semmi

A hétvége nagyon-nagyon nyugisra sikerült, csak két vendéget hívtunk szombat estére, ezen kívül sokat nem tudok felmutatni. Talán még egy obligát tökfaragást, habár idén nem lett szépségdíjas. Bevallom, öt különböző fogással való zsonglőrködés közben/után már nem sok időm és energiám jutott rá, mielőtt befutottak volna a vendégek.
Andris volt egy squashversenyen, inkább kevesebb, mint több sikerrel, utána tárkonyos pulykaragu-levessel vigasztaltam.
Én a diplomamunkámhoz olvasgattam, mint mindig. Sikerült a múzeum könyvtárárból megszerezni egy tavaly kiadott jogi alapkönyvet, ami elvileg nem kölcsönözhető, nekem mégis odaadták, mert olyan aranyos vagyok. Itt amúgy megvan pár olyan könyv, ami az egyetemi könyvtárból mindig épp ki van kölcsönözve, viszont a Landesmuseum könyvtárába szerencsére édeskevesen járnak. És akik járnak, azok pedig nem a gazdasági és jogi aspektusú könyveket keresik. Nekem pont jó, olyan, mintha lenne egy magánkönyvtáram magánkönyvtárossal.

2010. október 25., hétfő

Kalória- és filmdús hétvége

A hétvége az abszolút pihenés jegyében telt. Vole egy vendégünk is, Fanni, aki volt töritanárunk (engem a Trefortban, Andrist a Fazekasban tanította) lánya, és jelenleg Bielben au-pair. Nem feltétlenül fiatalító érzés, hogy tisztán emlékszem a születésére... viszont tény, hogy nem akarnék még egyszer 19 éves sem lenni.
Mivel Fanni au-pair családja borzasztó egészségesen kb. kizárólag zöldségeken él, ezért ezt próbáltam ellensúlyozni hazai ízekkel - már amennyire én magyaros kajákból értékelhetőt tudok előállítani. Pétek estére volt gulyásleves, vasárnap pedig zöldborsó főzelék húsgombóccal. Jelentem, fejlődőképes vagyok, mert most tökéletes főzeléket alkottam; állagra, ízre olyan volt, mint amilyennek lennie kell. Yesssss!
Szombat estére még plusz vendégeket is hívtunk, akik szokásos módon olyat kaptak, amit még soha nem főztem. Kell egy kis izgalmat vinni az életbe. Eljött Yaniv és Chloe, akik régi motorosok nálunk, rajtuk kívül pedig még Uwe, Mathijs, illetve Mathijs barátnője, Taylor. A két fiú anno a Google-nál dolgozott, de aztán önállósodtak, és androidos telefonokra programoznak. Taylor pedig franciatanár, de mivel amerikai, ezért nagyon nehéz Svájcban állást szereznie. Így Mathijs bő 3 év után búcsút int Zürichnek, és visszaköltöznek Hollandiába, ahol esetleg jobb lesz Taylor számára az álláspiac. A fiúk cége azért marad, csak most már lesz zürichi és amszterdami irodájuk. Két fővel ez egész szép teljesítmény ;)
A vendégjárás után gyorsan megnéztük a Csokoládét, ami jó kis délutáni haboskakaós film, aztán este átmentünk Mátéékhoz megnézni az Ocean's 13-t, amit kis híján megértettünk, de annyira azért mégsem. Ennek három fő oka volt: 1) a film - mint minden Ocean's - eléggé bonyi; 2) halkan néztük, hogy a gyerekek föl ne ébredejenek rá; 3) Máté hatékonyság címszóval minden filmet 1.1-szeres sebességen néz, így nem volt idő feldolgozni az infromációt. Úgyhogy a végén elolvastuk a megfelelő wikipedia-oldalt, hogy megtudjuk, mit is láttunk. Így már érthetőbb volt, de azért vannak felesleges dolgok a filmben, más részek viszont nincsenek rendesen kidolgozva, így nem is lehet teljesen megérteni. A legjobb így is az Ocean's 11 marad, és kész.

2010. október 18., hétfő

Gleb és Adriana happily ever after

Egy újabb országban voltunk a hétvégén, ahol korábban még soha, ez pedig az egzotikus Románia. Valahogy eddig kimaradt... Gleb - Andris egyik kollegája - és Adriana esküvője volt Temesvárott, és gondoltuk, hogy a mi esküvő-turizmus profilunkba belefér. Ha már elmentünk Dél-Olaszországba és Párizsba hasonló okokból (illetve ősrég még az Eszterrel Skóciába), akkor egy Temesvártól nem riadunk vissza.
A párról röviden: a lausanne-i egyetem doktori iskolájában ismerkedtek meg, mindketten informatikusok. Adriana temesvári, Gleb szt-pétervári. Jelenleg Zürichben élnek, ebből kifolyólag a szervezés oroszlánrészét Adriana szülei vállalták.
Már pénteken oda kellet utaznunk, mert ha ugyanazzal a géppel szombaton megyünk, akkor nem értünk volna oda a ceremóniára. (Nincs közvetlen járat, Münchenen keresztül kellett menni.) Azt pedig a világért sem szerettem volna kihagyni, mivel ortodox szertartást még nem láttam. Temesvár ortodox székesegyházában volt az esemény, ami bazi nagy, a 150 vendég szinte elveszett benne.
From GlebAdriana
Nekünk újdonság volt, hogy nincsenek padok, tehát ácsorogni kell, ami egy bizonyos lazaságot kölcsönöz a szertartásnak. Lehet sétálni, követni a párt, kicsit beszélgetni. A dologban volt némi bizonytalanság, Adrianáék sem igazán tudták, hogy mikor mit kell csinálni, ráadásul Gleb romántudása korlátozott, úgyhogy ő csak arra koncentrált, hogy felismerje, ha valamit kérdeznek tőle, és egy határozott dá-t válaszoljon. Amúgy ezt az ikonosztáz ajtajában, meglehetősen privát módon intézték. Csak miután a papok (mert kettő volt, de lehet, hogy az egyik valami kántor-féle) megbizonyosodtak róla, hogy ezek ketten tényleg össze akarnak házasodni, tértek vissza a nép közé a nyilvános mozzanatokra. A templomszolga aranyosan terelgette az ifjú párt.
Az egész hajcihőhöz 4 db ún. keresztszülő is dukált, házasulandó felekként kettő, egy-egy házaspár (a haveri társaság tagjai, az egyik Googler itt Zürichben, amúgy román, a másik egy ateista szerb, de ezt senki nem firtatta). A keresztszülők legfontosabb feladata szerintem a menyasszony uszályának igazgatása volt. Ezen kívül még segítettek a koronák feltételében és levételében. Én a Bazi Nagy Görög Lagzi alapján koszorúkra számítottam, de itt (állítható méretű) fémkoronák voltak, amiket nem cserélgettek, ellenben sokszor csókolgattak.
From GlebAdriana
A filmhez hasonlóan volt borivás és az oltár háromszori megkerülése. Román szokás továbbá, hogy gratulációkor a menyasszonynak virágot adnak. Szerencsére a haverok ezt tudták, és szerveztek nagyon sok csokor virágot, amit a szertartás előtt szétosztottak. A virágot egy barátnő gyűjtötte, aki a pár mellett állt, majd minden elkerült a buli helyszínére, és a terem díszévé vált. A menyasszony a saját csokrát csak éjfélkor dobja el.
A szertartás után a székesegyház melletti parkban való csoportos fotózás a zuhogó esőre való tekintettel elmaradt, viszont a bulin volt erre külön idő, amikor a pár egy bizonyos helyen megállt, és lehetett velük fényképezkedni.
A buliig volt még 3 óra, de az időjárás miatt nem tudunk várost nézni, így visszamentünk a panzióba (ami a világ legkényelmetlenebb ágyaival büszkékedhet). Később jött egy kisbusz, ami elvitt minket a parti helyszínéül szolgáló szállodába. A terem igazán esküvősen volt feldíszítve, és volt benne egy medence is.
From GlebAdriana
Természetesen azonnal fogadások kötődtek, hogy ki és mikor fog először beleesni. Sajnos ez négyig, amikor mi feladtuk, nem történt meg. Egy fehérbe öltözött maca az asztalunkhoz kísért, ahol felfedeztük a menükártyát. Hosszú volt, és durva. Valamint hamar kiderült, hogy az ötféle fogás nem vagy-vagy rendszerben működik pl. az előételek esetében, hanem az ember mindent megkap, egy tányérra halmozva. A túlzabálás garantált. Egy dolog segíti a szerencsétlen fogyasztót: kb egy-másfél óránként hoznak ki egy újabb tányérnyi kaját, közben pedig megy a buli, tehát le lehet táncolni a bevitt kalóriát. A tortáig fél 3-ra jutottunk el, de addig is csobogott két kis csokiszökőkút, ha valaki édességre vágyna.
From GlebAdriana
Mint már korábban írtam, mi négyig bírtuk a bulit, de ekkor még saccom szerint a vendégek több mint fele ott volt. A "felnőttek" is (azaz a szülői korosztály). Kicsit ciki, hogy egy kinézetre nyolcvanas éveit taposó rokonnal együtt indultunk el...

Vasárnap az utolsó pillanatban keltünk föl, és azonnal mentünk is a reptérre. Szinte hihetetlen, de Zürichbe érve mégiscsak megéheztünk. Kitaláltuk, hogy az egyszerűség kedvéért a Stadelhofenen levő ázsiai étteremben eszünk, nem kezdek el főzőcskézni. Azt számolgattuk, hogy melyik S-Bahnt érjük el, mikorra érünk haza. Mivel vasárnap csak fél óránként jön Zollikerbergbe vonat, ezért vagy túl kevés időnk van enni a rendelést is beleszámítva, vagy túl sok, mert akkor egy órát kell ott töltenünk. Végül a megoldás: Andris fölhívta őket még a reptérről, leadta a rendelést 17:50-re (tudtuk, hogy mit akarunk enni), percre pontosan be is futottunk, megettük a frissen elkészített kaját, fizettünk, és kényelmesen elértük az S-Bahnt. Őrült hatékonynak éreztük magunkat.

2010. október 14., csütörtök

Nagy Testvér

Az esti ingyenes újságban (Blick am Abend, reggeli megfelelője a 20 Minuten, és mindkettő kb. Metró újság szintű) szokott lenni keresztrejtvény. Ma fejembe vettem, hogy márpedig én ezt megfejtem, mivel az első meghatározást, ami a szemembe ötlött, tudtam. Sokkal többet mondjuk nem, úgyhogy hamarosan az ember barátjához, az internethez fordultam. Aki a harmadik keresés után kedvesen felajánlott egy ingyen letölthető keresztrejtvény-fejtő programot... Ez most nagyon jó, vagy nagyon ijesztő?

Helén

Ma október 14-e, Helén napja van. Amiről a következő dal jut eszembe:



Amikor először hallottam, akkor úgy értettem, hogy "jaj, a herém, jaj, a herém". Gondoltam, hogy ez furcsa, de a Kisstibi annyira kúl, hogy tőle még ez is csont nélkül átmegy.

2010. október 13., szerda

Zene-bona

Tegnap volt az egyik szülinapi ajándékom, egy hangverseny a Tonhalléban, amire a család Orbán-Oroszi ágától kaptam jegyet. Philippe Herreweghe vezényelte az Ochrestre des Champs-Elysées-t, először Mozart g-moll szimfóniáját adták elő, majd a szünet után a Requiemet.
A g-molltól nem voltam annyira elájulva, néha az volt az érzésem, mintha kicsit szétesne a zenekar, de a hiba biztosan az én készülékemben volt. A Requiem viszont fantasztikus volt, az igazi csodát a genti Collegium Vocale és a Coro dell Accademia Chigiana hozták létre. Érdekes, hogy ha már van emberi hang, akkor szegény zenekar igencsak másodhegedűs szerepre van kárhoztatva, én legalábbis figyelmem max. 10%-át tudtam nekik szentelni. A másik gondolatom az volt, hogy az Amadeus egy nagyon jó film, és a Requiem-komponálós jelenete annyira erős, hogy szerintem sok mindenkinek eszébe jutott a nézőtéren. Valamikor újra meg is nézzük.

2010. október 12., kedd

Ismerd meg kis hazádat

A hétvégén futottunk egy otthoni kört, és mint nővérkém már megírta, lakásokat nézegettünk. Sok-sok rohangálás, nézegetés és polemizálás után aztán a legeslegutolsó lakás kiütötte az összes többit a nyeregből, már amúgy Nagy Sándor és a gordiuszi csomó afférjának módjára. Úgyhogy most nyakig vagyunk az ezzel járó adminisztrációs ügyletekben. Btw: nem keres valaki januártól kiadó lakást? Nagyon szép.

A keresgélés közben figyeltem fel rá, hogy

  1. mennyi szép ház van Budapesten, sok már jó állapotban is, illetve
  2. ha az ember fölemeli a fejét, akkor látja, hogy majdnem minden házban van legalább egy olyan lakás, aminek az ablakából lóg egy 'eladó'-molinó.
"Városnézésen" túl családoztunk. Láttuk, hogyan alakul Brumi szobája, ahol egy egész mesevilág keveredett a falra. Megtanítottuk Borit lépcsőn menni, és tornyot építeni. Beszélgettünk a felnőttekkel, és ha már ott ovltunk, akkor felköszöntöttük az Esztert is, jó előre, születésnapja alkalmából. És természetesen mindenhol jó sokat zabáltunk.

Voltunk színházban is, amit Zürichben nem nagyon szoktunk csinálni, itt inkább koncertekre és hangversenyekre megyünk. A Mikvét láttuk a Pestiben, és nagyon tudom ajánlani! Alapvetően dráma, aminek vannak könnyedebb pillanatai is, a történet nem lezárt, nem is lehet lezárni, inkább csak abbamarad. A nyolc színésznő szerintem fantasztikus, egy élmény nézni a történet kavarodásait. És közben az ember lánya csendben hálát ad, hogy liberális közegben nőtt föl, és éli életét.

2010. október 1., péntek

Lokálpatrióta

Ma végre megnyílt a pályaudvaron a felújított Migros, ami hatalmas (23 kasszája van), és van egy meleg kajás részlege is a szerencsétlen környékbeli dolgozó nép boldogítására. Van pizza, mindenféle kolbászok, ilyen-olyan ázsiai és európai tészták, stb. Plusz gyümölcssaláták, birchermüsli és normális, frissen készített szendvicsek, amik nem féltégla-kenyérből vannak. A nyitás világraszóló eseményét megírta a 20 Minuten is (kb. a Metro újségnak felel meg), és én örülök az új lehetőségnek, mint majom a farkának.
Az újság másik cikke arról számolt be, hogy felújítás után tegnap megnyílt a Stadelhofenen levő Sprüngli bolt is - emellett szintén minden nap elmegyek. Láttam is, hogy csilli-villi lett, ráadásul megjelent a kirakatban egy új torta, amit fényes, már-már fekete csokiréteg borít. Haladéktalanul ki kell találnom valami ünnepet, amire megvehetem...
Minden esetre munkában jövet a rituális újságolvasgatás közben határozottan volt valamiféle "azért lassacskán kezd közöm lenni ehhez a városhoz"-érzésem.

Ja, és ma kaptam Priscától egy csokor nagyon illatos, aranyosan rongyos rózsát (ez lenne az őszirózsa? Az image search erre a kifejezésre valamiért kenyerek, sütik, répák és hímes tojások(!) képét adja ki) - csak úgy, mert reggel épp járt a piacon.

2010. szeptember 30., csütörtök

Már megint cirkuszolunk

Tegnap este jött el a történelmi pillanat, hogy a fejlett világ lakosságának utolsó 5%-ba esve mi is megnézzünk egy Cirque du Soleil előadást. Tudom-tudom, kommerciális pénzgyár, mindenkinek nagy csalódás, stb. Nekünk azért tetszett.
Amit hiányoltunk: azt hittük, hogy majd minden egy kerettörténetbe lesz szépen beágyazva, így plusz értelmet nyernek a számok. Hát ez nem így volt. Volt valamiféle történet, de valahogy abbamaradt félúton, és "csak" a szokásos cirkuszi sorozat let belőle. Ezen kívül fellépett két cikisen béna bohóc-szerűség, szerencsére az első részben túlestünk rajtuk, a másodikba már nem nagyon zavartak be.
És akkor a jó dolgok: a jelmezek fantasztikusak voltak, egy egész külön világot teremtettek. És nem hülyeség a cirkuszporondon a díszlet, illetve az élőzene sem. Örültünk, hogy nem voltak állatos számok, viszont sok volt a trapéz, egyensúlyozás, ide-oda repülés.


A végén adtak azért még jó nagyot a látványnak ezzel a hintás számmal:


Szóval akárki akármit mond, a Cirque du Soleil jó dolog, egyszer érdemes megnézni, de persze csodák nincsenek, ez egy cirkusz.


Kevésbé izgi, hogy ma délelőtt voltam egy kis konferencián, ami arról szólt, hogy az augmented reality lehetőségeket hogyan lehet beépíteni a marketingbe. A legnagyobb tanulság az volt, hogy ha meghívnak előadni valahova, ahol két előadó lesz, akkor egyeztess a másikkal, hogy a közönség ne kétszer ugyanazt hallja, ugyanazokkal a példákkal illusztrálva.

2010. szeptember 26., vasárnap

Ez a Billy egy egyszerű lélek

Az úgy volt, hogy az egyik kolleganőmnél volt a Múzeumok Éjszakája-csapat számára egy kis buli, hogy megköszönjék a segítségünket. Ez az a hölgy (Prisca), akinek a férjével egy szobában ülök (Matthias). Az óvárosban laknak egy régi-régi házban, viszont van egy jó nagy kertjük, és egy olyan lakásuk, hogy elájultam. Habár csak a lenti szintet láttam, amit szinte teljes egészében egy konyha-nappali foglal el, de ez is elég volt a teljes ámulathoz. A stílust rusztikus-minimálnak nevezném, minden darab egyesével is nagyon szép, de különbözőek, mégis tökéletes a harmónia.
Ezek után elkezdtem rágni az Andris fülét, hogy csináljunk mi is valamit a lakással, hogy szebb legyen, de legalábbis rendzettebb - kezdenek minket elárasztani a cuccok. Három komolyabban neuralgikus pont van: az előszoba (nincs elég tárolóhely), a konyha (nagyon nincs elég tárolóhely) és a nappali (ősrégi örökölt bútorok egyvelege). Mivel utóbbi kettőre nem volt különösebb elképzelésünk, ezért az előszobába kinéztünk egy komódot, majd elmentünk tegnap az IKEÁba azzal a felkiáltással, hogy még nézelődünk, hátha ihletet kapunk a továbbiakat illetően. Ki is vettünk egy Mobility kocsit (car-sharing rendszerben működő, pár órára bérelhető autó), méghozzá egy Suzuki Swiftet. Szép, piros, kis aranyos. Hangsúly a KIS aranyoson...
Az IKEÁbana  biztonság kedvéért húsgombócokkal indítottunk, a jó hangulatot megalapozandó. Utána elkezdtünk mászkálni, nézegettünk berendezett szobákat, ráültünk mindenre, kinyitottuk a maradékot - szóval azt csináltuk, amit az ember egy IKEÁban csinálni szokott. Aztán megtetszett ez is, az is, és a komódon kívül egy egyre gyarapodó listánk lett. Végülis komolyabb nekikészülés nélkül (nem, Gergő, ez nem ellened van! :)) a következőket vettük:

  • azt a bizonyos komódot az előszobába (Leksvik),
  • egy szekrényt a konyhába, hozzá plusz polcokat (Billy),
  • egy dohányzóasztalt (Lack),
  • négy széket (Norrnäs) és
  • egy könyvespolcot (Billy) - utóbbi hármat a nappaliba
  • izzókat a Mátééknak
  • szekrénybe tehető kispolcot a konyhaszekrénybe, hogy több kihasználható hely legyen
Innentől jött a kettős kaland. 1) Mindezt be kellett suvasztani a Swiftbe. Andris komoly tetrises képességekről tett tanúbizonyságot, és végül sikerült a kocsi légterével megegyező köbméretű dobozt beügyeskedni. 2) Meg szerettük volna hosszabbítani az autófoglalást, de kiderült, hogy nem lehet, mert valaki már lefoglalta, tehát rohanni kellett vissza az állomáshelyre. Mátét fölhívtuk, hogy az ott parkoló másik kocsit le tudná-e nekünk foglalni, ami véletlenül egy kombi. Senki ne kérdezze, hogy eredetileg miért nem azzal mentünk. Az IKEÁba. Ahonnan az ember tudvalevőleg egy-két plusz dologgal tér haza, akár tervezte, akár nem. Másik kocsi szabad volt, rongyoltunk vissza, szerencsére egy kártyával ki lehetett nyitni egyszerre két autót is, így közvetlenül át tudtunk pakolni. Pakolás közben jöttek a Swiftért a következő használók, igazán csak 2 percet várattuk őket, szerencsére ettől nem voltak idegesek.
Ismét hívtuk a Mátét, hogy 5 perc múlva otthon leszünk, tudna-e segíteni fölvinni a szajrét. Mondta, hogy ezer örömmel, jobb programot ki sem tudna találni szakadó esőre. Mert persze mondanom sem kell, esett, mintha dézsából öntenék. Végül sikerült mindent fölcuccolni, a lakást betöltötte a friss fa illata, tiszta karácsony... (Amúgy az IKEA kijáratánál már kint vannak a kácsonyfadíszek és mindenféle kaárcsonyi csetresz. Szeptember 25-én szerintem egy kicsit meredek, de én anno Londonban már azon is meglepődtem, hogy október közepén elkeződött a karácsonyi őrület. Minden évben egy kicsit korábban kezdünk, nmsokára egyetlen hatalmas karácsonyi vásár lesz a világ.)
A bútorok összeszerelésébe tegnap egy kicsit belekaptunk, illetve inkább csak az Andris, mert én ritka fejfájásaim egyikét bonyolítottam. Ettől függetlenül azért elmentünk Glebék lakásavató partijára, hogy ismerkedjük a jövendő násznéppel, akikkel 3 hét múlva Temesváron fogunk együtt bulizni. Mivel én leginkább csak a kanapén hevertem, és fájlaltam a fejemet, ezért az ismerkedésből nem sok lett, de Glebbel jót beszélgettünk, nézegettük az új-zélandi videójukat (mi januárban egy héttel utánuk nagyjából ugyanazt az útvonalat jártuk be), és én megettem pofátlan mennyiségű orosz kaviárt.
Ma reggel aztán felkötöttük a munkásgatyót, és mindent összeszereltünk. Ekkor hangzott el Andris szájából a bejegyzés címeként szolgáló mondat. Végülis kb 5 óra alatt mindennel megvoltunk, utána kezdődött még a Nagy Pakolás is. Természetesen az új könyvespolc azonnal csurig lett, ez csak az eddig a sorok tetejére fektetett példányoknak ad otthont. Új könyvek megint vízszintesben kezdik majd az itteni pályafutásukat,és csak akkor kerülnek saját polcra, ha elérték a nem túlságosan alacsony ingerküszöbömet. Hiába, egy Szántó-háztartásban teremnek a könyvek...

Íme az eredmény a nappaliban (a többi nem olyan látványos, inkább csak nekünk):

2010. szeptember 21., kedd

Az elmúlt napok krónikája

A nyári-őszi szezon utolsó felvonásaként a Melindáék látogattak meg minket. Sajnos csak három napig maradtak, és ebből kettő munkanap volt, de azért csak sikerült egy kicsit beszélgetni is. Illetve szombaton eljutottunk Rapperswilbe, ami szépséges volt, mint mindig. Itt Félix közelebbről megismerkedett a rózsakert csodáival, de nem egészen úgy, ahogy azt a Melinda gondolta: megszagolás helyett letépett egy maréknyi szirmot, majd elkezdte csócsálni. Ezen a rózsa-technikán még finomítani kell egy kicsit. Majd lesznek a Melindáéknál képek - remélem. (Én vagyok az anti-fényképezős, ha minimális esély is van arra, hogy valaki más dokumentál, akkor én már nem viszek gépet. Nálam már csak az Andris rosszabb.)

Főztem is, méghozzá marokkóit, részletek majd a másik blogon.

Munkaügyileg is szépen haladnak a dolgok, de azért pár dologgal meg kell küzdenem. A svájci németen kívül, amit már egész jól értek (yesss!!!!), a közvetlen főnököm házbeli reputációja sem könnyíti meg a helyzetemet. Nem egy jó stílusú valaki ("enyhe" eufemizmus,,,), úgyhogy nem rajonganak érte. Mivel tőle kapom a feladatokat, ezért mindenki azt hiszi, hogy én az ő jobbkeze vagyok. Persze valamennyire neki dolgozom, neki készítek terveket, viszon éppen ezért a felé irányuló bizalmatlansággal én is találkozom. Erre ma már azt mondtam valakinek, hogy én nem a főnököm vagyok... erre elnevette magát, és érezhetően sokkal kedvesebb és segítőkészebb lett. Néha ezeket a rókákat meg kell szelidíteni, ugye, Ági néni?

A vendégjáráson, munkán, főzésen és a (kicsit háttrébe szorult) diplomamunkán kívül mindenféle lakásokat is nézegetek, ami nagyon jó szórakozás nem létező üres órákra. Két érdekes képet találtam amúgy érdektelen lakásokban.
Íme valaki, aki megfelelő helyén kezeli a konyhát és a főzést, érdemes közelebbről szemügyre venni a fűszerpolcokat és a késeket:


Valamint itt az ékes bizonyíték arra, hogy Carrie Bradshaw nem Manhattanben, hanem a Tüköry utcában lakik. A valóságban nincs pénze hatalmas gardróbra, viszont a cipőre tényleg olyan büszke, hogy a nappali díszének nevezte ki őket:

2010. szeptember 17., péntek

További látogatók

A Schmidt család után befutott pár napra Nusi (nővérem első, most már huszoniksz éve Sydneyben élő csellótanárának a lánya - egyszerű, nem?), vele voltunk Operában, meg thai étteremben, meg borozni (belenyúltunk egy komolyabb fejbevágósba, de a Yanivékkal az ember mindig így jár). Aztán kis szusszanást követően megérkezett Anyu, a nagynéném és a nagybátyám, akik egy kiterjedtebb dél-német-svájci-észak-olasz túra keretében látogattak meg minket.

Én hét közben dolgoztam, úgyhogy akkor maradtak az esti találkák/vacsik, illetve nap közben a múzeumban is össze tudtunk futni. Praktikus, ha az ember turistalátványosságban dolgozik. Ők jártak aztán Freiburgban, Bernben és Luzernben is, majd szombaton elmentünk Davosba kirándulni:


Innen már délkelet felé mentek tovább az Ötztalba, ahol az Anyuval évekkel ezelőtt már jártunk, de a képek alapján most is ugyanolyan szép.


Jó volt megint éjszakába nyúlóan beszélgetni (a másnapi felkelések általában már nem voltak olyan jók, de ugye ismerjük a kecske-káposzta-problémakört), jó volt a Zeughauskellerben megkóstolni az idei vadszezon első hírnökeit, jó volt kicsit fölmenni a hegyekbe - amit síszezonon kívül nem valami gyakran csinálunk, pedig mindig megállapítjuk, hogy jó dolgo ez nyáron is -, és jó volt a családra főzőcskézni.

A vendégjárás folytatódik, megérkeztek a Melindáék, úgyhogy a vendégszobában ismét elfoglalta méltó helyét egy kiságy. Itt tartózkodásuk krónikája jövő hétre várható.

2010. szeptember 8., szerda

Kis színes

Még egy sztori a Múzeumok Éjszakájáról: a múzeumban nincs szokványos ruhatár, hanem zárható szerkények, ahol le lehet tenni a kabátot, táskát. A Múzeumok Éjszakájára viszont kialakítottunk egy hagyományosat, ahol mi voltunk a ruhatáros nénik. Én pont nem voltam ott, de ma mesélték a többiek, hogy egyszer csak leadtak egy babakocsit. Benne egy alvó gyerekkel :) Aki persze előbb-utóbb csak felébredt, és akkor az aktuális ruhatárosnéni tologatta egy picit, hátha visszaalszik. Stefan kollegám csak attól félt, hogy végén jöjjön is érte valaki...
Na hát ilyen egy Múzeumok Éjszakája.

2010. szeptember 6., hétfő

Múzeumok Éjszakája

Általában nem szoktam eljutni a Múzeumok Éjszakájára. Eddigi eredményeim: Bécsben 2, Budapesten 0 (állandóan esküvők voltak - beleértve a sajátunkat is), Zürichben 1. Ez lett a második zürichi jelenésem.
Mint már írtam, a Landesmuseum programjának legzűrösebb részét én koordináltam, és eléggé jól sikerült. Mindenki időben megérkezett cuccostul, aláírták a szerződést, odaadtam nekik a pénzt, és a segítők is tudták, hogy mikor hol kell lenniük. Őrült sok látogató volt, a női WC előtt persze kígyózott a sor, a múzeum udvarán pedig bömbölt a zene, de mindenki jól érezte magát, a látogatók lelkesen csatangoltak az épületben, vettek rész a tárlatvezetéseken, vagy ültek be egy-egy elszállt művészeti előadásra.
A legviccesebb kétségtelenül az a kb 100 négyzetméteres terem volt, amit egy művészcsoport derékmagasságig feltöltött lufikkal - az egész egy kicsit olyan volt, mint az IKEA gyerekmegőrzője, csak felnőtteknek. Persze a gyerekek is imádták, egy ponton bent volt szerintem 10-15 gyerek, szülő pedig egy szál sem. A gyerekeket teljesen ellepték a lufik, csak a visongásukat lehetett hallani, meg látni, hogy hol van mozgás. A koncepció szerint a lufik az éjszaka folyamán szépen kidurrantak volna, de ezek olyan masszívak voltak, hogy az ötezerből talán ha pár száz adta meg magát éjfélig. Ekkor az addigi édességek helyett gombostűkkel kezdték el kínálni a betérőket, és elkezdődött a a lufi-vérfürdő óriási durrogtatásoktól kísérve. Láttam egy kiskosztümös lányt, akinek teljesen elborult az agya, és gyorsasági vérengzést rendezett. Biztos valami komolyabb feszültséget vezetett le - a művészet felszabadító ereje... A végén pedig szépen összesöpörtek, és a terem éjjel 1-kor visszanyerte szokásos árbázatát.
Nekem azért eléggé fárasztó volt a nap, pénteken fél 8-ig maradtam, szombaton pedig reggel fél 10-től éjjel fél 2-ig voltam a múzeumban, ebből délután 5-től a végéig nem is nagyon ültem le. Ennek megfelelően tegnap eléggé nyugis napot tartottunk a szombat délután hazaérkezett, és jó jetlages Andrissal.

2010. szeptember 3., péntek

Új szó - új divatkiegészítő

Tegnap tanultam egy új német szót: Sehnenscheidenentzündung. Szép hosszú, de végülis magyarul sem sokkal egyszerűbb: ínhüvelygyulladás.
Ezzel a tudással felvértezve ma reggel meglátogattam a motyogós-hümmögős háziorvost, akit általában biztatni kell arra, hogy megvizsgáljon, ne csak beszélgessen, illetve hümmögjön. Ma is így volt, de végeredményként kaptam krémet meg egy csuda szép csuklómerevítőt, ami kb ilyen:
de az enyém az izraeli zászló színeiben pompázik. Pont passzol Ámosz Oz "Szeretetről, sötétségről" c. könyvéhez, amit most olvasok.

Egészségügyi fejleményeken kívül finisébe lépett a Múzeumok Éjszakája-projekt, ma délutántól kezdik a művészek berendezni a nekik kiutalt történelmi helyiségeket, holnap pedig kirobban a teljes őrület.

2010. augusztus 26., csütörtök

Ma 13 éve...

...tudtam meg, hogy egy bizonyos Herries családhoz megyek au-pairnek. A dátumot azért tudom olyan pontosan, mert anno Amanda anyánk gyönyörű kézírását félreolvasva azt hittük, hogy a kisfiút, akire vigyázni fogok, Izo-nak hívják, tehát Izsónak. Ma pedig Izsó napja van. Aztán a gyerekről kiderült, hogy Ivo, de ez semmit nem vont le az értékéből :)
Ma (illetve tavaly) pedig már ilyen nagy lakli, egyetemre jár.

From Scotland May 2009

2010. augusztus 24., kedd

Magas látogatók

Múlt héten a Schmidt család tisztelt meg minket jelenlétével, és nagyon szuperul sikerült a látogatás:
  • sétáltunk a tóparton
  • voltunk kétszer is Starbucksban
  • meglátogattak engem a múzeumban, és végigfutottunk a kiállításokon
  • grilleztünk az erkélyen
  • voltunk az Eszterrel együtt jógázni
  • voltunk a híres kreutzplatzi játszótéren, ahol én még soha, és ahol a Bori megtanult csukafejest ugrani
  • voltunk a zollikerbergi strandon, ahol én még soha, és megfulladás nélkül leúsztam egy rendes 50 méteres hosszt gyorsban, egyet meg háton, de a legjobb azért a csúszda volt
  • voltunk kirándulni Lenzerheidében, ahol a Bori épp nem figyelt oda, és az Andris kézenfogva majdnem megtanította járni
From Lenzerheide Eszterékkel
Nélkülem pedig a következők történtek:
  • az Eszterék voltak Baselben a Petráéknál
  • meglátogatták a Vandáékat is
  • az Andris és a Máté megint letekertek nagyon sok kilométert a hegyekben, amiért kaptak egy rózsaszín pólót
Nagyon jó volt, gyertek máskor is!!! :)

2010. augusztus 14., szombat

Tészta

Ez egy olyan, étellel kapcsolatos poszt, amit ciki lenne a gasztoblogunkra megírni, így itt sunnyog.
Kéremszépen én ma rájöttem arra, hogy hogyan kell tésztát főzni. A lényeg a tésztához viszonyított nagyon-nagyon sok, nagyon-nagyon fortyogó víz: a 20 deka tészta - 2 liter víz arányra gondoljatok. Így semmiféle trükk nem kell ahhoz, hogy ne ragadjanak össze, semmi olaj, semmi kevergetés.
Gondolom már mindenki régesrég tudta... nem baj, én akkor is örülök a felfedezésnek.

2010. augusztus 13., péntek

Régi és új könyvek

Mivel múlt héten Milánóban voltunk, és hajókáztunk a Naviglión, ezért igényem támadt rá, hogy referenciaként beleolvassak az Én-és-Ők-Ő-és-Mi-Mi-és-Őkbe. És megállapítottam, hogy öregszem. Amikor először olvastam a könyveket, határozottan a Kicsi pártján álltam, akinek az iskolatáskájában mindig lapul egy-két peluf, és a tanító nénije olyan, mint egy nyuft. Aztán váltottam a Nagyra - Pop kimaradt, végtére is lány vagyok -, és az ő tanulási illetve fiúügyi küzdelmeire. Mivel már meglehetősen régen nem olvastam újra a trilógiát (úgyis kívülről tudom), ezért most meglepett, hogy ha élethelyzetben nem is, de korban eléggé rendesen araszolok Csupacsont felé: harmicésatöbbbiiiiiiii... Érdekes ráeszmélés volt.

Az új könyvet névnapomra kaptam, Ruth Reichl 'Egy álruhás étteremkritikus titkos élete' című kötetéről van szó. Kellemes egyvelege az étteremkritikáknak (ennek fanatikus változata Jay Rayner 'The Man Who Ate the World: In Search of the Perfect Dinner' című kétszáz oldalas elhűlős nyálcsorgatása), egy kalandos lányregénynek és egy szakácskönyvnek. Egy kis fenntartással viseltettem amúgy irányában, de feltétlen híve vagyok, mióta fél órával ezelőtt eljutottam a pasta carbonara receptjéig. Ami hál' Istennek nincs összepancsolva tejszínnel, ami a pasta carbonara ellen elkövetett brutális és sajnos széles körben elterjedt merénylet.

Jay Rayner
Ruth Reichl

2010. augusztus 10., kedd

Könyvtár

Tegnap munka után rávettem magamat, hogy a diplomamunka komolyabb beindítása érdekében ellátogassak a helyi Egyetemi Könyvtárba. Szépen lassan visszajöttek az egyetemista emlékek: táskát, cuccot szekrénybe zárni, katalógusban keresgélni (a könyvtáros néni azt mondt, a hogy nyugodtan kutakodjak a gépen, úgy működik, mint a Google kereső ;)). A szabadpolcok érdekesek. A pincében vannak, kissé deprimáló helyen, viszont lehet játszani a polcrendszerrel, ami ilyen:
Jó sokat tekergethettem, mert a listámon szereplő ötödik könyv volt ténylegesen ott. A többit le kell foglalnom, mert ha nem foglalom le, akkor akár 2 hónapig is a kölcsönzőnél maradhat. Amúgy nagyon gyanús, hogy valaki hasonló témában alkot, mint én, mert mindig pont azok a könyvek hiányoztak, amiket én is kinéztem magamnak.

2010. augusztus 9., hétfő

Milánó

A hétvégén realizáltuk Andris szülinapi ajándékát, és elmentünk Milánóba. Zürichből 4 óra vonattal, ami nem is vészes, csak a Gotthard-hágónál eléggé kanyarog (még a vonat is) és persze sok az alagút, ami megnehezíti pl. a telefonálást. 2017-re kész lesz az új alagút, ami alacsonyabban van és hosszabb, és összességében egy órával fogja lerövidíteni a Németország-Olaszország utat.
Mivel általában nem túl szerencsés kézzel választok szállodákat, egy kicsit izgultam, hogy ez milyen lesz. Megtaláltuk az épületet, és kiderült, hogy a recepció az emeleten van - ajjaj... De végülis a szoba és a fürdőszoba is teljesen jól nézett ki, és szerencsésnek bizonyult az is, hogy a ház hátsó frontján volt minden, mert így egy csendes mellékutcára nézett az ablakunk, nem a kétszer két sávos Corso Buenos Airesre.
Szombaton nekifutottunk a városnak, persze a Duomoval kezdtünk, annak is a tetejével, mert nem volt sor. Kicsit fel volt állványozva az épület, és a tetőn színpadot és nézőteret alakítottak ki, de azért ez nem sokat rontott az élményen.
From Milano 2010
Belülről meglepően sötét volt a templom, a kinti nagy fehérség után az ember egy picit világosabbra számít. Próbáltuk alaposan megnézni, de tökéletesen esélytelen volt, szerintem olyan egy hét kellene rá.
A Duomo után elmentünk megnézni Leonardo Utolsó Vacsoráját, amir már jó előre megvettem a jegyeket. Ez jó ötletnek is bizonyult, mert a kasszánál ki volt írva, hogy az elkövetkező 2 hétre már nincs hely. Pontban fél 2-kor be is zsilipeltünk a freskóhoz, de sajnos csak 15 percet engedélyeznek, ami kutyafüle. Egyébként sokkal jobb állapotban van, mint amire számítottam, és persze gyönyörű. Van a teremben egy tapintható modell vakoknak, de egy-egy kevésbé jól látható részlet értelmezéséhez nekünk is jól jött.
Mivel csak kombinált jegyet lehetett venni a Brera Múzeummal, ezért oda mentünk következőre. Ahol azt mondták, hogy márpedig ide nem szól a jegyünk. Addig nyafogtunk, és tartottuk föl a sort, míg adtak két ingyenjegyet. Később otthon megnéztem, és tényleg nem annyit vontak le a hitelkártyámról, mint amennyit eredetileg a kombinált jegyért felszámolatk, annál viszont többet, mint amennyibe a Leonardo került. Szóval lehet, hogy véletlenül tényleg kisírtuk azt az ingyenjegyet.
Ja, még a múzeumlátogatás előtt kitaláltuk, hogy megnézzük lazításképpen a múzeumhoz tartozó botanikus kertet, ami állítólag nagyon szép. A térképen láttuk, hogy hol van a kert, de a bejáratot nem találtuk. Megkérdeztük a múzeum kávézójában, ahol azt mondták, hogy menjünk ki az épületből, majd kétszer jobbra. Itt nem találtunk semmit, viszont volt egy információs néni, aki csak angolul nem tudott. Neki fogalma sem volt a kertről. Megjegyzem, minden kapun és belső udvaron keresztül látszik. Csak épp bejutni nem lehet. Megkerültük a háztömböt a másik oldalról is, ahol már egészen közel jutottunka  növényzethez, de ott ki volt írva, hogy magánterület. Ezek után visszamentünk a múzeumba, ahol legesleghátul, a galambpotyadékon túl megleltük a bejáratot. Ám a kert augusztusban zárva van.
Maga a múzeum eléggé egyhangú, baromi sok ugyanolyan olasz kép van irzatos mennyiségű vértanú szenttel. Kiemelkedett egy Mantegna és egy Caravaggio, de ennyi. Még szerencse, hogy nem fizettünk érte.
A botanikus kert túra és a Brera után megvigasztaltuk magunkat egy kis igazi olasz fagyival, ami feledtette az elmúlt két óra frusztrációit, majd lemetróztunk a Naviglióhoz, hogy hajókázzunk egy kicsit. A hajót pont elértük, és egy érdekes egy órát töltöttünk el a vízen. Kommentár természetesen csak olaszul volt, szerencsére a másodkapitányként funkcionáló srác tudott valamennyit angolul, és elmondta a legfontosabbakat. A két csatorna találkozásánál levő rész nagyon aranyos, tele van kávézókkal éttermekkel, kis boltokkal, viszont a külsőbb szakaszok Kőbánya-Kispest bájával vetekszenek. Nagyon jól szórakoztunk rajta. Vártam amúgy, hogy valmelyik házon legyen egy "itt élt Brunella Gasperini"-tábla, de nem találtam.
Hajókázás után megvacsiztunk, rendes pizzát, és a fél városon keresztül hazasétáltunk. A Duomo eléggé jól nézett ki esti fényben:
From Milano 2010
Vasárnap reggel következett az út fénypontja, a szülinapi ajándék lényege: egy segway túra. A segway irtó kényelmes kis közlekedési eszköz, nem tud fölborulni, és nagyon egyszerű irányítani. Mivel nagyok a kerekei, ezért kb. bármilyen városi terepen tud menni (macskakő, villamossín, rámpák), és egy helyben is meg lehet vele fordulni. Mindenkinek nagyon tetszik, akárhol megálltunk nézelődni, Luigit, a vezetőnket megrohamozták az érdeklődők, ő pedig lelkesen osztogatta a szórólapokat. Nagyjából a szombati útvonalat jártuk be: Castello Sforzesco, Duomo, Scala - de persze így sokkal viccesebb volt. Luigi nem volt egy Shakespeare, de legalább hozott audioguide-ot, úgyhogy információ is volt a látványhoz.
From Milano 2010
A motorizált városnézés után már csak egy kis ebédre és egy Duomótól való búcsúra jutott idő, aztán mentünk is a pályaudvarra, hogy hazazötyögjünk a zürichi őszbe.
Ja, és Milánó a shoppingolás fellegvára. Mi vettünk egy puzzlet.

2010. augusztus 2., hétfő

További ünneplések

A júliusi ünnepségsorozatot otthon folytattuk. Már péntek reggel repültünk (szokásos fél 5-ös kelés...), Andris közvetlenül az aktuális szülinaposhoz sietett, aki jó meglepődött rajta, hogy a bátyja egyszer csak beállít reggelizni. Én egy kicsit praktikusabb helyre vettem az irányt: mivel szeptemberben lejár a személyim, ezért ki kellett használni, hogy munkanapon otthon vagyok. El is ballagtam a kerületi önkormányzathoz, ami épp nyári nyitvatartás szerint működik, és most csak kerületi lakosokat szolgál ki, csökkentett létszámú csapattal. A fogadócsarnok tele is volt, de becsületükre legyen mondva, minden ablaknál dolgoztak, pörögtek, és kb fél óra alatt el is intéztem a dolgomat. Ráadásul kedvesek is voltak. Úgyhogy megint 1:0 az otthoni ügyintézésnek. (Csak félve merem bevallani, hogy nekem eddig az APEH-hel is jó élményeim voltak.)
Folytattam a hatékonyságot, és elmentem a Szépművészetibe egy volt kolleganőmmel beszélgetni, aki a diplomamunkámhoz adott anyagkat, tippeket és kontaktokat. Utána pedig lerogytam a Nagyszalontába. A nap folyamán kiderült, hogy a Bori fellázadt a nyaralás ellen, úgyhogy a nővéremék hazaindultak Erdélyből, és az éjszaka kellős közepére ígérték magukat. Mivel náluk aludtam, ezért gyorsan be is vásároltam nekik egy kis kaját, hogy legyen legalább mit reggelizniük. Este aztán elhúztam a Zsuzsóhoz, aki addigra már többé-kevésbé lebirkózta a lányokat, és kettesben nekiálltunk borozgatni és sajtozgatni a konyhában. Nagyon jót beszélgettünk, amire már megint jó rég nem volt alkalmunk, és mint egy bulizós tini, éjszakai busszal mentem haza. Azért a busz közönségét elnézve egy kcisit öregnek éreztem magamat.
Másnap ismét viszonylag korán keltem, legalábbis szombathoz képest mindenképp, mert fél 9-kor elindultam a Melindáékhoz. Útba kellett ejtenem egy péket is, hogy vegyek egy túrós táskát és egy kakós csigát, mert már nagyon fentem rájuk a fogamat. A Félix nevű fogatlan oroszlán eleinte még ki volt ütve a hajnali babaúszás miatt, de aztán magához tért, és elégedetten nyugtázta az újabb hódoló megjelenését. És jutott nem kis mennyiségű kókuszgolyó is a távolról jött látogatónak. Kispestről közvetlenül a Keletibe mentem, és fehérvári átszállással levonatkoztam Füredre. Ez Fehérvárig eléggé rossz ötletnek tűnt, mert a vagon tele volt üvöltöző, berúgott német suhancokkal (kitört belőlem a sviccer), akik Siófokra mentek, de aztán átszálltam egy legújabb generációs S-Bahnra, ami habár minden körtefánál megállt, de ezt nagyrész a Balaton-parton tette, ami nem rossz, másrészt tiszta és kényelmes volt. Délután aztán a parton tébláboltunk (Andris, Bo és Noresz már péntek délután lementek), és egyre csak érkeztek a Bot ünneplő ismerősök.
Fél 8 után felszálltunk egy nagyon szép, ámde peches módon az Öszöd névre keresztelt hajóra, ott vacsiztunk. Addigra Füreden már elállt az eső, úgyhogy volt naplemente, teljes szivárvány, tihanyi apátság - sok-sok szépség. Hajózás és kaja után pedig elmentünk bulizni: egy teljesen üres helyen megkértük a DJ-t, hogy játsszon nekünk jó régi számokat, mert mi már öregek vagyunk. Úgyhogy mi táncoltunk fél 11-től éjfélig, aztán megérkeztek a tizenévesek, mi leléptünk, és visszatért a tücc-tücc-"zene". Szegénykék... Andrissal megállapítottuk, hogy számunkra az a legfőbb különbség a swing zene és minden más táncolásra kitalált zene között, hogy swingre automatikusan táncolunk, "lábunkban a boogie", most pedig figyelni kellett rá, hogy mozogjunk, különben megálltunk volna.
Vasárnap visszamentünk Budapestre, a Nagyszalontában ebédeltünk, ajándékozgattunk, beszélgettünk, Forma 1-et néztünk. Aztán kimentünk a reptérre, és hazajöttünk Zürichbe, ismét totál kómásan, de azért nagyon jó volt megint egy otthoni hétvége.

2010. július 29., csütörtök

Múzeumi kis színes

Mint talán már korábban írtam, belefolytam a Múzeumok Éjszakája szervezésébe. A Landesmuseum fő büszkeségei egészen az 1898-as nyitás óta az ún. történelmi szobák: egész szobákat/termeket telepítettek át mindenféle fontos svájci épületekből (kolostorok, várak) fából készült, többszáz éves falborítással, padlóval, kályhákkal együtt. A múzeum épületét úgy alakították ki, hogy ezek a helyiségek az eredeti pontos méreteivel rendelkezzenek. Gondos restaurálás után nemrég nyitotték meg őket újra.
A Múzeumok Éjszakáján ezekben a szobákban művészek és művésztanoncok fognak fellépni, főleg zenészek és táncosok, akik az általában üresen álló tereket élettel töltik meg. Az én feladatom ennek a koordinálása, a projektleírások begyűjtése, a termek felosztása és a szükséges előkészületek megszervezése. Érkeznek is szépen a művészeti koncepciók, amik persze általában egy kicsit lilák, de azzal nincs semmi baj.
Viszont ma érkezett az egyértelmű "elszálltság-győztes": az egyik szoba padlóján húzogatna mindenféle tárgyakat, mert ez olyan szép hangot ad, és közben táncolna. A tárgyak között szerepel cserepes virág, öntözőkanna, asztalka, kis komód. Én utána mit mondjak a restaurátornak: "Jani, bocs, fel tudnád csiszolni azt a négyszáz éves padlót? Kicsit összekaristolta a művészet...."
Inkább megírtam a lánykának, hogy ez nem fog menni, találjon ki valami mást. Még szerencse, hogy ez egy diák, és nem egy befutott művész, aki a "művészet szabadságának csorbítása"-címszóval fejemre borítja a huzigatni való kis komódot.

...és a szülinapi vacsi


Az egy nappal elhalasztott vacsit végülis csak megtartottuk a Restaurant Reithalléban, ami egy régi kaszárnya istállójából lett kialakítva. A kaszárnya maga színházként működik. Az étteremnek amúgy van egy nagyon kellemes kertrésze is, de mostanában az időjárás nem igazán kerti partikra lett kalibrálva, úgyhogy bent ültünk.
Az étteremnek van még egy, az Andris számára nagyon kellemes tulajdonsága: rövid az étlap. Így viszonylag gyorsan tudtunk rendelni még 10-en is, és Chloe talált mindehhez egy meglepően szuper bort. Föl is írták a kis noteszükbe, mert ők szervezetten folytatják az ivást: ha valahol jó bort isznak, akkor fölírják, majd levadásszák, hogy hol lehet kapni, és rendelnek belőle pár üveggel. Apár üvegből egy-egy borfesztivál után tekintélyesebb borospincényi italmennyiség tud felhalmozódni - nagyon megéri őket vedégségbe hívni.
A desszertet én szerveztem, kissé bonyolultan. Írtam az étteremnek egy foglalási kérelmet, amibe beleírtam, hogy mivel ez egy szülinapi buli, hoznék egy tortát. Majd elmentem megrendelni a tortát. Amikor ezt fizetéssel együtt elintéztem, fölhívott az étterem, hogy boldogan várnak, de tortát nem vihetek, majd csinálnak nekünk egy egész csokis sütit (amit amúgy szeletenként desszertnek árulnak), és föl is díszítik. Így hát volt a helyszínen csokitorta, és otthon figyel a fridzsiderben egy másik. Kész szerencse, hogy a másik torta kisebbnek bizonyult, mint amire számítottam, így ma este megpróbáljuk Rékáékkal eltüntetni. A Reithalle tortája egyébként tényleg fel volt rendesen díszítve, volt körülötte egy kisebb dzsungelnyi gyümölcs, sőt, még gyertyákkal is megpakolták, amiknek a negyedéről kiderült, hogy újragyulladósok. Ezt a harmincas, komoly, dolgozó emberek kitörő lelkesedéssel fogadták, és elszórakoztak vele, mint az ötévesek.
Szóval teljes volt a siker, és így lett Andriska 32. szülinapja kétszer is megünnepelve.

2010. július 28., szerda

Szülinapok

A július egy szép sűrű hónap születésnapok szempontjából. 16-án van az Anyué, 26-án a Borié, 27-én az Andrisé és 30-án a Bóé.
Részletesebben egyelőre az Andriséról tudok beszámolni, mert legalább ott voltam. A nagy nap még többé-kevésbé lábadozva telt, mert a múl heti bicótúrán összeszedett valami bacit, és azzal küzdött. Az esti bulit így áttettük mára, és tegnap csak a szolid kis kettesben ünneplés maradt. Főztem egy ratatouille-os-húsos egytálételt, majd megnéztük a Cigányok idejét. Mérsékelten tetszett. Az ezt követő terv az volt, hogy csinálok egy csokifelfújtat, és belerejtem az ajándék linkjét egy darab sütőpapíron, de ehelyett a jó ég tudja mivel elrontottam a gyomrom (biztosan nem a kajával, mert az Andrisnak nem volt gondja), és nem tudtam megsütni a sütit. Így egyszerűen megkapta a linket egy papírfecnin, és felfedezhette az augusztus elejére szervezett milánói hétvége részleteit. A lényeg egy segway-es városnézés,

de ha már arra járunk, megnézünk azért még pár dolgot, eszünk egy jót, és én teljessé teszem a San Mametében elkezdett 2010-es Brunella Gasperini emléktúrámat.

2010. július 23., péntek

Egy Nagyon Jó Múzeum

A címet úgy vállalom, hogy igazából a kiállításon 2 percet töltöttem :)

Tegnap délután a személyzetis főnökkel Bernben jártunk a Zentrum Paul Kleeben, mivel ott egy nagyon sikeres önkéntes-programot vezetnek, és mi is hasonló huncutságokon törjük a fejünket. A múzeum egyik vezetője és a titkárnője fogadtak minket, és borzasztó kedvesek voltak, a fél délutánt ránk szánták. Sokat meséltek arról, hogy hogyan alakították ki a programot, hogyan működik, mit csinálnának ma másképp. Egy óra múltán kimentünk az előtér csarnokában található kávézóba, ahol kávé/tea/aprósüti mellett beszélgettünk két önkéntessel, majd bementünk az aktuális időszakos kiállításra, és kérdezgezztünk egy kicsit egy önkéntes teremőrt. Kiderült, hogy az önkéntesen túlnyomó többsége nyugdíjas, és ez  a társadalmi életük szempontjából nagyon fontos elfoglaltság. Szeretnek a múzeumban lenni, van társaság, új ismereteket szereznek, és a múzeum nagyon hálás a segítségükért. Őrült sokan vannak, már több mint 130-an, és összesen 12 teljes állásnyi munkát végeznek el úgy, hogy az a múzeumnak minimális összegbe kerül..

A Klee Központban már maga az épület is izgalmas. Renzo Piano tervezte, aki a Basel melletti Fondation Beyelert is. Kezdem azt hinni, hogy az a pasi egy zseni. Nagyon ért ahhoz, hogy hogyan kapcsoljon össze külső és belső tereket, hogyan oldja föl az épület és a természet közti határokat. A Klee Központ jelentős része föld alatt van, mégis az egész nagyon levegős, és világos.
Minden faborítású, van benne külön gyerekmúzeum is, ahol a gyerekek a nagy kiállításhoz kapcsolódóan alkothatnak valamit. Mivel a sztárkiállítás most Klee és Picasso, azért a gyerekeknek Paul és Pablo a téma :) De a legfontosabbról még nem írtam, ez pedig az, hogy olyan illat van, mint a National Galleryben Londonban. És mint A hahagáj óta tudjuk, ez roppant fontos:

"Itt egy város, gondolta, ami igazán megérdemli a város nevet, amire büszke lehetsz, ami annyira egyedi, hogy képtelenség összetéveszteni a világ bármely más közösségével. Máris szenvedélyesen szerette, pedig még bele se szagolt, holott jól tudta, hogy egy-egy város megítélésénél mennyit számíthat az illat. Ám az illat sem ábrándította ki, amikor az Androméda III nagy csörrenéssel és csobbanással horgonyt vetett, aztán lánca segítségével hamarosan magabiztosan megállt a part fala mentén. A meleg levegő elhozta Peternek Zenkali illatát. Olyan részegítő, olyan tarka keverék volt ez, akár egy perzsaszőnyeg színeinek illata. Pálmaolaj és kókusz-tej, milliónyi virág illata, a napfény szaga a száraz leveleken, égett fa, ananász, papája, mangó és citrom részegítő illata, tengeri só és friss hal, kenyér és kutyák, csacsik és csatornák szaga, meg a kék ég és a hajnali harmat illata és milliónyi más szag, melyek osztályozására nem jutott ideje..."

Szóval itt szeretnék dolgozni, csak ne lenne kétórányira tőlünk...

2010. július 22., csütörtök

Izomláz

Két év kihagyás után tegnap visszamentem a régi jógastúdiómba. Persze közben is jógázgattam a Google-ban, de az iyengar-jóga volt, ami inkább a hajlékonyságot veszi célba, a Leela stódióban viszont vinyasa-jógát tanítanak, ami egy picit izmosabb. Direkt egy yoga basics-órára mentem, hogy ne haljak ki 10 perc után, de tanár úgy meghajtott minket, hogy folyt rólam a víz. Az ászanák többsége tényleg alap volt, de azért néhány olyan variációt is kipróbáltatott velünk, amiket messze nem tudtunk megcsinálni:

Na persze.

Jó volt visszamenni, most megint fogok járni, hogy a löttyedtségemet eltűntessem, és talán egy picit hajlékonyabb is leszek.

2010. július 21., szerda

By popular demand

Úgy tűnik, hogy egyesek hiányolják a bejegyzéseket, úgyhogy most igyekszem véget vetni a lustaságnak, és beszámolni kis életemről.

A Herräng utáni héten egyetemen voltam, amire ki kellett vennem 4 nap szabit (csak kedden kezdődött). Ez azért volt különösen vicces, mert a kurzus a Landesmuseumban volt, 10 méterre az irodámtól, és egész nap a főnökömmel csücsültem egy  teremben. Aki nyilván nem vett ki erre szabit.
A modulok jók voltak: az egyik a "Design mint stratégia" címet viselte a másik pedig múzeumpedagógiáról és rendezvényekről szólt. Az első modulon a programban szerepelt két órányi shopdesign, aminek nagyon örültem, mer mert minden múzeumi bolttal kapcsoaltos infót szívesen fogadok. Ehhez képest jött egy agyondizájnolt pasi, aki Gucciról meg Pradáról beszélt, és csoportfeladatként divatmagazinokat meg divatblogokat kellett lapozgatni. Na ettől egy kicsit ideges lettem. Viszont a modult a főnökömön kívül egy főrend tartotta:

Ő Dr. Bettina Habsburg-Lothringen, aki a grazi Museumsakademie vezetője, és egy jófej nő. Kicsit fura volt vele haverkodni, mert ha egy kicsit másképp alakul a történelem, akkor minimum a királynőmet tisztelhetném benne, de így "csak" egy kedves, okos ember brutális névvel. Neki sem lehet könnyű...

Két hét lazulás után most hétfőn visszatértem a munkámhoz, ami egyre jobban alakul. Elkezdtem együtt dolgozni a múzeumpedagógusokkal az idei Múzeumok Éjszakáján (itt majd csak szeptember 4-én lesz): a program már kész, mindenféle kiadványokon meghirdették, csak még megszervezve nincs annyira. Ezt intézem én - végre egy olyan feladat, aminek látszik a célja, nem csak holmi homályos hatékonyságnövelés. Apropó hatékonyásgnövelés: felvetettem, hogy a múzeum használja ki önkénetsek lelkesedését, és végeztessen el velük kis feladatokat, annyival is lehet spórolni. Holnap megyek is a személyzetis főnökkel Bernbe a Paul Klee Központba, ahol állítólag nagyon profi önkéntes program van, és megpróbáljuk onnan lemásolni a legjobb dolgokat. Próbálkoztam saját magam számára ugyanezzel a zürichi Kunsthausban, álmaim munkahelyén is, de sajnos ott nincsenek önkéntesek.

Jövő héttől kipróbálom, hogy a zürichi központi könyvtár légkondicionált-e, mert el kell kezdenem írni a diplomamunkámat. Ahogy a Die Hard 2-ben Bruce Willis mondaná: hogyan léphet ember kétszer ugyanabba a "folyóba"?

2010. július 12., hétfő

HDC 2010

A múlt hetet Herrängben töltöttük, ismét csak éjjel-nappal táncolva. A tavalyinál eggyel magasabb szintű csoportba kerültünk, de ez az oktatási tempón nem igazán érződött - néha picit lassúnak találtuk, és sok volt a béna csoporttárs is. Ettől függetlenül nagyon jókat tanultunk, és az esti bulikat is élveztük. A hét közepe felé sikerült annyi önbizalmat összelapátolnunk, hogy felkérjünk mindenféle emberkéket táncolni, és nem csak egymással roptuk. (Itt nem az a rendszer, hogy egy lány vár a végtelenségig, hogy fölkérjék, hanem egyenjogúság van.) Van abban valami vicces, ha az ember férje ezerrel drukkol, hogy az ember lánya fel merje kérni azt a jól táncoló pasit, akit már három napja kinézett magának...

Új tanárokkal is találkoztunk, tanított pl. Vincenzo és Isabella


Dan és Gaby


Nick és Carla


illetve a legviccesebbek: Stefan és Bethany


és még sokan mások.

Ezúttal nem fényképeztünk, inkább csak élveztük a tábort, viszont a végén bevásároltunk: megvettük végre a tavalyi tábor DVD-jét és Frankie Manning önéletrajzát, amivel már másfél éve szemezgettünk.

2010. június 30., szerda

Július előtt utoljára

Nem történik semmi eget rengető, de gondoltam, jelentkezem azért. Címszavakban:

Múzeum
Próbálok közgazdásszá válni - a sors fricskája, hogy pont egy múzeumban történik. Fejemben újabb tanulmányok körvonalazódnak.... Holnap viszont egy gyerekkori álmom fog megvalósult, és egy napra teremőr leszek! Mindig is irigyeltem őket, hogy egész nap a kiállításon mászkálhatnak.

Egyetem
Volt két múzeumos modul is, az elsőnek volt egy igen bénácska napja, a második szuper volt. A bénácska nap az "Új média, új terek" modul keretei között történt, amikoris elmentünk Németországba, pontosabban Rottweilbe (ahonnan a kutya származik).
From EMAA Ausflug 2010
Megnéztünk egy Trend Factory nevű helyet, ahol kultúra írmagját sem találtuk, ellenben átnevezhetnék Wedding Factory-vé, mert épp két esküvőre is meg volt terítve. Szemmel láthatóan A Trendi Hely a kisvárosban, mert mennyire kúl egy volt gyárépületben tartani az esküvőt. Ami tényleg kúl is lenne, ha az ipari-kopár terekbe nem pakoltak volna be többszáz vörös rózsát, díszes gyertyatartókat, és nem világították volna be az egészet vörös fénnyel, amitől inkább pokoli/bordélyházas, mintsem romantikus lett a hangulat. Amikor beszálltunk a végén a buszba már megérkezett az egyik násznép, ésépp  üvöltve szólt a Bon Jovitól a Bed of roses. No comment...
From EMAA Ausflug 2010
Az elmúlt hétvége viszont nagyon jól sikerült, képzőművészeti szempontból vizsgáltuk meg alkotó és műve kapcsolatát. Volt szó szoborfotózásról, pontosabban arról, hogy egy műtárgyfotó mennyiben önálló műalkotás, beszéltünk médiaművészetről, illetve a volt Ostblock művészcsoportjairól. Volt egy kis klasszikus művészettörténeti bevezetés is, amit különösen élveztem.
Júli közepén folyt. köv. két újabb témával.

VB
Most, hogy már kevesebb meccs van, és csak később kezdődnek, a múzeum udvarán is nagyobb a nyugi. Mi általában otthon nézünk meg pár mérkőzést, de eléggé pocsékak, plusz szinte soha nem az nyer, akinek én drukkolok (kivéve az olasz-szlovákon). Viszont nem értem a vuvuzela iránti általános és feltétlen gyűlöletet. Teljesen érdektelen háttérzaj, nem rosszabb, mint bármelyik másik, viszont a dél-afrikaiak büszkék rá, és ezt tiszteleben kell mindenkinek tartania. Sokkal érdekesebb, hogy mikor vezetik már végre be a videóbírót, mert nagyon gáz a helyzet, ugye, kedves Lampard?

Lindy
A kurzusnak vége, elkezdődött a nyári szünet. Most hétfőn viszont volt egy szeánsz, ahol régi táncklipeket néztünk, és egy nagyon jó kis történelmi áttekintést kaptunk a 19. század végétől napjainkig.
Szombaton megyünk Svédországba táncolni, mert "it don't mean a thing, if it ain't got that swing"!

2010. június 19., szombat

"Nyár"

Réka szerint Zürichben most már biztosan érzékelhetően nőtt az öngyilkosok száma. A feltételezés nekem sem tűnik teljesen valószínűtlennek, mivel május eleje óta nem bújt elő a nap, és majdnem minden nap esik. Szegény növényeink igyekeznek dacolni a deprimáló hangulattal és a 15 fok körüli maximális hőmérséklettel. Egyelőre zöldet viszonylag sokat tudtak produkálni, még ha foghíjasan is, de a virágzás D-vitamin nélkül nem nagyon megy.
Tegnap este 2 órára előbújt a nap (ma reggel ismát zuhogott, nem kell aggódni), és ezt az alkalmat megragadva lefényképeztem a négy bátor kis virágot, akik megpróbálkoznak a svájci körülményekkel:

From 2010-06-18

2010. június 16., szerda

Hopp Schwiiiz!!!

Nakérem, jól megvertük a spanyolokat. Ilyenkor kitör belőlem a nemlétező lokálpatriotizmus. De az az igazság, hogy nem tudtam nem követni az eseményeket, mert a múzeum belső udvarában van Zürich legnagyobb kivetítős-meccsnézős helye, és nem kis üvöltözés folyt :)

Látogatás a múzeumban

Ma ismét rádöbbentem, hogy egy csomó olyan ember dolgozik egy múzeumban, akinek tök mindegy, hogy hol végzi a munkáját, csak éppen ezt a helyet találta meg.
Mivel kezdett egy új hölgy a személyzetiseknél, ezért a múzeum egyik kedves dolgozója (amúgy szobatársam felesége) tartott a 3 személyzetisnek és nekem vezetést az állandó kiállításokon. És akkor kiderült, hogy ha ránéznek erre a tárgyra:

akkor fogalmuk sincs, hogy mit látnak. Én tudtam, úgyhogy kiestem a tippelős játék folytatásából. Megkapták azt az információt is, hogy ereklyetartó. És ekkor sem tudták elképzelni, hogy mi lehet benne. Pedig a tartó formáját tekintve hármat tippelhettek volna... Innentől kezdve persze az is meglepetés volt, hogy egy ereklye egy katolikus templom építésének az előfeltétele.
De azt hiszem a teljes mélypont az volt, amikor egy szekrényre festett jelenet-sorozatban nem ismerték föl Tell Vilmost. Hogy néznek az emberek egy múzeumi tárgyat?

2010. június 10., csütörtök

SATC2

Kifejlesztettem egy moziba menési stratágiát: ha a film cikisnek ígérkezik (értsd: csajszis), akkor egyedül megyek el megnézni, hogy ne kelljen szégyenkeznem amiatt, hogy élvezem. Ez teljesen jól is működik, eddig a következő filmeket vallhatom be: Nanny McPhee (első rész, de a másodikat is meg fogom nézni), Julie & Julia, Mamma mia (kétszer),  és valószínűleg voltak még mások is, de most nem jutnak eszembe.


Ezt az illusztris sort folytatta tegnap a Sex and the City 2. Amiről tudtam, hogy nem lesz jó, mégis megnézem, és örülni fogok, hogy megnéztem. A közönség nagyon aranyos volt, teljesen izgatottak lettek, amikor elkezdődött a film, talán tapsoltak is egy kicsit, és visítottak a lányok nyolcvanas évekbeli szerelésein. Sok-sok barátnői négyesfogat jött, a mellettem ülőkből mondjuk az egyik pasi volt, de érdeklődését tekintve passzolt a lányokhoz - if you see what I mean. Nem is tudtam, hogy négyen kell barátnőknek lenni, valahogy ez nekem soha nem így alakult.
Mindentől eltekintve a film persze nem volt jó. Az első fele még eléggé vicces volt, de a második rész (éljen a fagyiszünet a svájci mozikban!) kicsit egyszerűre sikeredett. És alapvetően az volt a legnagyobb baj, hogy nem New Yorkban játszódott a sztori nagy része. Ki a fenét érdekel Abu Dhabi? Most komolyan. Sex and the City - nem Sex and the Desert! És Mirandának minimális szerepe volt: Carrie házassági depressziós, Charlotte gyereknevelési depressziós, Samantha változó kori depressziós, csak szegény Miranda áll ott depresszió nélkül. A forgatókönyvírók gonoszak.
Mindent egybevéve SATC-rajongók nyilván nézzék meg, de aki nem az, inkább hagyja ki. (Jó, jó Big és Aidan azért hozzák az elvártat...)