2011. július 13., szerda

Szentpétervár

Szentpétervári utazásunkkal egy négyéves álom valósult meg. Már a nászúttal kapcsolatban megfordult a fejemben, majd később kb minden utazásunk előtt. Ehhez képest elkeveredtünk helyette Alaszkába, Új-Zélandra és még ki tudja, hova, ami szintén jó volt, de ugye nem Pétervár. Ennek most jött el az ideje, és megérte a várakozás, mert Andris csoporttársa, Gleb látott minket vendégül, így nagyon autentikus volt az egész.

Hamar rá kellett jönnünk, hogy a péterváriak életét nyáron a hidak irányítják, pontosabban az ő nyitásuk. Ami éjjel fél 2 körül kezdődik, de mivel az éjszakák ekkortájt napi másfél órára redukálódnak, ezért az egész város talpon van. És ha valakit a rossz oldalon ér a hidak nyitása, akkor vagy elkezd rohanni a szomszéd hídhoz (amit rossz esetben kinyitnak, mire az illető odaér), vagy a hidak zárásáig (kb fél 6 körül) a másik oldalon marad, és majd csak utána jut haza aludni. Ami a fényviszonyokat illetően tök mindegy, úgyis világos van.

A hidak nyitását amúgy kötelező megnézni, esetleg többször is, tehát 2 előtt nem lehet ágyba keveredni, ami azt is jelenti, hogy a lusta turista (tehát mi) átalussza a következő délelőtt jelentős részét. Azért így is sikerült 2 székesegyházat abszolválni - voltunk az Izsákban és az Krisztus feltámadásában (nem tudom, hogy magyarul mi a neve, mert oroszul is annyi van neki) -; kimentünk gyerekkorunk álmával, szárnyashajóval Peterhofba;

hajókáztunk a csatornákon; bóklásztunk a Péter-Pál erődben; sétáltunk a Nyevszkij proszpekten; és egy egész napot szenteltünk az Ermitázsnak. Itt egy akkora eső kapott el minket, amekkorát még nem láttunk. Hiába, Oroszorszgban minden nagyobb. A bezárt ablakok alatt folyt be a víz, amit a teremőr nénik a WC-ből elemelt papírtörölközőkkel és aznapi Metro újságokkal próbáltak felitatni. A szomszéd falon meg nyugodtan lógott tovább két Rembrandt.

Hab a tortán, hogy sikerült jegyet szerezni a Marinszkijba egy érdekes előadásra, a Giacomo variációkra John Malkovich főszereplésével. Három Mozart operából ollóztak össze egy kamaraoperát, ami Casanova életéről szólt. Olyasmi volt, mint egy zenés Veszedelmes viszonyok.

Nagy élmény volt Glebéknél lakni, az egész út időutazás-szerűségét nagyban erősítette. A lakásukban és a városban is többször volt olyan érzésünk, mintha egy 25 évvel ezelőtti Budapesten lennénk, csak minden nagyobb. Megtaláltuk a pesti rakpartot, a Margit-híd budai hídfője melletti házakat, és persze a metrót is, ahol még a megállók bemondójának a hangja is pontosan ugyanolyan volt, mint otthon. Nem gondoltuk volna, hogy oroszul is tud. Amúgy oroszul mindenkinek kell tudnia, mivel más nyelvvel nem igazán készülnek a turisták fogadására. A látogatók túlnyomó többsége ugyanis belföldi, a többi meg nem olyan fontos. Gleb szorgalmasan fordított.

Út közben rájöttünk, hogy milyen jó lenne külföldi barátainknak Budapestet megmutatni. Szerintem más arcát látnánk mi is.

A látnivalókon kívül kóstolnivalóink is akadtak. Volt madárfészek (a péksütemény-típusú), eléggé rendes túró, brutál nagy Túró Rudi. Kóstoltunk finom heringes ételeket, kaviáros palacsintát, mérhetetlen mennyiségű kaprot pusztítottunk el, kipróbáltuk a kvaszt, Andris végigette a szoljanka-borscs-scsí szentháromságot, és a Grand Hotel Europe-ban lecsúszott egy svájci mértékkel is világbajnok csokitorta.

A következő bejegyzésben a mediterrán konyhával folytatjuk.

2 megjegyzés:

  1. A Mester és Margarita Moszkvába játszódik, de a meccs állása 1:1. Én múltkor a Bűn és bűnhődést tettem Moszkvába...

    VálaszTörlés