Hedóka, fényképnézegetősdi

Szombat estére meghívtuk a díszes kompániát új-zélandi fényképnézegetős estére. Úgy alakult, hogy magyar buli lett belőle, az itteni társaságot Zsófival és Lórival kiegészítve, akik épp látogatóban voltak nálunk.
A szellemi tartalom előkészítését Andrisra bíztam (lett egy jobb album annál, mint ami nálam fönt van), én szokás szerint a gyomortájékot vettem célba, nem kis lelkesedéssel. Fénykép egy fia sincs, de listát tudok prezentálni:

• Eredetileg a háziaknak és a korán érkezőknek készítettem egy kis szoljankát, de aztán valahogy mindenki evett belőle. Anyu isteni és nagyon bonyolult receptje helyett Bächer Iván némileg egyszerűbb változata lett a megoldás (a receptet tartalmazó irtó vicces szakácskönyvet Weiner Zsuzsiéktól kaptuk nászajándékba).
• Voltak hasék, káposztás és gombás típusú. Rájöttem, hogy a szuper konyhai robotgépem rövid úton végez a káposztával, így megspórolható az órákig tartó reszelés. Kicsit lassú a felfogásom: a gép már két és fél éve megvan (nászajándék a nővéremtől - ez a vacsora a nászajándékfelhasználásban jeleskedett).
• Voltak húsgombócok, ezek alig fogytak, úgyhogy ma átalakultak paradicsomos húsgombóccá vacsira. Tudom, hogy nem ugyanaz a két húsgombóc összetétele, de most így fogjuk enni.
• Készítettem marokkói fűszeres zsömléket, amiknek a tetjét elvileg szezámmag borítja, de azt elfelejtettem venni, így lettek szotyisok. A marokkói fűszert nem nászajándékba kaptuk, de legalább ajándékba, mégpedig Ibrahimtól, aki valami berber faluból hozta (egy tajine kíséretében).
• Desszertnek volt almáspite, mazsolával és dióval dúsítva (Kati néni-féle házi dió, amit kreatívan húsklopfolóval törtem meg, szerintem sokkal kényelmesebb, mint az ínhüvelygyulladást okozó diótörő, de kétségtelenül hangosabb is).
• Andris kérésére az igazi desszert forró csoki volt (a sütihez én ragaszkodtam), a receptet a gugli desszertséfjétől tanultam, és nemesen egyszerű: egy rész tej, egy rész tejszín, egy rész csoki. Nem éppen diétás, de isteni. Vettem hozzá igazi hedonizmusként egy üveg Grand Marnier-t, mert imádom a csoki-narancs kombót.

Most kezd minket komolyabban ellepni a hó, remélem, hogy holnap nem lehet majd bejutni dolgozni... ;)

Új-Zéland, Déli Sziget

Január 5-én átkompoltunk a Déli Szigetre, az Igazi Kalandok helyszínére :)

From NewZealand

A Kalandokat meglehetősen nyugis tempóban kezdtük, mivel a munkamegosztás szerint én választottam ki az első napi programot, úgyhogy hogy, hogy nem, valamiért egy komolyabb bortúrán kötöttünk ki. A többiekre való tekintettel biciklivel tettük meg, csak hogy ne tűnjek olyan önzőnek, illetve hogy mindenki ihasson kedvére. Gyönyörű idő volt, jól lesültünk-leégtünk, kóstoltunk egy csomó finomságot, engem majdnem elütött egyszerre két autó is, de aztán mégsem, cseresznyéztünk egy fa alatt, és a végén vettünk is pár dolgot. Sőt, az első pincészetben másodiknak kóstolt borért vissza is mentünk, úgy tekertem érte, mint életemben még soha. Hiába, a síelést is akkor szeretem a legjobban, ha valahova el kell jutni vele - nem igazi műfajom l'art poul l'art sportolás. Ez a híres-neves utolsó bor halvány borostyánszínű volt és bodzaillatú, nem túl savas, egy igazán jó fehérbor. Előreugorva az időben: midnent sértetlenül hazahoztunk spéci üveg alakú, pukifóliás tartókban, majd ez az egy üveg föladta a Budapest-Zürich járaton... Persze jobb, mintha a vörösbor, az olívaolaj vagy a borsosabb árú desszertbor lett volna, de ez már egy kicsit a szívünkhöz nőtt. Kiömölve is isteni volt az illata.
Visszatérve a programhoz, a bortúra bázisául szolgáló blenheimi kempingben két újdonság is történt velünk: 1) Boék kipróbálták az autóban alvást, mert kiderült, hogy sátorban eléggé hideg van éjszaka, illetve úgy fúj a már jól ismert szél, hogy az embert bent meg van róla győződve, hogy nemsokára mindenestül elrepül.

From NewZealand

2) Megismerkedtünk a kemping vezetőjével/mindenesével, akik bebikázta a kocsit, mert lemerült egy égve feletett lámpa miatt az aksi. A lámpát az előző esti kocsiátalakítás során fedeztük fel, és hoztuk nagy örömmel működésbe. A bebikázás után kikapcsoltuk...
Blenheim után kezdődött a Nagy Szívás, amit magunk között csak Big Suck-nak becéztünk. Ez kétnapi feszített tempójú vezetét jelentett, mivel valahogy le kellett jutnunk egészen délre. Új-Zélandon max. 100-zal lehet menni, de sok út annyira kanyargós, hogy a 30-cas átlag a legtöbb, amit ki lehet belőle hozni. Persze ezek egyben a legszebbek is, úgyhogy a dolog túlélhető. Út közben láttuk a Palacsintasziklákat:

From NewZealand

Csináltunk egy kisebb túrát a Franz Josef gleccser mellett, majd zúztunk tovább, és menetrend szerint érkeztünk Te Anauba. Itt először abszolváltuk a Kepler-út első napi szakaszát, ami fantasztikus erdőkön vitt keresztül.

From NewZealand

Végül kiértünk egy fennsíkra, ahol az esővel és a széllel dacolva eljutottunk a menedékházba. Itt igen vidám társaság gyűlt össze, a felkészültebbek (akik több napos túrára mennek) főztek, a kevésbé felkészültek szendvicset majdszoltak, ki van írva az időjárás-előrejelzés, és van egy kis kályha, ami körül melegedni lehet, illetve ami fölött van egy hatalms fregoli, arra lehet földobni a cuccokat száradni.

From NewZealand

A komoly túrázók mondták, hogy előző nap havazott, így nem lehetett tovább menni a következő szakasz végén álló menedékházba, hanem vissza kellett fordulniuk. Mindez januárban, ami ugye olyan, mint normális helyeken a július.
Egynapi pihenés után (amikoris meg szerettük volna nézni a világító kukacos barlangot, de sajnos a nagy esőzések elárasztották, úgyhogy ez az élmény kimaradt) indult az út egyértelmű fénypontja: kajakozás és nomádkodás Doubtful Soundban! A túravezetőnk, Wilderness Jeremy reggel 6-ra jött értünk, átautóztunk Manapouriba, onnan még egy órát hajókáztunk a Manapouri tavon, majd ismét kocsival jutottunk el a fjord Deep Cove nevű ágába, innen indult a túra.
Kaptunk mindenféle felszerelést, vízhatlan zsákokat a cuccainknak, illetve minden hajóba került általános poggyász, úgymint sátrak, közkaja, gázfőző, stb. Összesen nyolcan voltunk, kétfős hajókban, plusz Jeremy a sajátjában. Volt egy új-zélandi pár, egy izraeli pasi, egy kanadai srác, meg mi négyen. Megtanultuk, hogy (elméletben) mit kell csinálni boruláskor, hogyan kell összekapaszkodni a hajókkal, illetve azt, hogy hallótávolságon belül kellene maradnia a csapatnak. Ezt nekünk nem mindig sikerült, mert a másik két hajó mindig oooolyan lassú volt! Mi szivesebben mentünk volna többet, hogy minél többet lássunk a fjordból, ami gyönyörű, érintetlen, és ahol az ember nagyon-nagyon picikének érzi magát.

From NewZealand

Este kipróbáltuk az első "űrkajánkat": vettünk Te Ananuban liofilizált ételeket, hogy minél könnyebb legyen a csomag. Ezekből szó szerint kifújják a vizet, majd evés előtt a zacskóban össze kell keverni megadott mennyiségű forró vízzel, visszazárni, várni 10 percet, és a végén lesz belőle Strofagnoff bélszín vagy édes-savanyú bárány vagy mogyorós curry, persze minden a megfelelő körítéssel. Sőt, sütemények is vannak (talán a Boék kipróbálták), meg angol reggeli tojásrántottával, paradicsomos babbal plusz az összes szokásos hozzávalóval. Ezek "bonyolultabb" ételek, és a nagy zacskóban több kis zacskó van, amiket külön kell fölönteni.
Az első, esős nap után reggel 6-kor egy napos másodikra ébredtünk:

From NewZealand

Mindig olyan álságosnak érzem, ha valaki azt mondja, hogy valami felejthetetlen volt, de ez most komolyan az volt: felejthetetlen két nap :)
Nomádkodás után kicsit adrenalindúsabb szórakozást keresve átmentünk Queenstownba, ami az extrém sportok fővárosa. Itt a következőket próbáltuk ki: 1) paplanernyőzés, ezt kapta tőlünk BoNo karácsonyra, mi egyszer már próbáltuk Svájcban, és nagyon tetszett; 2) motorcsónakozás a Shotover folyón, vészesen közel a sziklaflahoz, 80 km/órás max. sebességgel, közben vihogva; 3) az Orbán-Oroszi különítmény még hintázott is egyet 150 méter magasban, én ezt kihagytam:

From NewZealand

Levezetésképpen elmentünk a Mount Cook-hoz, de pechünk volt, mert hatalmas felhők borították a hegyet, úgyhogy be kellett érnünk a Sir Edmund Hillary Alpine Centre megtekintésével. Kemény dolog a hegymászás, ennyi egyértelműen kiderült.
Az időjárásra való tekintettel picit korábban értünk Christchurchbe, utunk utolsó állomására, mint azt eredetileg terveztük, de nem is volt baj, mert bő egy napot simán el lehet ott tölteni. Egy vicces szállodában laktunk a városközpontban, ahol irtó aprók a szobák, viszont nagyon dizájnosak, ami némileg feledteti a méretbeli hiányosságokat. A város állítólag a legangolabb település Új-Zélandon, olyan utcanevek vannak, mint Oxfort Terrace, meg Gloucester Street, és a városon átkanyargó kis folyó a fantáziadús Avon nevet kapta. Vannak nagyon aranyos részek, főleg a volt egyetem körül, ami ma művészeti központként funkcionál, de csak honvágyam lett tőle,és azonnal vissza akartam menni Európába.

From NewZealand

Legutolsó nap két jó dolgot is csináltunk: faragtunk csontékszert a Bone Dude-dal, aki egy nagyon jófej maori emberke, szépséges dolgokat farag, turistákon kívül tart foglalkozásokat mozgássérülteknek is, és mindehhez csak egy karja van. Művészkedés után pedig elmentünk a reptér mellett levő Antarktisz Központba, ahol nagy durva információáradatba botlottunk: vannak pingvinek, van környezetvédős rész, van kutatós rész, lehet természetfilmet nézni, megismerkedhetsz technikai problémákkal (pl. hogyan lehet -40 fokban fénykpezni), illetve lehet utazni egy lánctalpas terepjárón, ami akár negyvenfokos lejtős is fölmegy, valamint úszni is tud, mindezeket tiszteletreméltó sebességgel. Vagy csak a lengéscsillapítók hiánya miatt tűnik gyorsnak?
A christchurchi reptéren elbúcsúztunk a rokonyoktól, akik még maradtak 6 napot, mi pedig nekiindultunk a laza 40-órás kis útnak. Természetesen az első programpont a cuccok átpakolása volt, hogy túlsúly fizetése nélkül megússzuk. Három fontosabb dolog történt, két jó, és egy kevésbé jó: az első jó az volt, hogy az Auckland-Oszaka úton 7 órát aludtunk egyhuzamban; aztán jött a kevésbé jó, hogy az Oszaka-Frankfurt úton a 47. sortól hátrafelé nem működött az entertainment system, és mi a a 48-ban ültünk, viszont legalább már álmosak sem voltunk, tehát maradt az olvasás; a végére pedig maradt még egy jó, ami a szüleinkkel való gyors összepuszizkodás volt Ferihegyen, majd onnan azonnal indultunk is haza Zürichbe.
Hát ez volt a mi nyaralásunk, aki nem hiszi, járjon utána!

Új-Zéland, Északi Sziget

Hát eljött a nagy nap, dec. 28-án délután repülőre ültünk, és München illetve Hong Kong érintésével 30-án el is jutottunk Aucklandbe, hogy onnan kezdjük Új-Zéland felfedezését. A reptérről elvittek oda, ahol megkaptuk a lakókocsinkat (pici, nem nagyon lehet benne aludni, régi, és hátul csak az egyik oldalon van ajtó, valamint kaptunk bele egy gézpalackról működő fridzsidert, de olyan gázszag lett, hogy inkább csak hűtőtáskának mertük használni, viszont legalább sok helyet foglalt :)), majd egy viszonylag gyors bevásárlás után bementünk a városba. A szállásunk szuper helyen volt, és nagyon szépek voltak a szobák - ezzel a foglalással kicsit kirúgtunk a hámból, hogy egy kényelmes ágy remélhetőleg segítsen a jetlag legyőzésében. Ekkor sajnos még csak olyan délután 4 volt, úgyhogy el kellett mennünk a városba tejfelezni, hogy el ne aludjunk :) Aucklandben meglepően nagy "hegyek" vannak, kicsit emlékeztet San Franciscóra. Itt találkoztunk először az egész utunkat végigkísérő széllel, ami úgy tűnik, hogy Új-Zélandon soha nem áll el.
Másnap azonnal tovább is álltunk, és célba vettük a Coromandel-félszigetet, mert állítólag ott vannak a legszebb strandok, illetve a nagy sziveszteri bulik és grillezések. Gyönyörő strandot találtunk is, a víz nem volt hideg (Andris három hétig nem tudta magát túltenni azon, hogy nyár van :)), és megismerkedtünk életünk első esőerdőjével, még ha a nem-trópusi fajtával is. Majd eljöve az este, de nem jövének el az emberek... legalábbis mi nem találtunk őket. Sebaj, így volt egy tengerpartszakasz csak nekünk! És ennek meg is volt az oka: annyira fújt a szél, hogy csak a kocsi mögött tudtunk sütni. De becsülettel megcsináltuk, közben borzasztó helyinek és autentikusnak éreztük magunkat, majd a kaja végeztével gyorsan összepakoltunk, és elhúztunk reményeink szerint szélmentesebb helyre. Az éjfél Coromandel városkában ért minket, gyorsan berohantunk egy zsúfolásig telt bárba (ITT voltak az embere, persze, hogy nem akart senki sem megfagyni a parton!), ahol egy lelkes "Auld lang syne"-énekléssel köszöntöttük az új évet. Én stílszerűen a skót zászlós pulcsimban voltam.
Elsején elindultunk délre, az első állomásunk Rotorua volt, ahol egy tündéri nyugdíjas holland házaspárnál laktunk. Már évtizedek óta a szigeten élnek, mert Hollandiát túl kicsinek találták. Hát Új-Zélandon van hely! Rotoruában elmentünk először gejzíreket és fröcsögő sármedencéket nézni, majd egy maori-estre. Ez eléggé turista-kamu, nagy csoportok váltották egymást, és néhány maori meglepően szőkés volt, de ettől függetlenül jó kaját kaptunk, láttunk hakát (harci tánc, a nemzeti rögbicsapat is átvette), harci játékokat, hallottunk dalokat, és összességében jófej volt mindenki. (Saját videók is lesznek előbb-utóbb.) Maorizás után éjszakai vezetést tartottak a szomszédos állat- és növénykertben, aminek egyértelmű fénypontja a kiwi volt, Új-Zéland nemzeti madara (azért hívják a gyümölcsöt mindenhol kiwinek, mert hasonlít a madárra, és az új-zélandiak megszavazták, hogy kínai egres helyett inkább ez legyen az új neve. Amúgy a szigetlakók magukat is kiwinek nevezik, csak hogy teljes legyen a kavarodás.). Kiwit amúgy nem alap látni, mert összesen kb. 2000 példány van belőle, éjszakai madár, piszkosbarna színű, ráadásul igen beszari. Egy másik madár meghatározó még a szigetek életében, ez pedig a kea, az alpesi papagáj. Ez nagyon elterjedt, mindent ellop, minden rugmit szétcsíp a csőrével, ezáltal egész autókat téve tönkre, és állítólag még nagyobb állatokat is hajlamos megtámadni. Az állatkerti példánynak (tojó) hoztak két hímet, ám a hisztérika ahelyett, hogy udvaroltatott volna magának agyba-főbe, inkább megölte őket első éjszaka. Elléggé őrült egy csaj.
Rotoruában töltött éjszakánk másnapján elmentünk a híres Hell's Gate-be, ahol újabb bugyborékoló sár-katlanokat láttunk (és szagoltunk!), majd mi is megmártóztunk egy megfelelően lehűtött kénes dagonyában. Azt nem tudom, hogy ettől jobb lett-e nekünk, mindenesetre megszületett csomagunkban a soha-ki-nem-nyitandó-bűz-zacskó...
Következő állomásunk a Tongariro Nemzeti Park mellett (vagy benne?) fekvő Raurimu falucska volt, egyértelműen itt volt egész utunk legemlékezetesebb szállása. Egy átalakított istállóban laktunk, amit két farmer, Tim és Ewan épített magának, a saját két kezével, mielőtt a végleges házuk elkészült volna. Minden fából volt a házban, esetleg dolgok nem záródtak tökéletesen, vagy nem volt teljesen sima a felületük, de nagyon otthonos volt a hely, a házigazdák meg tündériek. A "házirend" első pontja az volt, hogy nyugodtan fedezd fel a birtokot, a második pedig az, hogy ha bármire szükséged van, csak kopogj be hozzájuk. És náluk lakik a világ minden kétséget kizáróan legszebb szemű bocija.
Innen akartunk elmenni a híres-neves Tongariro Alpine Crossingra, ami egy 20 km-es túra, és olyan tájakat lát az ember, amit még soha sehol, talán csak A Gyűrűk Urában. Ott is maradt, mármint csak filmen, mert aznap 100 km/h-ás szél volt fönt, úgyhogy ezt fájó szívvel, de kihagytuk. Helyette elmentük egy másik túrára, ahol láttunk vízesést meg két tavat, ami szintén gyönyörű volt, és kellően szeles (de legalább nem fújt el, igaz, Boval néha egymásba kapaszkodtunk a biztonság kedvéért). Este egy kis palacsintával nyugtattuk zilált tagjainkat, mert egy normális konyha láttán nem bírtam magammal.

From NewZealand

Tongariro után utunk tovább vitt délre, egészen Wellingtonba, amit bélszín nélkül, de fantasztikus fagyival abszolváltunk. Itt találkoztunk Petyával, aki bicikliszerelő, és Andrisék volt gyerekorvosának a legkisebb fia. Vele láttunk monocikli-világbajnokságot is a kikotőben, meg vacsiztunk soul food-ot, és iszogattunk egy majdnem pesti stilusú kiülősben, de azért egy rendes romkocsmától távol állt. Ja, és azt mondtam, hogy -surprise, surprise!- Wellington szeles?

From NewZealand

Nagyjából ezek történtek velünk az Északi Szigeten, ugyanis Wellingtonból átkompoltunk Pictonba, a Déli Szigetre, ott folytatódik az útibeszámoló. Képek sajnos csak egy kicsit később lesznek, mostanság utaznak haza Noresz laptopján a déli féltekéről.

Karácsony

Kellemesen kaotikus karácsonyunk votl, én nagyon élveztem :)
23-án este értünk haza, így a hagyományos favásárlásból ezúttal kimaradtam, de a 24-ét annak rendje és módja szerint diszítéssel kezdtem otthon! Életemben először egyedüli diszító gyerekként, mert az Eszterék a saját fájukat csinosítgatták, azt remélve, hogy a Borinak is tetszeni fog. Aki inkább a csillagszórókra koncentrált, de azokra nagyon. Majd jövőre már jobban fogja értékelni a fa-attrakciót is.
Az ajándékozgatást a Vasiban kezdtük, habár mi már megkaptuk az ajándékaink nagy részét Zürichben, házhoz szállítva, így legalább tudtunk mindenki másra figyelni! A maraton az Ulászló utcában folytatódott, ahova Bori érkezése tiszteletére áttettük a családi karácsonyok székhelyét. 25-én Anyuéknál ebédeltünk, utána jött egy kis ünneplés Andrisék tágabb családjával. 26-án pedig sikerült találkozni a Sydneyben élő barátainkkal - az apuka volt a nővérem első csellótanára, és már több mint 25 éve folyamatos a kapcsolat velük. Remélem, hogy egyszer meg is tudjuk őket Sydneyben látogatni! (Nekem voltak némi asuztrál au-pair terveim, de aztán különféle adminisztratív bonyodalmak miatt ez a jól bevált Angliára módosult.) 27-ére bezsúfoltunk még egy Szántó-Körber-Orbán-Schmidt-Schreiber-Kelemen-féle karácsonyt is Telkiben, hogy teljes legyen a kép. Én borzasztóan örültem neki, hogy minden családtaggal sikerült találkozni, olyan ritkán van ilyen!

Képek ömlesztve Andrisnál.