A Tökéletes Buli

Az elmúlt hétévégén egy nagy álom vált valóra! Lett nekem igazi meglepi szülinapi bulim :D

Az eseményt állítólag egy röpke kéthónapos szervezés előzte meg, és én semmiről, de semmiről nem tudtam! Jó dolog naivnak lenni :)

Melindával találkoztam fél 5-kor, aki azt mondta, hogy sajnos olyan 7 után föl kell érnie a Várba, mert a Ricsi nagynénje össze akarja ültetni egy bezsélgetésre őt, illetve a sógornőjét, hogy jól kitárgyalják terhességi tapasztalataikat. Kért, hogy kísérjem oda, én meg jófej vagyok, és a Melinda családi összejövetelek iránt érzett mélységes viszolygását ismerve elkísértem, nehogy félúton megszökjön. A helyet persze nem találtuk, aztán a lovarda mögött csak rábukkantunk. Továbbra sem voltunk biztosak benne, hogy ide kell jönni, úgyhogy lekukucskáltunk, amiből lent mindenki azt hitte, hogy akkor ők most lebuktak, elkezdtek nevetni, meg integetni. Csak azt nem kalkulálták bele, hogy egyikünk sem lát távolra, pláne nem este, én pl. elsőre csak a Barbarát és a Leventét ismertem föl, de ők a városban akárhol felbukkanhtanak. Azátn kibontakozott még néhány arc, nekem pedig végre leesett, hogy itten nekem most meglepetés bulim lesz.

A szervezés továbbra is tökéletes volt: voltak szendvicsek, meg meleg kaja, meg koktélbár, meg vagy negyven jóbarát! Maci jóbarát Sydneyben lévén a koktéllap által képviseltette magát. Úgy éreztem magamat, mint az esküvőmön, ahol asztalról asztalra rohangáltam, mindenkivel beszélgettem egy kicsit, az evéshez túl izgatott voltam, úgyhogy mindig csak koktélos poharat szorongattam. Érkeztek nekem szépruhák is, meg sminkkészlet, hogy át tudjak öltözni, és méltóképpen ünnepelni magamat :)

A meglepetések folytatódtak, mert egyszer csak beállított Tücsök valamelyik zenekarával (ez most nem bunkóság, hanem ők maguk sem tudják, hogy melyikek is épp, azt meg pláne nem, hogy mi a nevük), és játszottak ír zenét, majd utána még táncolni is tanítottak minket. Itt jegyezném meg, hogy a helyszínre való megérkezésem után kapot welcome pack-ben tánccipő is volt. Jó sokan beálltak táncolni, még az Andy is, amire különösen büszke vagyok. Tánc után következett egy további meglepetés, mert Öcsi és Gabi tartottak Charleston-bemutatót.

Sajnos előtte mr megígértük az Andrissal, hogy mi is fogunk táncolni, és én mondtam, hogy akor jobb lenne, ha mi kezdenénk, mert a Gabiék után negatív csúcspont leszünk, de aztán maradt az eredeti sorrend. Utána még négyen is táncoltunk egy kicsit váltott párral, és megállapítottam, hogy unokatestvéri kapcsolatunk egészen új szintjét jelenti az együtt táncolás :) Mondjuk fel kellett kötnöm a fehérneműt, mert én még csak január óta táncolok az Öcsi meg már nem is tudom, hány éve, de aranyos volt, és megkímélta nagyon flancos bonyolultságoktól, és nagyon élveztem a táncolást. Ilyen majd még csináljunk máskor is!

Kaptam aztán akkora ajándékot, hogy őrület! Külön köszönet Bonak, hogy öszzeszervezte! Andrissal ugynis megyünk Amszterdamba november első hétvégéjén, illetve átugrunk Hágába is, hogy németalföldi, és ezen belül is Vermeer éhségemet csillapítani tudjam. Köszi mindenkinek, ez is egy régi nagy vágyam volt!!

Az este további részében még két kiemelkedő esemény történt: először is eljöttek a nővéremék, akik halált megvető bátorsággal otthagyták a Borit az Anyuval. A másik kiemelkedő eseménynek két felvonása volt, az elsőben gyömülcskosárnak álcázott fagylaltbombák landoltak a tálalóasztalon, majd asztali tűzijátékkal a bazi nagy szülinapi torta is befutott, ami csokis volt a legjavából.

Képek Andrisnál, nekem ez a kedvencem.

Dóri 30 :)

Boldog szülinapot Dóri!!!!!

Már megint utolértél :P

Veszteségek

Ma meghalt Patrick Swayze, akit persze mindig is szeretni fogunk a Dirty Dancingért, ert az egy klasszikus, és az utolsó jelenetét nagyon-nagyon sokszor meg lehet nézni, de az én szívembe igazából csak nemrég lopta be magát a Keeping Mum c. filmmel, ami egy nagyon hibbant angol film. (Nyilván. Ha nekem tetszik.) Már a szerepben is ellenálhatatlanul bicskanyitogató volt, de a legaranyosabb egy nyilatkozata volt, amiben azt mondta, hogy hatalmas megtiszteltetés, hogy Maggie Smithtől kaphatott egy pofont :)

A nap másik vesztesége egy még ellenálhhatatlanabb figura, Keith Floyd, aki brit, tehát alapból enyhe előnnyel indul nálam, plusz szakács volt a lelkem, és abból is a legviccesebb fajta. Arról volt híres, hogy általában több bor kötött ki benne, mint az ételben, és az ételbe sem jutott kevés.

Julie & Julia

Stílszerűen a szülinapomon volt a svájci permierje a Julie & Julia c. filmnek, ami igazi chick flick, annak is a szívemhez közelebb álló, tehát kajaközeli típusa. Nagyjából arról szól, hogy két, enyhén önértékelési gondokkal küszködő nő hogyan valósítja meg önmagát a főzésen keresztül. Na ez most kicsit fellengzősen hangzik, éez az "önmegvalósítás" mindig kamu, mert ha nem leszel vele sikeres, akkor nem sokmindenkit érdekel, hogy megvalósítottad önmagadat. De a film inkább azt emeli ki, hogy Julie és Julia jól érezték magukat közben,és látták értelmét annak, amit csinálnak. Amúgy két valós személyről van szó: Julia Child a második világháboró után ment diplomata férjével Párizsba, és tanult meg ott főzni, mert jobb dolga nem volt, majd a végén szakácskönyvet írt, ami azót a is alapműnek számít Amerikában, illetve ő volt az első évés háziasszony, aki főzőműsort vezetett eléggé egyedi stílusban; Julie Powell pedig egy elfuserált írópalánta, aki frusztráló irodai munkát végzett, amíg egyszer csak ki nem találta, hogy egy év alatt lefőzi Julia 524 reeptjét, és erről blogot ír, ami aztán meg is hozta neki a sikert.

Szóval igazi "feel good" film istenien olvadó csokival, sok-sok vajjal és bazi nagy, dögös húsokkal és homárokkal. Persze kiszámítható, hogy rám milyen hatással volt: már előtt eis mondogattam az Andrisnak, hogy végig szeretném főzni Anthony Bourdain szakácskönyvét, amit névnapomra kaptam. De midnig úgy gondolom, hogy nincs rá időm. Most, hogy láttam, hogy egy igazi fanatikus este 9-kor, munka után kezd bele a rafináltabbnál rafináltabb töltött miacsudákba, elgondlkodtam, hogy mégiscsak meg kellene ezt nekem is próbálnom.

I love Paris in the springtime, I prefer Paris in the fall

Amikor Bécsben dolgoztam, a józan eszemet kedves kollegák vigyázták. Különben a kis- és a nagyfőnök együttes erőfeszítései révén az agyvizem folyamatos forrásponton való tartása hosszú távú károkat okozott volna.

Még a bécsi évek alatt, 2005-ben ment férjhez Antonella, ezért le is utaztunk az Andrissal Bari környékére, egészen pontosan Selva de Fasanóba, ahol életünk leggyönyörűségesebb esküvőjén vettünk részt. 2007-ben mi következtünk, most, 2009-ben pedig Anne és Chad.

Anne az ESPI után Washingtonban kapott állást, ott ismerkedtek meg, és szerintem eléggé jó tempóban nyomták a következő lépéseket. (Jó, jó, a nővéremék versenyen kívül idulnak.)

Már tavaly novemberben megtudtuk, hogy eljegyezték egymást, utána hamarosan eldőlt az időpont is, úgyhogy a volt bécsi csapat elkezdett szervezkedni: ki mikor érkezik, mit adjunk ajándékba, hol lakjunk, stb, stb. Épp' hogy ruhát nem egyeztettünk. Mindenki péntek este érkezett, mi nagy lazán vonattal, aminek úgy örültünk, mint majom a farkának. Mármint annak, hogy nem kellett repülni. Az egyik kolleganőm javasolt egy aranyos kis szállodát a Montparnasse-on, mind az öten ott laktunk. Szombat délelőtt szabadprogram volt, mi nagyon sokat sétáltunk, el az Eiffel-toronyig és vissza. Délután pedig puccba vágtuk magunkat, és Wolffal együtt nyakunkba vettük a metrót. Anto úgy gondolta, hogy ő magassarkúban és szép ruhában inkább taxizik. Ennek megfelelően természetesen elkéstek. Nem is az Antonella lett volna, ha időben ott vannak. Mi viszont annyira idpben ott voltunk (pedig a Wolfot rábeszéltük, hogy fél órával később induljunk), hogy mi fogadtuk a templomnál az összes vendéget. A német és az olaszmentalitás közti különbség nem sztereotípia...

Maga a ceremónia nagyon kedves volt, egy régóta Párizsban élő ausztrál pap tartotta két nyelven. Ő keresztelte Anne-t, úgyhogy nagyon személyes volt, nem a sablonszöveg. Utána egy '70-es évekbeli busszal átfuvarozták az egész kompániát a vacsi színhelyére, ami a templommal ellentétben eléggé a belvárosban volt, rálátással az Eiffel-toronyra. Úgy éreztük, hogy az elején a rágcsás-állófogadásos rész egy kicsit sokáig tartott, de Anne-nak legalább elég ideje volt elszívni irtó sok cigit a nagy stressz után. Utána feltereltek egy gyönyörű, stukkós terembe, volt ültetési rend, ötágú gyertyatartók, szép menü és eléggé vicces asztaltársak, habár mi öten amúgy is jól elszórakoztattuk egymást. Előételnek olyan libamáj érkezett, hogy majdnem megszólalt (nem pástétom, hanem épp' hogy kisütött máj, aminek semmi köz a vasízű, rágós cipőtalphoz). A többi fogás is finom volt, de nem olyan emlékezetes. Viszont az Andrisnak szemrebbenés nélkül rögötnöztek húsos főtéelt a halas helyett. Utána jött még sajt, aztán egy külön kisteremben büfé rendszerben desszertek sokasága. Meg is állapítottam, hogy a halcsontos ruha nem a legmegfelelőbb válsztás egy nagy zabáláshoz (attől eltekintve, hogy a legelső állófogadásos falattal leettem magamat egy kicsit - de erről nem a halcsont tehet).

Vacsi után mi lettünk a parkett ördögei, csak sajnos olyan sokáig ettünk, és olyan sokat, hogy utána már nem volt hatalmas buli, kb 1-2 óra elteltével mindenki szétszéledt. Mondjuk így is fél-1/1 volt már, úgyhogy nem ciki. Hazafelé Antonellát mégiscsak felültettük a metróra, és kiderült, hogy ezzel a közlekedési formával sincsen semmi gond. A metró közönségét nem kíméltük meg pár angol, német és olasz dal előadásától, sőt, kaptak még egy kis Kispált is, de azt csak szoftosan.

Vasárnap az utolsó pillanatban keltünk ahhoz, hogy még időben elhagyjuk a szobát. Ez természetesen nem a korai órákban történt, úgyhogy reggeli már nem volt, de beültünk egy közeli palacsintázóba, ahol hatalmas kompozíciókat kaptunk. Korai ebéd címén sósakat ettünk, én háromsajtosat fügelekvárral, ami őrült finom volt. Utána elbúcsúztunk a többiektől, immáron soadszorra nem szolid nyomást gyakorolva Wolfra, hogy akkor ugye tudja, hogy a minta szerint 2011-ben várnánk egy meghívást az ő részéről is. Vicces lenne :)

A vonat indulásáig volt még pár óránk, úgyhogy elmetróztunk a Diadalívhez, és föl is mentünk rá! Ez azért nagy hír, mert én eddig kétszer voltam Párizsban, és a Diadalív mindkétszer le volt záva - vagy renoválták, vagy valami híresember jött, valami gubanc mindig volt. De most simán följutottunk, és a telefonommal pár képet készítettünk is (az esküvőn csak az Anto fényképezett, elvileg majd feltölti őket valahova. Szép ajndék lenne Anne-ék aranylakodalma alkalmából...)

From Paris 2009

Innen lesétáltunk a Louvre-hoz, ahol csábítóan rövid sor állt, de tartottuk magunkat, és nem mentünk be, útközben szunyókáltunk fél órát a napon egy szökőkútnál, onnan pedig lementünk a Notre-Dame-hoz, ahol ettünk még egy palacsintát, csak hogy kulináris szempontból egységes legyen a nap. Párizs eddig is tetszett, mert érdekes, mert brutális múzeumai vannak, és mert jó a kaja, de soha ilyen szépségesnek még nem láttam. Úgy éreztem, hogy szívesen maradnék még pár hónapot, csak úgy, semmilyen különösebb apropóból. A hosszabb távra való odaköltözés egy ismételt nyelvi öntökönszúrással érne fel, úgyhogy azt inkább nem. De nagyon megértettem azokat, akik a második világháboró után Párizsba mentek élni, és vagy regényt, vagy szakácskönyvet írtak belőle.

30 is sexy

Először a címet kell egy kicsit elmagyaráznom, azt hiszem...

Szóval az úgy volt, hogy tavaly nyáron Martin barátunk 30 éves lett, és ebből a jeles alkalomból igencsak lógóorral jelent meg az irodában. Mondtam neki, hogy ezen nem kellene elkeserednie, sőt: "30 is sexy!" Később a barátnője mesélte, hogy ez nagyon bejött neki, egész nap ragyogott az arca, és fűnek-fának mesélte, hogy akkor ő most hivatalosan is szexis lett.

Gondoltam, hogy ha ez a trükk másnél működött, akkor magamnál is megpróbálom. A ráhangolódáshoz segített Maci blogbejegyzése, habár én már eredetileg is úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy szerintem a 3. ikszet átlépni vicces dolog. De azért biztos, ami biztos aznapra kicsíptem magamat: volt rövid szoknya, meg lila magassarkú, meg estére még smink is. Kaptam a főnökömtől szép nagy virágcsokrot, meg mindenki mondta, hogy milyen jól nézek ki, elárasztott az sms- és email-özön, és a Gergőtől akkora nagy szülinapi puszit kaptam ebédnél, hogy a kolleganőim felhívták rá a figyelmemet, hogy ez most nem a férjem volt, hanem valami másik pasi.

Este az Andris elvitt vacsizni egy tóparti helyre, ahol csak franciául volt az étlap, és nagyon finom volt minden. Főétel után stratégiailag elmentem a mosdóba, és jól számítottam, mert mikor visszajöttem, egyszer csak megjelent egy torta is három csillagszóróval :) Az énekléstől megkíméltük a körülöttünk ülőket.

Mivel a szülinapom csütörtökre esett, ezért az estét az újabban szokásos programmal zártuk: elmetünk tácolni a Bürkliplatzra, ahol még mindig tartanak a nyári szabadtéri swing estek.

Hát így lettem én harmincéves.