Ma 13 éve...

...tudtam meg, hogy egy bizonyos Herries családhoz megyek au-pairnek. A dátumot azért tudom olyan pontosan, mert anno Amanda anyánk gyönyörű kézírását félreolvasva azt hittük, hogy a kisfiút, akire vigyázni fogok, Izo-nak hívják, tehát Izsónak. Ma pedig Izsó napja van. Aztán a gyerekről kiderült, hogy Ivo, de ez semmit nem vont le az értékéből :)
Ma (illetve tavaly) pedig már ilyen nagy lakli, egyetemre jár.

From Scotland May 2009

Magas látogatók

Múlt héten a Schmidt család tisztelt meg minket jelenlétével, és nagyon szuperul sikerült a látogatás:

• sétáltunk a tóparton
• voltunk kétszer is Starbucksban
• meglátogattak engem a múzeumban, és végigfutottunk a kiállításokon
• grilleztünk az erkélyen
• voltunk az Eszterrel együtt jógázni
• voltunk a híres kreutzplatzi játszótéren, ahol én még soha, és ahol a Bori megtanult csukafejest ugrani
• voltunk a zollikerbergi strandon, ahol én még soha, és megfulladás nélkül leúsztam egy rendes 50 méteres hosszt gyorsban, egyet meg háton, de a legjobb azért a csúszda volt
• voltunk kirándulni Lenzerheidében, ahol a Bori épp nem figyelt oda, és az Andris kézenfogva majdnem megtanította járni

From Lenzerheide Eszterékkel

Nélkülem pedig a következők történtek:

• az Eszterék voltak Baselben a Petráéknál
• meglátogatták a Vandáékat is
• az Andris és a Máté megint letekertek nagyon sok kilométert a hegyekben, amiért kaptak egy rózsaszín pólót

Nagyon jó volt, gyertek máskor is!!! :)

Tészta

Ez egy olyan, étellel kapcsolatos poszt, amit ciki lenne a gasztoblogunkra megírni, így itt sunnyog.
Kéremszépen én ma rájöttem arra, hogy hogyan kell tésztát főzni. A lényeg a tésztához viszonyított nagyon-nagyon sok, nagyon-nagyon fortyogó víz: a 20 deka tészta - 2 liter víz arányra gondoljatok. Így semmiféle trükk nem kell ahhoz, hogy ne ragadjanak össze, semmi olaj, semmi kevergetés.
Gondolom már mindenki régesrég tudta... nem baj, én akkor is örülök a felfedezésnek.

Régi és új könyvek

Mivel múlt héten Milánóban voltunk, és hajókáztunk a Naviglión, ezért igényem támadt rá, hogy referenciaként beleolvassak az Én-és-Ők-Ő-és-Mi-Mi-és-Őkbe. És megállapítottam, hogy öregszem. Amikor először olvastam a könyveket, határozottan a Kicsi pártján álltam, akinek az iskolatáskájában mindig lapul egy-két peluf, és a tanító nénije olyan, mint egy nyuft. Aztán váltottam a Nagyra - Pop kimaradt, végtére is lány vagyok -, és az ő tanulási illetve fiúügyi küzdelmeire. Mivel már meglehetősen régen nem olvastam újra a trilógiát (úgyis kívülről tudom), ezért most meglepett, hogy ha élethelyzetben nem is, de korban eléggé rendesen araszolok Csupacsont felé: harmicésatöbbbiiiiiiii... Érdekes ráeszmélés volt.

Az új könyvet névnapomra kaptam, Ruth Reichl 'Egy álruhás étteremkritikus titkos élete' című kötetéről van szó. Kellemes egyvelege az étteremkritikáknak (ennek fanatikus változata Jay Rayner 'The Man Who Ate the World: In Search of the Perfect Dinner' című kétszáz oldalas elhűlős nyálcsorgatása), egy kalandos lányregénynek és egy szakácskönyvnek. Egy kis fenntartással viseltettem amúgy irányában, de feltétlen híve vagyok, mióta fél órával ezelőtt eljutottam a pasta carbonara receptjéig. Ami hál' Istennek nincs összepancsolva tejszínnel, ami a pasta carbonara ellen elkövetett brutális és sajnos széles körben elterjedt merénylet.

Jay Rayner

Ruth Reichl

Könyvtár

Tegnap munka után rávettem magamat, hogy a diplomamunka komolyabb beindítása érdekében ellátogassak a helyi Egyetemi Könyvtárba. Szépen lassan visszajöttek az egyetemista emlékek: táskát, cuccot szekrénybe zárni, katalógusban keresgélni (a könyvtáros néni azt mondt, a hogy nyugodtan kutakodjak a gépen, úgy működik, mint a Google kereső ;)). A szabadpolcok érdekesek. A pincében vannak, kissé deprimáló helyen, viszont lehet játszani a polcrendszerrel, ami ilyen:

Jó sokat tekergethettem, mert a listámon szereplő ötödik könyv volt ténylegesen ott. A többit le kell foglalnom, mert ha nem foglalom le, akkor akár 2 hónapig is a kölcsönzőnél maradhat. Amúgy nagyon gyanús, hogy valaki hasonló témában alkot, mint én, mert mindig pont azok a könyvek hiányoztak, amiket én is kinéztem magamnak.

Milánó

A hétvégén realizáltuk Andris szülinapi ajándékát, és elmentünk Milánóba. Zürichből 4 óra vonattal, ami nem is vészes, csak a Gotthard-hágónál eléggé kanyarog (még a vonat is) és persze sok az alagút, ami megnehezíti pl. a telefonálást. 2017-re kész lesz az új alagút, ami alacsonyabban van és hosszabb, és összességében egy órával fogja lerövidíteni a Németország-Olaszország utat.
Mivel általában nem túl szerencsés kézzel választok szállodákat, egy kicsit izgultam, hogy ez milyen lesz. Megtaláltuk az épületet, és kiderült, hogy a recepció az emeleten van - ajjaj... De végülis a szoba és a fürdőszoba is teljesen jól nézett ki, és szerencsésnek bizonyult az is, hogy a ház hátsó frontján volt minden, mert így egy csendes mellékutcára nézett az ablakunk, nem a kétszer két sávos Corso Buenos Airesre.
Szombaton nekifutottunk a városnak, persze a Duomoval kezdtünk, annak is a tetejével, mert nem volt sor. Kicsit fel volt állványozva az épület, és a tetőn színpadot és nézőteret alakítottak ki, de azért ez nem sokat rontott az élményen.

From Milano 2010

Belülről meglepően sötét volt a templom, a kinti nagy fehérség után az ember egy picit világosabbra számít. Próbáltuk alaposan megnézni, de tökéletesen esélytelen volt, szerintem olyan egy hét kellene rá.

A Duomo után elmentünk megnézni Leonardo Utolsó Vacsoráját, amir már jó előre megvettem a jegyeket. Ez jó ötletnek is bizonyult, mert a kasszánál ki volt írva, hogy az elkövetkező 2 hétre már nincs hely. Pontban fél 2-kor be is zsilipeltünk a freskóhoz, de sajnos csak 15 percet engedélyeznek, ami kutyafüle. Egyébként sokkal jobb állapotban van, mint amire számítottam, és persze gyönyörű. Van a teremben egy tapintható modell vakoknak, de egy-egy kevésbé jól látható részlet értelmezéséhez nekünk is jól jött.

Mivel csak kombinált jegyet lehetett venni a Brera Múzeummal, ezért oda mentünk következőre. Ahol azt mondták, hogy márpedig ide nem szól a jegyünk. Addig nyafogtunk, és tartottuk föl a sort, míg adtak két ingyenjegyet. Később otthon megnéztem, és tényleg nem annyit vontak le a hitelkártyámról, mint amennyit eredetileg a kombinált jegyért felszámolatk, annál viszont többet, mint amennyibe a Leonardo került. Szóval lehet, hogy véletlenül tényleg kisírtuk azt az ingyenjegyet.

Ja, még a múzeumlátogatás előtt kitaláltuk, hogy megnézzük lazításképpen a múzeumhoz tartozó botanikus kertet, ami állítólag nagyon szép. A térképen láttuk, hogy hol van a kert, de a bejáratot nem találtuk. Megkérdeztük a múzeum kávézójában, ahol azt mondták, hogy menjünk ki az épületből, majd kétszer jobbra. Itt nem találtunk semmit, viszont volt egy információs néni, aki csak angolul nem tudott. Neki fogalma sem volt a kertről. Megjegyzem, minden kapun és belső udvaron keresztül látszik. Csak épp bejutni nem lehet. Megkerültük a háztömböt a másik oldalról is, ahol már egészen közel jutottunka  növényzethez, de ott ki volt írva, hogy magánterület. Ezek után visszamentünk a múzeumba, ahol legesleghátul, a galambpotyadékon túl megleltük a bejáratot. Ám a kert augusztusban zárva van.

Maga a múzeum eléggé egyhangú, baromi sok ugyanolyan olasz kép van irzatos mennyiségű vértanú szenttel. Kiemelkedett egy Mantegna és egy Caravaggio, de ennyi. Még szerencse, hogy nem fizettünk érte.

A botanikus kert túra és a Brera után megvigasztaltuk magunkat egy kis igazi olasz fagyival, ami feledtette az elmúlt két óra frusztrációit, majd lemetróztunk a Naviglióhoz, hogy hajókázzunk egy kicsit. A hajót pont elértük, és egy érdekes egy órát töltöttünk el a vízen. Kommentár természetesen csak olaszul volt, szerencsére a másodkapitányként funkcionáló srác tudott valamennyit angolul, és elmondta a legfontosabbakat. A két csatorna találkozásánál levő rész nagyon aranyos, tele van kávézókkal éttermekkel, kis boltokkal, viszont a külsőbb szakaszok Kőbánya-Kispest bájával vetekszenek. Nagyon jól szórakoztunk rajta. Vártam amúgy, hogy valmelyik házon legyen egy "itt élt Brunella Gasperini"-tábla, de nem találtam.

From Milano 2010

Hajókázás után megvacsiztunk, rendes pizzát, és a fél városon keresztül hazasétáltunk. A Duomo eléggé jól nézett ki esti fényben:

From Milano 2010

Vasárnap reggel következett az út fénypontja, a szülinapi ajándék lényege: egy segway túra. A segway irtó kényelmes kis közlekedési eszköz, nem tud fölborulni, és nagyon egyszerű irányítani. Mivel nagyok a kerekei, ezért kb. bármilyen városi terepen tud menni (macskakő, villamossín, rámpák), és egy helyben is meg lehet vele fordulni. Mindenkinek nagyon tetszik, akárhol megálltunk nézelődni, Luigit, a vezetőnket megrohamozták az érdeklődők, ő pedig lelkesen osztogatta a szórólapokat. Nagyjából a szombati útvonalat jártuk be: Castello Sforzesco, Duomo, Scala - de persze így sokkal viccesebb volt. Luigi nem volt egy Shakespeare, de legalább hozott audioguide-ot, úgyhogy információ is volt a látványhoz.

From Milano 2010

A motorizált városnézés után már csak egy kis ebédre és egy Duomótól való búcsúra jutott idő, aztán mentünk is a pályaudvarra, hogy hazazötyögjünk a zürichi őszbe.

Ja, és Milánó a shoppingolás fellegvára. Mi vettünk egy puzzlet.

További ünneplések

A júliusi ünnepségsorozatot otthon folytattuk. Már péntek reggel repültünk (szokásos fél 5-ös kelés...), Andris közvetlenül az aktuális szülinaposhoz sietett, aki jó meglepődött rajta, hogy a bátyja egyszer csak beállít reggelizni. Én egy kicsit praktikusabb helyre vettem az irányt: mivel szeptemberben lejár a személyim, ezért ki kellett használni, hogy munkanapon otthon vagyok. El is ballagtam a kerületi önkormányzathoz, ami épp nyári nyitvatartás szerint működik, és most csak kerületi lakosokat szolgál ki, csökkentett létszámú csapattal. A fogadócsarnok tele is volt, de becsületükre legyen mondva, minden ablaknál dolgoztak, pörögtek, és kb fél óra alatt el is intéztem a dolgomat. Ráadásul kedvesek is voltak. Úgyhogy megint 1:0 az otthoni ügyintézésnek. (Csak félve merem bevallani, hogy nekem eddig az APEH-hel is jó élményeim voltak.)
Folytattam a hatékonyságot, és elmentem a Szépművészetibe egy volt kolleganőmmel beszélgetni, aki a diplomamunkámhoz adott anyagkat, tippeket és kontaktokat. Utána pedig lerogytam a Nagyszalontába. A nap folyamán kiderült, hogy a Bori fellázadt a nyaralás ellen, úgyhogy a nővéremék hazaindultak Erdélyből, és az éjszaka kellős közepére ígérték magukat. Mivel náluk aludtam, ezért gyorsan be is vásároltam nekik egy kis kaját, hogy legyen legalább mit reggelizniük. Este aztán elhúztam a Zsuzsóhoz, aki addigra már többé-kevésbé lebirkózta a lányokat, és kettesben nekiálltunk borozgatni és sajtozgatni a konyhában. Nagyon jót beszélgettünk, amire már megint jó rég nem volt alkalmunk, és mint egy bulizós tini, éjszakai busszal mentem haza. Azért a busz közönségét elnézve egy kcisit öregnek éreztem magamat.
Másnap ismét viszonylag korán keltem, legalábbis szombathoz képest mindenképp, mert fél 9-kor elindultam a Melindáékhoz. Útba kellett ejtenem egy péket is, hogy vegyek egy túrós táskát és egy kakós csigát, mert már nagyon fentem rájuk a fogamat. A Félix nevű fogatlan oroszlán eleinte még ki volt ütve a hajnali babaúszás miatt, de aztán magához tért, és elégedetten nyugtázta az újabb hódoló megjelenését. És jutott nem kis mennyiségű kókuszgolyó is a távolról jött látogatónak. Kispestről közvetlenül a Keletibe mentem, és fehérvári átszállással levonatkoztam Füredre. Ez Fehérvárig eléggé rossz ötletnek tűnt, mert a vagon tele volt üvöltöző, berúgott német suhancokkal (kitört belőlem a sviccer), akik Siófokra mentek, de aztán átszálltam egy legújabb generációs S-Bahnra, ami habár minden körtefánál megállt, de ezt nagyrész a Balaton-parton tette, ami nem rossz, másrészt tiszta és kényelmes volt. Délután aztán a parton tébláboltunk (Andris, Bo és Noresz már péntek délután lementek), és egyre csak érkeztek a Bot ünneplő ismerősök.

Fél 8 után felszálltunk egy nagyon szép, ámde peches módon az Öszöd névre keresztelt hajóra, ott vacsiztunk. Addigra Füreden már elállt az eső, úgyhogy volt naplemente, teljes szivárvány, tihanyi apátság - sok-sok szépség. Hajózás és kaja után pedig elmentünk bulizni: egy teljesen üres helyen megkértük a DJ-t, hogy játsszon nekünk jó régi számokat, mert mi már öregek vagyunk. Úgyhogy mi táncoltunk fél 11-től éjfélig, aztán megérkeztek a tizenévesek, mi leléptünk, és visszatért a tücc-tücc-"zene". Szegénykék... Andrissal megállapítottuk, hogy számunkra az a legfőbb különbség a swing zene és minden más táncolásra kitalált zene között, hogy swingre automatikusan táncolunk, "lábunkban a boogie", most pedig figyelni kellett rá, hogy mozogjunk, különben megálltunk volna.
Vasárnap visszamentünk Budapestre, a Nagyszalontában ebédeltünk, ajándékozgattunk, beszélgettünk, Forma 1-et néztünk. Aztán kimentünk a reptérre, és hazajöttünk Zürichbe, ismét totál kómásan, de azért nagyon jó volt megint egy otthoni hétvége.