Vannak nálunk értékelések: negyedévente kicsi, aminek az eredményét úgy kell megkeresni, félévente nagyobb, azt már legalább a menedzsered osztja meg veled, évente meg egy naaagy, ami a harmadik negyedév után történik, tehát év vége felé tudod meg az eredményét. Mert az nem ám úgy van, hogy értékel a főnököd, oszt' jónapot. Ennél sokkal macerásabb az ügy. Írsz magadról értékelést. Aztán ír rólad a főnököd. Írnak rólad a többiek is, akikkel együtt dolgozol. Majd az egész cucc kb. három értékelési fázison megy keresztül, nehogy a lágy szívű európai és a kemény amerikaiak értékelése között különbségek legyenek. A végén mindent az "elvárásokhoz" igazítanak, és akkor léphetsz előre, ha három egymás utáni negyedévben az elvárásokat meghaladóan teljesítettél.
Nekem ez a produkció még soha nem sikerült, mindig egészen a sáv fölső szélén tanyázom, de átlépni nem tdom. A kifogások egyre abszurdabbak. Most két kedvecem volt:
1) védjem jobban a főnököm idejét, hogy ne csak megbeszélésekre járjon, hanem dolgozni is tudjon. Erről az derült ki, hogy igazából azt akarja, hogy én pattintsam le az embereket, ne neki kelljen.
2) keressek még több projektet, amiben segíteni tudok. Úgy tűnik, hogy a heti kb 50 óra munka nem elég, keressek magamnak még több elfoglaltságot.
Hát ez van, sikerélmény sikerélmény hátán.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Kb. hogyan kössünk bele az élő fába:) Nem baj Kinike, fel a fejjel!
VálaszTörlésNe bosszankodj, mindig a segítőkbe a legegyszerűbb belekötni. Mert kérem én azért nem tudok dolgozni, mert nekem nem segítenek eléggé... szokásos szöveg. Ha múzeumi ember leszel, ott feltehetőleg azért a valóságos teljesítményeket fogják díjazni - és a Tiédet, nem azt, hogy Te mennyire járultál hozzá a máséhoz.
VálaszTörlés