Mindennapi csip-csup ügyek

Ma minden bizonnyal megtaláltam Zürich legrosszabb fodrászát. Mivel itt a fodrászhoz menés az anyagi ráfordítást illetően vetekszik egy háromcsillagos étterem meglátogatásával, ezért az ember megnézi, hogy hova teszi be a lábát. Van egy láncolat, akik előzetes bejelentkezés nélkül fogadják a vendégeket, az áraik (viszonylag) normálisak, és nagyon sok boltjuk van, úgyhogy oda szoktam menni. Mivel nincs előzetes foglalás, ezért az ember mindig ahhoz a fodrászhoz kerül, aki épp felszabadult. Ez általában nyelvi kihívásokhoz vezet, mivel a többség nem született svájci, hanem idekeveredett valahogy, felcsípte a beszélt nyelvet, ezért a helyi nyelvjáráson kívül nem tud mást. Gondoltam, hogy most már ez nem lesz olyan nagy probléma, egész jól értek mindenkit. Erre pont ma egy német lánykához sodort a szerencse. Aki gyönyörűen beszélt, ellenben a hajvágáshoz nem sok köze volt. Mutattam neki egy képet, hogy kb mit szeretnék, erre ő csinált egy köszönőviszonyban levő dolgot a búrámra. Kár, hogy közben se a hajam, se a fejem adottságait nem vette figyelembe. A szárítás rátett még egy lapáttal. A végén vettem egy nagy levegőt, és mondtam neki, hogy ez így nem lesz jó. Mire végeztünk, egész elfogadhatóan néztem ki, de azért szuperul nem. A vágás tűrhető lett, de ugye az első beszárítással elizélte, úgyhogy miután kiszabadultam a szalonból, bementem a legközelebbi boltba, vettem egy jó erős hajzselét, onnan egyenes út vezetett a Starbucks WC-jébe, és ott kb. helyrehoztam a lányka pancserságát. Sebaj, legalább most nem lóg a szemembe a hajam, szárítani meg meg tudom magamnak normálisan. Tehát ha úgy vesszük, akkor a fodrászhoz menési gyakorlat elérte célját.

De visszasírom Vicát, a fodrászok Paganinijét és Freudját.