Opera folyt.

Szombat reggel ismét  széles vigyorral szálltam le a Stadelhofenen, és battyogtam be az Operaházba. Jó dolog, ha egy ilyen helyen van az ember átmeneti iskolája (Juca, link neked sok szeretettel!), még akkor is, ha aztán leküldenek a -4. szintre a próbaszínpadra.

Erre a napra Alexander Pereira, a Ház igazgatója vett minket szárnyai alá. Mesélt finanszírozásról (ez nem olyan izgi, sokal kell kilincselni meg mosolyogni, és az sem hátrány, ha Zürichben kalapozod össze a pénzt, mert itt még a gazdasági világválság alatt is lehet pár milliócskát szerezni), bátorított minket, hogy minden produkció létrehozható, csak akarni kell, és kiemelte, hogy sokkal fontosabb egy jó társulat, mint sok nagy sztár. A zürichi Operaház a sok premier politikáját folytatja, évadonként kb. 15 bemutató van, ami fenntartja nem csak a közönség, hanem a művészek érdeklődését is.

A nap legérdekesebb része minden kétséget kizáróan a délutáni próbaéneklés volt. Meghívtak 6 már előadó, illetve még tanuló énekest, akik egy-két áriát elénekeltek, majd maga az igazgató foglalkozott velük egy kicsit, kritikát mondott, pár változtatást kipróbáltatott velük. Először egy olasz lányka énekelt, szerintem picit erőtlen volt a hangja, de nagyon igyekezett. Utána jött egy eléggé csúnyácska nő, és teljesen elvarázsolt minket. Fantasztikusan szép a hangja, nagyon tud vele játszani, és közben borzasztó kedves is volt. Még két pasit szeretnék kiemelni, az egyik egy orosz, kedvesen macso megjelenéssel, láthatóan enyhén zavarban, talán a doni kozákoktól szökött ide Zürichbe. Vele az volt a legfőbb probléma, hogy ha kinyitotta a száját, akkor automatikusan forte jött ki belőle, és nagyon-nagyon kellett igyekeznie, hogy halkabb legyen. Ekkora hangot én még szerintem nem is hallottam. A végére maradt a hab a tortán, de ez nagyon vicces kis hab volt. Bejött egy kis mitugrász fickó, aki három évvel ezelőtt nyergelt át trombitáról az éneklésre. És kiderült, hogy egy elképesztő tenor. Ő volt az egyetlen, aki hozott magának is kottát, nem csak a zongoristának, mondván hogy még nem tudja teljesen a darabot. Sokáig kutakodott egy kottatartó után, aztán persze bele sem nézett. Erre az igazgató az ária kellős közepén odasétált, és elvitte a kottatartót. Mire öt ütemen belül a dal káoszba és nagy röhögésbe fulladt tisztelt énekes úr részéről, és odafordult Pereirához azzal, hogy "én megmondtam, hogy még nem tudom!" Erre kegyesen visszakapta a kottát, és az igazgató nagyon szégyellte magát :)

Vasárnap visszatértünk a megszokott helyszínre Oerlikonba, és a nők vették át a hatalmat. Végre tartott egy előadást a Brunner-Herrnleben házaspár női napba illő fele, ahol is elmesélte a Brunner által igazgatott grazi operaház egy évadjának felépítését, problémáit, sikereit és kudarcait. Ez volt az az előadás, ami rádöbbentett arra, hogy valószínűleg egy operaház a világ legbonyolultabb szervezete, és hogy én tulajdonképp mázlista vagyok, hogy a múzeumi életbe szerettem bele, mert az milyen egyszerűen átláható ehhez képest. Egy operában össze kell hozni a zenekart, az énekeseket, a  kórust, a karmestert, a vendégművészeket, illetve a beugró vendégművészeket, mert valaki úgyis megbetegszik, valamint a rendezőt, a díszlettervezőt, a műhelyeket, a technikát, az egészet megkoronázva marketinggel és állandóan reménytelennek látszó pénzügyekkel. Jó, jó, ez utóbbi két feltétel minden rendesebb kulturális intézményben teljesül. De itt irtó sokat dolgozol egy produkción, ami aztán nagy csinnadratta közepette 4-5-ször kerül előadásra, aztán jöhet a következő. Persze varietas delectat, de azért ez durva.

Következőre média modul lesz, megyünk valami nagyon intenzív egynapos tréningre az itteni királyi TV-hez, ahol interjúkat fognak velünk készíteni, amiben én már előre tudom, hogy nagyon béna leszek, de majd beszámolok!