Hopp Schwiiiz!!!

Nakérem, jól megvertük a spanyolokat. Ilyenkor kitör belőlem a nemlétező lokálpatriotizmus. De az az igazság, hogy nem tudtam nem követni az eseményeket, mert a múzeum belső udvarában van Zürich legnagyobb kivetítős-meccsnézős helye, és nem kis üvöltözés folyt :)

Látogatás a múzeumban

Ma ismét rádöbbentem, hogy egy csomó olyan ember dolgozik egy múzeumban, akinek tök mindegy, hogy hol végzi a munkáját, csak éppen ezt a helyet találta meg.
Mivel kezdett egy új hölgy a személyzetiseknél, ezért a múzeum egyik kedves dolgozója (amúgy szobatársam felesége) tartott a 3 személyzetisnek és nekem vezetést az állandó kiállításokon. És akkor kiderült, hogy ha ránéznek erre a tárgyra:

akkor fogalmuk sincs, hogy mit látnak. Én tudtam, úgyhogy kiestem a tippelős játék folytatásából. Megkapták azt az információt is, hogy ereklyetartó. És ekkor sem tudták elképzelni, hogy mi lehet benne. Pedig a tartó formáját tekintve hármat tippelhettek volna... Innentől kezdve persze az is meglepetés volt, hogy egy ereklye egy katolikus templom építésének az előfeltétele.
De azt hiszem a teljes mélypont az volt, amikor egy szekrényre festett jelenet-sorozatban nem ismerték föl Tell Vilmost. Hogy néznek az emberek egy múzeumi tárgyat?

SATC2

Kifejlesztettem egy moziba menési stratágiát: ha a film cikisnek ígérkezik (értsd: csajszis), akkor egyedül megyek el megnézni, hogy ne kelljen szégyenkeznem amiatt, hogy élvezem. Ez teljesen jól is működik, eddig a következő filmeket vallhatom be: Nanny McPhee (első rész, de a másodikat is meg fogom nézni), Julie & Julia, Mamma mia (kétszer),  és valószínűleg voltak még mások is, de most nem jutnak eszembe.

Ezt az illusztris sort folytatta tegnap a Sex and the City 2. Amiről tudtam, hogy nem lesz jó, mégis megnézem, és örülni fogok, hogy megnéztem. A közönség nagyon aranyos volt, teljesen izgatottak lettek, amikor elkezdődött a film, talán tapsoltak is egy kicsit, és visítottak a lányok nyolcvanas évekbeli szerelésein. Sok-sok barátnői négyesfogat jött, a mellettem ülőkből mondjuk az egyik pasi volt, de érdeklődését tekintve passzolt a lányokhoz - if you see what I mean. Nem is tudtam, hogy négyen kell barátnőknek lenni, valahogy ez nekem soha nem így alakult.
Mindentől eltekintve a film persze nem volt jó. Az első fele még eléggé vicces volt, de a második rész (éljen a fagyiszünet a svájci mozikban!) kicsit egyszerűre sikeredett. És alapvetően az volt a legnagyobb baj, hogy nem New Yorkban játszódott a sztori nagy része. Ki a fenét érdekel Abu Dhabi? Most komolyan. Sex and the City - nem Sex and the Desert! És Mirandának minimális szerepe volt: Carrie házassági depressziós, Charlotte gyereknevelési depressziós, Samantha változó kori depressziós, csak szegény Miranda áll ott depresszió nélkül. A forgatókönyvírók gonoszak.
Mindent egybevéve SATC-rajongók nyilván nézzék meg, de aki nem az, inkább hagyja ki. (Jó, jó Big és Aidan azért hozzák az elvártat...)

Az új családtag

Az új családtagot kísérleti nyúlpástétomnak hívják, olvassátok sok szeretettel!
Receptek ezen túl ott, a korianderen kis életünk folyását követhetitek továbbra is nyomon.

A Nagy Zabálás

Egy otthon töltött hétvége krónikája:

• péntek este - krumplis tészta a Vasiban
• szombat délelőtt - villásreggeli a Nagyszalontában az erkélyen
• szombat este - esküvői vacsi Tihanyban, súlyosbítva aprósütikkel, 3 tortával, majd éjjel töltött káposztával
• vasárnap reggel - reggeli Tihanyban egy hatalmas fa árnyékában
• vasárnap dél - ebéd a Nagyszalontában
• vasárnap délután - Melindával felfedezzük a Divatcsarnok Lotz-termében kialakított kávézót
• vasárnap este - Medvével és Estherrel nosztalgiázunk a Menzán

Zsófiék esküvője nagyon szép volt, egy jófej pap tartotta a paloznaki templomban, majd átmentünk Tihanyba a Képzőművészeti Egyetem művésztelepére a Belső-tóhoz, itt volt a vacsi és a buli. A kitartóan ronda idő után szombat volt az első igazán szép nyári nap, úgyhogy minden a lehető legjobban alakult. Megismerkedtünk egy emlékezetes narancsos trüffeltortával, és jókat táncoltunk is. Zsófi ruhája pedig olyan volt, hogy mihelyst kapok róla képeket, azonnal belinkelem!

Vasárnap hazafelé megálltunk pár percre Füreden, és kisétáltunk a Tagore-sétány végénél a mólóra. A Balaton gyönyörű volt, és a helységek/falvak is egyre szebbek. Majd jó lenne visszamenni nyaralni - sajnos idén már nem lesz rá időnk, de majd valamikor később biztosan.

A vasárnapi családozás-barátozás - ez hiányzik egyedül Züruchben. Persze ez nem is kevés :) Bori teljesen felpörgött az eseményektől, nem is lehetett délután lebirkózni aludni, inkább kivittük a kertbe. Utána a Melindával találkoztam, egyedül a városban, amikomoly kimenő egy kevesebb mint féléveske anyukájának! Mivel a törzshelyünket hihetetlen módon egyszer csak bezárták, ezért új vizekre eveztünk, és megnéztük, hogy élőben hogy néz ki a vadi új Alexandra könyvesház kávézója az Andrássyn. Nagyon jól újították föl, és közepes teát, viszont egészen szuper sajttálat adnak. Kifelé menet megcsodáltuk a gyerekkönyveket, és nagyon örültünk neki, hogy egy csomó mindent újra kiadtak, és Félix ugyanazokat a könyveket rághatja meg, majd később firkáhatja össze, mint anno a mamája.

Mindezek után Maciékkal komolyabb pusztítást vittünk végbe a Menza fokhagymakrémleves-készletében, én felfedeztem a bodzával ízesített gintonikot (haladóbb alkoholista barátaim már Sydneyben feltaláták tök egyedül), ami nagyon finomnak bizonyult, majd megváltottuk a világot, de legalábbis sápítoztunk egy kicsit az ausztrál és a svájci adminisztráción. A vacsi után befutó Andrissal pedig megint elhatároztuk, hogy tényleg ellátogatunk egyszer Sydneybe!

Még egy pozitívum

És eljöve a szerda, és vele együtt az ebédidő. Mivel fél 9-re jöttem, és elindulás előtt reggeliztem otthon, tehát 8 előtt, ezért délben már rendesen korgott a gyomrom. Most, hogy nem mindenféle civilizációtól elrekkentve dolgozom, hanem közvetlenül a pályaudvar mellett, a probléma megoldhatónak tűnt.
Elvileg tudom, de most pont elfelejtettem (mint Bagoly, hogy hol is van az Északi Sark), hogy szerdánként piac van a pályaudvaron, aminek legalább a fele melegételes standokból áll. Éhségből kifolyólag hosszasnak tűnő, de valójában másféle perces körberohanás és feltérképezés után egy indiainál kötöttem ki, ahol csirkés curryt ettem. Evés után mentateámat kortyolgatva épp azon elmélkedtem, hogy ezt a nagyszerű élményt meg kellene koronázni egy kis desszerttel, de aztán eszembe jutott, hogy inkább sürgősen sajtot veszek, azt is an angol sajtosnál. Végigkóstoltam ötfélét, ezzel megvolt a desszert, majd vettem kettőt, és roppant elégedetten visszaparádéztam a múzeumba.

Első nap az iskolában

Nagyon jó volt, minden hozzá fűzött reményemet beváltotta, és túl is teljesítette!
A részletek:
Reggel azonnal sikerült rábukkannom a főnökömre, ami végülis nem rossz kezdés. Még mielőtt az irodámat megmutatta volna, gyorsan elmondta, hogy miket fogok én itt hat hónap alatt csinálni:

1. átszervezem a kasszát, a teremőröket és a biztonsági szolgálatot
2. megújítom a kasszaprogramot
3. kialakítom a 3 múzeum (Zürich, Schwyz és Prangins) merchandising- és egyéb pénzkeresési stratégiáit
4. valamit kezdek a múzeumpedagógiával
5. plusz ami még esetlegesen adódik

Annyi szent, hogy megbíznak bennem...

Az irodám nagyon otthonos, tök olyan, mint Anyu corvinás irodái voltak. Nagyon pironkodtak, hogy nem tudnak saját szobát adni, és valakivel osztoznom kell, aki heti max. két napot van bent. Nem árultam el nekik, hogy a Google-ban a végén luxus módra már csak öt másik emberrel dolgoztam egy légtérben, korábban 11-gyel.

Megismerkedtem egy csomó emberrel, akiknek a nevét mind elfelejtettem, de majd kikeresgélem őket mindenféle listákról. Annyi minden esetre érződött, hogy jó az általános hangulat, hülyéskednek egymással az emberek, és vannak nagyon pörgős helyek is a múzeumban.

Délután gyorsan megnéztem, hogy hogyan működik a titkárság, ahova a posta és a központi telefonhívások is befutnak. A sviccer telefonokon kívül nem tűnt túl bonyolultnak a dolog, lehet, hogy majd néha be kell ugranom oda segíteni. Mint általában a múzeumban mindenhol, itt is több, részmunkaidőban dolgozó ember van. A mai nő nagyon kedves volt, erősen emlékeztet Dinára, a bécsi kolleganőmre, és Dinának hívják.

A nap fennmaradó részét az első projektem elkezdésével töltöttem (a fenti felsorolás hármas számú pontja), és mindenféle nagy múzeumok honlapján keresgéltem a múzeumi boltról szóló részt, illetve az online shop-ot. Végülis nem rossz meló a MOMA, a MET és társaik honlapjain tölteni az időt munka címszó alatt... A Landesmuseumnak bizony van hova fejlődnie, de majd igyekszem egy nyálcsorgató, és egyben megvalósítható javaslattal előállni.

A nap i-jére a pontot az tette föl, hogy a 17:05-ös S-Bahnnal jöttem haza (általában inkább 2-3 órával később szoktam), besétáltam a még vidáman nyitvatartó boltba, ott vettem holnapra reggelinek valót (plusz almás rebarbaradzsem-hozzávalókat is, de az egy másik bejegyzés témája lesz), és álmélkodtam, hogy ez kísértetiesen hasonlít egy normális élethez.

Ma széles e világon senkivel nem cseréltem volna  :)