Zene, zene

Pénteken hosszú idő után újra operában voltam, Donizetti Poliutójának főpróbáját néztem meg. Ha valaki nem hallott róla, egyáltalán nem szégyen, még apukám sem ismerte. És gyanúm szerint nem véletlenül... Szokásos operai béna sztori, ezúttal naggggyon drámában előadva, viszont ha a szövegtől eltekintünk, akkor a zene maga igencsak vidám. A rendezés szokásos modernkedő; volt benne sok ipari fém meg víz meg vér, habár meztelenségből csak felsőtesteket kaptunk. Belső pletyka: a rendező bevallottan nem tudott mit kezdeni a darab második részével. A kórus szétesett (talán a mai esti premierre összeszedték magukat), a címszereplő éneklés helyett üvöltözött, de legalább a női főszereplő és a többiek jók voltak. Összességében meglepő döntés az igazgatótól, hogy miért pont ezt kellett utolsó évadjában műsorra tűznie.

Szombaton biztosra mentünk, és Nigel Kennedyt hallgattunk. Ehhez el kellett ugyan zarándokolni Friedrichshafenbe, de annyi baj legyen. Kompoztunk egyet a Bodeni-tavon, a különösen tiszta időben szépen látszódtak a havas hegyek.

Aztán a városi parkon át elsétáltunk a szállásra, ahol is kiderült, hogy az én ruháim bizony a kapkodós elindulásban otthon maradtak. Szerencse, hogy Nigel sem az a frakkos koncertező, igazából nagyon ki sem lógtam a közönség soraiból a farmerommal. Andris pizsamáján pedig igazságosan megosztoztunk; ő kapta az alját, én a tetejét.
Maga a koncert szuper volt. Először Bach szóló hegedűre írt a-moll szonátáját játszotta, ami valami brutálisan nehéz. Mondta is, hogy nehéz lesz - neki is, nekünk is, úgyhogy sok szerencsét :) (A sok marha persze mind az álomszép harmadik tétel alatt köhögött.) A negyedik tételben jött a meglepi, mert miközben Nigel játszott, egyszer csak besétált a színpadra három másik zenész (persze a megbízhatóan zseniális lengyel kontingensből), és beszálltak. Innentől indult jazz irányba a dolog, a d-moll partita Jacques Loussier-nek is becsületére vált volna. Szünet után Fats Waller szerzeményekkel folytatódott az este, akiről még nem hallottunk, de aztán rájöttünk, hogy mivel főleg a '20-as/'30-as években ténykedett, ezért igazából a zenéjét ismerjük, hála rövid kis lindy hop pályafutásunknak. (Most már én is megnéztem, hogy miket írt, és nagy klasszikusok - ciki.) Sajnos koncertteremben nem illik táncolni, pedig ilyeneket hall az ember. A végére még jutott egy kis vegyesfelvágott: a Krokéval felvett East Meets East teljes album zanzásított változata, kis skót/ír népzene, Monti csárdás, valami brazil dal, illetve pár hangnyi La vie en rose. Csak hogy a végén azt sem tudd, hol áll a fejed, de ennek alapvetően örüljél.

Duma

Mit is játszunk, Jarek?

Ma stílszerűen (természetesen nem tudatos szervezés eredménye képpen) a Zeppelin Múzeumban voltunk, ha már Friedrichshafenben járunk. A múzeum tömve volt, ami szerintem nagyon szép teljesítmény egy kis várostól. Eléggé konzisztensen hozzák a látogatószámot, mert én az egyetemmel már kétszer jártam itt, és mindig nagyon zajlott az élet. Amúgy igazi pasi/fiú-hely, de én is minden alkalommal megdöbbenek a léghajók méretein és felszereltéségén.

Hétvégikiruccanni jó!