Új-Zéland, Északi Sziget

Hát eljött a nagy nap, dec. 28-án délután repülőre ültünk, és München illetve Hong Kong érintésével 30-án el is jutottunk Aucklandbe, hogy onnan kezdjük Új-Zéland felfedezését. A reptérről elvittek oda, ahol megkaptuk a lakókocsinkat (pici, nem nagyon lehet benne aludni, régi, és hátul csak az egyik oldalon van ajtó, valamint kaptunk bele egy gézpalackról működő fridzsidert, de olyan gázszag lett, hogy inkább csak hűtőtáskának mertük használni, viszont legalább sok helyet foglalt :)), majd egy viszonylag gyors bevásárlás után bementünk a városba. A szállásunk szuper helyen volt, és nagyon szépek voltak a szobák - ezzel a foglalással kicsit kirúgtunk a hámból, hogy egy kényelmes ágy remélhetőleg segítsen a jetlag legyőzésében. Ekkor sajnos még csak olyan délután 4 volt, úgyhogy el kellett mennünk a városba tejfelezni, hogy el ne aludjunk :) Aucklandben meglepően nagy "hegyek" vannak, kicsit emlékeztet San Franciscóra. Itt találkoztunk először az egész utunkat végigkísérő széllel, ami úgy tűnik, hogy Új-Zélandon soha nem áll el.
Másnap azonnal tovább is álltunk, és célba vettük a Coromandel-félszigetet, mert állítólag ott vannak a legszebb strandok, illetve a nagy sziveszteri bulik és grillezések. Gyönyörő strandot találtunk is, a víz nem volt hideg (Andris három hétig nem tudta magát túltenni azon, hogy nyár van :)), és megismerkedtünk életünk első esőerdőjével, még ha a nem-trópusi fajtával is. Majd eljöve az este, de nem jövének el az emberek... legalábbis mi nem találtunk őket. Sebaj, így volt egy tengerpartszakasz csak nekünk! És ennek meg is volt az oka: annyira fújt a szél, hogy csak a kocsi mögött tudtunk sütni. De becsülettel megcsináltuk, közben borzasztó helyinek és autentikusnak éreztük magunkat, majd a kaja végeztével gyorsan összepakoltunk, és elhúztunk reményeink szerint szélmentesebb helyre. Az éjfél Coromandel városkában ért minket, gyorsan berohantunk egy zsúfolásig telt bárba (ITT voltak az embere, persze, hogy nem akart senki sem megfagyni a parton!), ahol egy lelkes "Auld lang syne"-énekléssel köszöntöttük az új évet. Én stílszerűen a skót zászlós pulcsimban voltam.
Elsején elindultunk délre, az első állomásunk Rotorua volt, ahol egy tündéri nyugdíjas holland házaspárnál laktunk. Már évtizedek óta a szigeten élnek, mert Hollandiát túl kicsinek találták. Hát Új-Zélandon van hely! Rotoruában elmentünk először gejzíreket és fröcsögő sármedencéket nézni, majd egy maori-estre. Ez eléggé turista-kamu, nagy csoportok váltották egymást, és néhány maori meglepően szőkés volt, de ettől függetlenül jó kaját kaptunk, láttunk hakát (harci tánc, a nemzeti rögbicsapat is átvette), harci játékokat, hallottunk dalokat, és összességében jófej volt mindenki. (Saját videók is lesznek előbb-utóbb.) Maorizás után éjszakai vezetést tartottak a szomszédos állat- és növénykertben, aminek egyértelmű fénypontja a kiwi volt, Új-Zéland nemzeti madara (azért hívják a gyümölcsöt mindenhol kiwinek, mert hasonlít a madárra, és az új-zélandiak megszavazták, hogy kínai egres helyett inkább ez legyen az új neve. Amúgy a szigetlakók magukat is kiwinek nevezik, csak hogy teljes legyen a kavarodás.). Kiwit amúgy nem alap látni, mert összesen kb. 2000 példány van belőle, éjszakai madár, piszkosbarna színű, ráadásul igen beszari. Egy másik madár meghatározó még a szigetek életében, ez pedig a kea, az alpesi papagáj. Ez nagyon elterjedt, mindent ellop, minden rugmit szétcsíp a csőrével, ezáltal egész autókat téve tönkre, és állítólag még nagyobb állatokat is hajlamos megtámadni. Az állatkerti példánynak (tojó) hoztak két hímet, ám a hisztérika ahelyett, hogy udvaroltatott volna magának agyba-főbe, inkább megölte őket első éjszaka. Elléggé őrült egy csaj.
Rotoruában töltött éjszakánk másnapján elmentünk a híres Hell's Gate-be, ahol újabb bugyborékoló sár-katlanokat láttunk (és szagoltunk!), majd mi is megmártóztunk egy megfelelően lehűtött kénes dagonyában. Azt nem tudom, hogy ettől jobb lett-e nekünk, mindenesetre megszületett csomagunkban a soha-ki-nem-nyitandó-bűz-zacskó...
Következő állomásunk a Tongariro Nemzeti Park mellett (vagy benne?) fekvő Raurimu falucska volt, egyértelműen itt volt egész utunk legemlékezetesebb szállása. Egy átalakított istállóban laktunk, amit két farmer, Tim és Ewan épített magának, a saját két kezével, mielőtt a végleges házuk elkészült volna. Minden fából volt a házban, esetleg dolgok nem záródtak tökéletesen, vagy nem volt teljesen sima a felületük, de nagyon otthonos volt a hely, a házigazdák meg tündériek. A "házirend" első pontja az volt, hogy nyugodtan fedezd fel a birtokot, a második pedig az, hogy ha bármire szükséged van, csak kopogj be hozzájuk. És náluk lakik a világ minden kétséget kizáróan legszebb szemű bocija.
Innen akartunk elmenni a híres-neves Tongariro Alpine Crossingra, ami egy 20 km-es túra, és olyan tájakat lát az ember, amit még soha sehol, talán csak A Gyűrűk Urában. Ott is maradt, mármint csak filmen, mert aznap 100 km/h-ás szél volt fönt, úgyhogy ezt fájó szívvel, de kihagytuk. Helyette elmentük egy másik túrára, ahol láttunk vízesést meg két tavat, ami szintén gyönyörű volt, és kellően szeles (de legalább nem fújt el, igaz, Boval néha egymásba kapaszkodtunk a biztonság kedvéért). Este egy kis palacsintával nyugtattuk zilált tagjainkat, mert egy normális konyha láttán nem bírtam magammal.

From NewZealand

Tongariro után utunk tovább vitt délre, egészen Wellingtonba, amit bélszín nélkül, de fantasztikus fagyival abszolváltunk. Itt találkoztunk Petyával, aki bicikliszerelő, és Andrisék volt gyerekorvosának a legkisebb fia. Vele láttunk monocikli-világbajnokságot is a kikotőben, meg vacsiztunk soul food-ot, és iszogattunk egy majdnem pesti stilusú kiülősben, de azért egy rendes romkocsmától távol állt. Ja, és azt mondtam, hogy -surprise, surprise!- Wellington szeles?

From NewZealand

Nagyjából ezek történtek velünk az Északi Szigeten, ugyanis Wellingtonból átkompoltunk Pictonba, a Déli Szigetre, ott folytatódik az útibeszámoló. Képek sajnos csak egy kicsit később lesznek, mostanság utaznak haza Noresz laptopján a déli féltekéről.