Tudom, hogy nem illik egy blogon túl őszintén írni, de én most megszegem az etikettet, és leírom, hogy én hogyan éltem meg az elmúlt évet.
Talán az viszonylag ismert tény, hogy nem rózsásan. Fizikailag semmi gondom nem volt, nem voltak fájdalmaim, tudtam szoptatni, amíg akartam (sőt, ennek a kizárólagos verziója még tovább is kitartott, mint én azt terveztem), és egy nyugodt gyereket dobott a gép. Mégis eddigi életem legnagyobb mélypontjait ebben az évben tapasztaltam meg, és nehezen tudtam velük mit kezdeni. Rosszul viseltem a bezártságot, azt, hogy egy értelmetlen kis emberke nyűgét-baját kell valahogy kisakkoznom. Rá kellett jönnöm, hogy könnyebben jövök ki a sodromból, és türelmetlenebb vagyok, mint azt korábban gondoltam. A logikátlanság és kiszámíthatatlanság mindig is zavart, és ugye ez pont egy ilyen helyzet.
Szerencsére sikerült az életet úgy alakítani, hogy egyensúlyba került a gyerekezős és a felnőtt oldal: dolgozom heti két napot, illetve van még heti fél nap szabadidőm, plusz heti egy esti kimenőnk. Ez nagy luxus, de a lelki higiéném szempontjából létfontosságú.
Remélem, hogy egy második kört már jobban fogok bírni, jobban ismerem a saját reakcióimat, és a kevesebb idegeskedés miatt fogom tudni élvezni, ami élvezhető a csecsemős időszakban. Mert szeretnénk második kört majd valamikor, mivel úgy gondolom, hogy a legnagyobb dolog, amit Dávidnak adhatunk, egy testvér. Azt hittem, én találtam föl a spanyolviaszt, de azóta már olvastam máshol is, hogy az első gyereket az ember magának csinálja, a másodikat az elsőnek. Ezzel biztos sokan nem értenek egyet, de rám pont igaz.
Dávid szülinapjának estéjén elmentünk Andrissal kettesben vacsizni, és megünnepelni egy kicsit magunkat, hogy túléltük az első sokkot.
Talán az viszonylag ismert tény, hogy nem rózsásan. Fizikailag semmi gondom nem volt, nem voltak fájdalmaim, tudtam szoptatni, amíg akartam (sőt, ennek a kizárólagos verziója még tovább is kitartott, mint én azt terveztem), és egy nyugodt gyereket dobott a gép. Mégis eddigi életem legnagyobb mélypontjait ebben az évben tapasztaltam meg, és nehezen tudtam velük mit kezdeni. Rosszul viseltem a bezártságot, azt, hogy egy értelmetlen kis emberke nyűgét-baját kell valahogy kisakkoznom. Rá kellett jönnöm, hogy könnyebben jövök ki a sodromból, és türelmetlenebb vagyok, mint azt korábban gondoltam. A logikátlanság és kiszámíthatatlanság mindig is zavart, és ugye ez pont egy ilyen helyzet.
Szerencsére sikerült az életet úgy alakítani, hogy egyensúlyba került a gyerekezős és a felnőtt oldal: dolgozom heti két napot, illetve van még heti fél nap szabadidőm, plusz heti egy esti kimenőnk. Ez nagy luxus, de a lelki higiéném szempontjából létfontosságú.
Remélem, hogy egy második kört már jobban fogok bírni, jobban ismerem a saját reakcióimat, és a kevesebb idegeskedés miatt fogom tudni élvezni, ami élvezhető a csecsemős időszakban. Mert szeretnénk második kört majd valamikor, mivel úgy gondolom, hogy a legnagyobb dolog, amit Dávidnak adhatunk, egy testvér. Azt hittem, én találtam föl a spanyolviaszt, de azóta már olvastam máshol is, hogy az első gyereket az ember magának csinálja, a másodikat az elsőnek. Ezzel biztos sokan nem értenek egyet, de rám pont igaz.
Dávid szülinapjának estéjén elmentünk Andrissal kettesben vacsizni, és megünnepelni egy kicsit magunkat, hogy túléltük az első sokkot.
Na PONT erről beszélek, csak ő szebben (és hosszabban) írta le: http://www.theatlantic.com/sexes/archive/2013/04/before-i-forget-what-nobody-remembers-about-new-motherhood/274981/?fb_action_ids=10151574099065923&fb_action_types=og.likes&fb_source=aggregation&fb_aggregation_id=288381481237582
VálaszTörlésA dolgok tényleg úgy vannak, ahogy Rosie mamája leírja. És felkészülni nem lehet rá, hagyni kell, hogy történjen az élet. Ami nem jelenti azt, hogy az ember olykor nem érzi szerencsétlennek magát. De aztán elmúlik, már csak halvány emléke marad a csecsemőkor összes nyűgeinek.
VálaszTörléskét dolog. Nem, három. Nóri most múlt két éves, és 1) ezt én is éreztem, amit írtál (erre nem lehet felkészülni, türelmetlenebb vagyok - még mindig-, mint gondoltam, és ami állandó, az gyerekkel kapcsolatban is csak a változás), de
VálaszTörlés2) két év után rájöttem, hogy nagyon gyorsan elröpül ez az idő, én sokszor már nosztalgiázom és csak lesek, hogy milyen gyorsan mennek a hónapok Zsófival is, ezért sokkal inkább próbálom minden pillanatát kiélvezni, mert mi ugye nem tervezünk már következőt és ez az utolsó alkalom, hogy babázhatok saját gyerekkel
3)Nóri két éves szülinapjának estéjén mi edzeni (táncolni) mentünk, ami az én lelki higiéném szempontjából létfontosságú, és eddig lelkiismeretfurdaltam is miatta, hogy ez nekem ennnyire kell, de mostmár megnyugodtam, úgy látszik, más is igy van ezzel... :-)