Már megint cirkuszolunk

Tegnap este jött el a történelmi pillanat, hogy a fejlett világ lakosságának utolsó 5%-ba esve mi is megnézzünk egy Cirque du Soleil előadást. Tudom-tudom, kommerciális pénzgyár, mindenkinek nagy csalódás, stb. Nekünk azért tetszett.
Amit hiányoltunk: azt hittük, hogy majd minden egy kerettörténetbe lesz szépen beágyazva, így plusz értelmet nyernek a számok. Hát ez nem így volt. Volt valamiféle történet, de valahogy abbamaradt félúton, és "csak" a szokásos cirkuszi sorozat let belőle. Ezen kívül fellépett két cikisen béna bohóc-szerűség, szerencsére az első részben túlestünk rajtuk, a másodikba már nem nagyon zavartak be.
És akkor a jó dolgok: a jelmezek fantasztikusak voltak, egy egész külön világot teremtettek. És nem hülyeség a cirkuszporondon a díszlet, illetve az élőzene sem. Örültünk, hogy nem voltak állatos számok, viszont sok volt a trapéz, egyensúlyozás, ide-oda repülés.


A végén adtak azért még jó nagyot a látványnak ezzel a hintás számmal:


Szóval akárki akármit mond, a Cirque du Soleil jó dolog, egyszer érdemes megnézni, de persze csodák nincsenek, ez egy cirkusz.


Kevésbé izgi, hogy ma délelőtt voltam egy kis konferencián, ami arról szólt, hogy az augmented reality lehetőségeket hogyan lehet beépíteni a marketingbe. A legnagyobb tanulság az volt, hogy ha meghívnak előadni valahova, ahol két előadó lesz, akkor egyeztess a másikkal, hogy a közönség ne kétszer ugyanazt hallja, ugyanazokkal a példákkal illusztrálva.

Ez a Billy egy egyszerű lélek

Az úgy volt, hogy az egyik kolleganőmnél volt a Múzeumok Éjszakája-csapat számára egy kis buli, hogy megköszönjék a segítségünket. Ez az a hölgy (Prisca), akinek a férjével egy szobában ülök (Matthias). Az óvárosban laknak egy régi-régi házban, viszont van egy jó nagy kertjük, és egy olyan lakásuk, hogy elájultam. Habár csak a lenti szintet láttam, amit szinte teljes egészében egy konyha-nappali foglal el, de ez is elég volt a teljes ámulathoz. A stílust rusztikus-minimálnak nevezném, minden darab egyesével is nagyon szép, de különbözőek, mégis tökéletes a harmónia.
Ezek után elkezdtem rágni az Andris fülét, hogy csináljunk mi is valamit a lakással, hogy szebb legyen, de legalábbis rendzettebb - kezdenek minket elárasztani a cuccok. Három komolyabban neuralgikus pont van: az előszoba (nincs elég tárolóhely), a konyha (nagyon nincs elég tárolóhely) és a nappali (ősrégi örökölt bútorok egyvelege). Mivel utóbbi kettőre nem volt különösebb elképzelésünk, ezért az előszobába kinéztünk egy komódot, majd elmentünk tegnap az IKEÁba azzal a felkiáltással, hogy még nézelődünk, hátha ihletet kapunk a továbbiakat illetően. Ki is vettünk egy Mobility kocsit (car-sharing rendszerben működő, pár órára bérelhető autó), méghozzá egy Suzuki Swiftet. Szép, piros, kis aranyos. Hangsúly a KIS aranyoson...
Az IKEÁbana  biztonság kedvéért húsgombócokkal indítottunk, a jó hangulatot megalapozandó. Utána elkezdtünk mászkálni, nézegettünk berendezett szobákat, ráültünk mindenre, kinyitottuk a maradékot - szóval azt csináltuk, amit az ember egy IKEÁban csinálni szokott. Aztán megtetszett ez is, az is, és a komódon kívül egy egyre gyarapodó listánk lett. Végülis komolyabb nekikészülés nélkül (nem, Gergő, ez nem ellened van! :)) a következőket vettük:

• azt a bizonyos komódot az előszobába (Leksvik),
• egy szekrényt a konyhába, hozzá plusz polcokat (Billy),
• egy dohányzóasztalt (Lack),
• négy széket (Norrnäs) és
• egy könyvespolcot (Billy) - utóbbi hármat a nappaliba
• izzókat a Mátééknak
• szekrénybe tehető kispolcot a konyhaszekrénybe, hogy több kihasználható hely legyen

Innentől jött a kettős kaland. 1) Mindezt be kellett suvasztani a Swiftbe. Andris komoly tetrises képességekről tett tanúbizonyságot, és végül sikerült a kocsi légterével megegyező köbméretű dobozt beügyeskedni. 2) Meg szerettük volna hosszabbítani az autófoglalást, de kiderült, hogy nem lehet, mert valaki már lefoglalta, tehát rohanni kellett vissza az állomáshelyre. Mátét fölhívtuk, hogy az ott parkoló másik kocsit le tudná-e nekünk foglalni, ami véletlenül egy kombi. Senki ne kérdezze, hogy eredetileg miért nem azzal mentünk. Az IKEÁba. Ahonnan az ember tudvalevőleg egy-két plusz dologgal tér haza, akár tervezte, akár nem. Másik kocsi szabad volt, rongyoltunk vissza, szerencsére egy kártyával ki lehetett nyitni egyszerre két autót is, így közvetlenül át tudtunk pakolni. Pakolás közben jöttek a Swiftért a következő használók, igazán csak 2 percet várattuk őket, szerencsére ettől nem voltak idegesek.

Ismét hívtuk a Mátét, hogy 5 perc múlva otthon leszünk, tudna-e segíteni fölvinni a szajrét. Mondta, hogy ezer örömmel, jobb programot ki sem tudna találni szakadó esőre. Mert persze mondanom sem kell, esett, mintha dézsából öntenék. Végül sikerült mindent fölcuccolni, a lakást betöltötte a friss fa illata, tiszta karácsony... (Amúgy az IKEA kijáratánál már kint vannak a kácsonyfadíszek és mindenféle kaárcsonyi csetresz. Szeptember 25-én szerintem egy kicsit meredek, de én anno Londonban már azon is meglepődtem, hogy október közepén elkeződött a karácsonyi őrület. Minden évben egy kicsit korábban kezdünk, nmsokára egyetlen hatalmas karácsonyi vásár lesz a világ.)

A bútorok összeszerelésébe tegnap egy kicsit belekaptunk, illetve inkább csak az Andris, mert én ritka fejfájásaim egyikét bonyolítottam. Ettől függetlenül azért elmentünk Glebék lakásavató partijára, hogy ismerkedjük a jövendő násznéppel, akikkel 3 hét múlva Temesváron fogunk együtt bulizni. Mivel én leginkább csak a kanapén hevertem, és fájlaltam a fejemet, ezért az ismerkedésből nem sok lett, de Glebbel jót beszélgettünk, nézegettük az új-zélandi videójukat (mi januárban egy héttel utánuk nagyjából ugyanazt az útvonalat jártuk be), és én megettem pofátlan mennyiségű orosz kaviárt.

Ma reggel aztán felkötöttük a munkásgatyót, és mindent összeszereltünk. Ekkor hangzott el Andris szájából a bejegyzés címeként szolgáló mondat. Végülis kb 5 óra alatt mindennel megvoltunk, utána kezdődött még a Nagy Pakolás is. Természetesen az új könyvespolc azonnal csurig lett, ez csak az eddig a sorok tetejére fektetett példányoknak ad otthont. Új könyvek megint vízszintesben kezdik majd az itteni pályafutásukat,és csak akkor kerülnek saját polcra, ha elérték a nem túlságosan alacsony ingerküszöbömet. Hiába, egy Szántó-háztartásban teremnek a könyvek...

Íme az eredmény a nappaliban (a többi nem olyan látványos, inkább csak nekünk):

Az elmúlt napok krónikája

A nyári-őszi szezon utolsó felvonásaként a Melindáék látogattak meg minket. Sajnos csak három napig maradtak, és ebből kettő munkanap volt, de azért csak sikerült egy kicsit beszélgetni is. Illetve szombaton eljutottunk Rapperswilbe, ami szépséges volt, mint mindig. Itt Félix közelebbről megismerkedett a rózsakert csodáival, de nem egészen úgy, ahogy azt a Melinda gondolta: megszagolás helyett letépett egy maréknyi szirmot, majd elkezdte csócsálni. Ezen a rózsa-technikán még finomítani kell egy kicsit. Majd lesznek a Melindáéknál képek - remélem. (Én vagyok az anti-fényképezős, ha minimális esély is van arra, hogy valaki más dokumentál, akkor én már nem viszek gépet. Nálam már csak az Andris rosszabb.)

Főztem is, méghozzá marokkóit, részletek majd a másik blogon.

Munkaügyileg is szépen haladnak a dolgok, de azért pár dologgal meg kell küzdenem. A svájci németen kívül, amit már egész jól értek (yesss!!!!), a közvetlen főnököm házbeli reputációja sem könnyíti meg a helyzetemet. Nem egy jó stílusú valaki ("enyhe" eufemizmus,,,), úgyhogy nem rajonganak érte. Mivel tőle kapom a feladatokat, ezért mindenki azt hiszi, hogy én az ő jobbkeze vagyok. Persze valamennyire neki dolgozom, neki készítek terveket, viszon éppen ezért a felé irányuló bizalmatlansággal én is találkozom. Erre ma már azt mondtam valakinek, hogy én nem a főnököm vagyok... erre elnevette magát, és érezhetően sokkal kedvesebb és segítőkészebb lett. Néha ezeket a rókákat meg kell szelidíteni, ugye, Ági néni?

A vendégjáráson, munkán, főzésen és a (kicsit háttrébe szorult) diplomamunkán kívül mindenféle lakásokat is nézegetek, ami nagyon jó szórakozás nem létező üres órákra. Két érdekes képet találtam amúgy érdektelen lakásokban.
Íme valaki, aki megfelelő helyén kezeli a konyhát és a főzést, érdemes közelebbről szemügyre venni a fűszerpolcokat és a késeket:


Valamint itt az ékes bizonyíték arra, hogy Carrie Bradshaw nem Manhattanben, hanem a Tüköry utcában lakik. A valóságban nincs pénze hatalmas gardróbra, viszont a cipőre tényleg olyan büszke, hogy a nappali díszének nevezte ki őket:

További látogatók

A Schmidt család után befutott pár napra Nusi (nővérem első, most már huszoniksz éve Sydneyben élő csellótanárának a lánya - egyszerű, nem?), vele voltunk Operában, meg thai étteremben, meg borozni (belenyúltunk egy komolyabb fejbevágósba, de a Yanivékkal az ember mindig így jár). Aztán kis szusszanást követően megérkezett Anyu, a nagynéném és a nagybátyám, akik egy kiterjedtebb dél-német-svájci-észak-olasz túra keretében látogattak meg minket.

Én hét közben dolgoztam, úgyhogy akkor maradtak az esti találkák/vacsik, illetve nap közben a múzeumban is össze tudtunk futni. Praktikus, ha az ember turistalátványosságban dolgozik. Ők jártak aztán Freiburgban, Bernben és Luzernben is, majd szombaton elmentünk Davosba kirándulni:


Innen már délkelet felé mentek tovább az Ötztalba, ahol az Anyuval évekkel ezelőtt már jártunk, de a képek alapján most is ugyanolyan szép.


Jó volt megint éjszakába nyúlóan beszélgetni (a másnapi felkelések általában már nem voltak olyan jók, de ugye ismerjük a kecske-káposzta-problémakört), jó volt a Zeughauskellerben megkóstolni az idei vadszezon első hírnökeit, jó volt kicsit fölmenni a hegyekbe - amit síszezonon kívül nem valami gyakran csinálunk, pedig mindig megállapítjuk, hogy jó dolgo ez nyáron is -, és jó volt a családra főzőcskézni.

A vendégjárás folytatódik, megérkeztek a Melindáék, úgyhogy a vendégszobában ismét elfoglalta méltó helyét egy kiságy. Itt tartózkodásuk krónikája jövő hétre várható.

Kis színes

Még egy sztori a Múzeumok Éjszakájáról: a múzeumban nincs szokványos ruhatár, hanem zárható szerkények, ahol le lehet tenni a kabátot, táskát. A Múzeumok Éjszakájára viszont kialakítottunk egy hagyományosat, ahol mi voltunk a ruhatáros nénik. Én pont nem voltam ott, de ma mesélték a többiek, hogy egyszer csak leadtak egy babakocsit. Benne egy alvó gyerekkel :) Aki persze előbb-utóbb csak felébredt, és akkor az aktuális ruhatárosnéni tologatta egy picit, hátha visszaalszik. Stefan kollegám csak attól félt, hogy végén jöjjön is érte valaki...
Na hát ilyen egy Múzeumok Éjszakája.

Múzeumok Éjszakája

Általában nem szoktam eljutni a Múzeumok Éjszakájára. Eddigi eredményeim: Bécsben 2, Budapesten 0 (állandóan esküvők voltak - beleértve a sajátunkat is), Zürichben 1. Ez lett a második zürichi jelenésem.
Mint már írtam, a Landesmuseum programjának legzűrösebb részét én koordináltam, és eléggé jól sikerült. Mindenki időben megérkezett cuccostul, aláírták a szerződést, odaadtam nekik a pénzt, és a segítők is tudták, hogy mikor hol kell lenniük. Őrült sok látogató volt, a női WC előtt persze kígyózott a sor, a múzeum udvarán pedig bömbölt a zene, de mindenki jól érezte magát, a látogatók lelkesen csatangoltak az épületben, vettek rész a tárlatvezetéseken, vagy ültek be egy-egy elszállt művészeti előadásra.
A legviccesebb kétségtelenül az a kb 100 négyzetméteres terem volt, amit egy művészcsoport derékmagasságig feltöltött lufikkal - az egész egy kicsit olyan volt, mint az IKEA gyerekmegőrzője, csak felnőtteknek. Persze a gyerekek is imádták, egy ponton bent volt szerintem 10-15 gyerek, szülő pedig egy szál sem. A gyerekeket teljesen ellepték a lufik, csak a visongásukat lehetett hallani, meg látni, hogy hol van mozgás. A koncepció szerint a lufik az éjszaka folyamán szépen kidurrantak volna, de ezek olyan masszívak voltak, hogy az ötezerből talán ha pár száz adta meg magát éjfélig. Ekkor az addigi édességek helyett gombostűkkel kezdték el kínálni a betérőket, és elkezdődött a a lufi-vérfürdő óriási durrogtatásoktól kísérve. Láttam egy kiskosztümös lányt, akinek teljesen elborult az agya, és gyorsasági vérengzést rendezett. Biztos valami komolyabb feszültséget vezetett le - a művészet felszabadító ereje... A végén pedig szépen összesöpörtek, és a terem éjjel 1-kor visszanyerte szokásos árbázatát.
Nekem azért eléggé fárasztó volt a nap, pénteken fél 8-ig maradtam, szombaton pedig reggel fél 10-től éjjel fél 2-ig voltam a múzeumban, ebből délután 5-től a végéig nem is nagyon ültem le. Ennek megfelelően tegnap eléggé nyugis napot tartottunk a szombat délután hazaérkezett, és jó jetlages Andrissal.

Új szó - új divatkiegészítő

Tegnap tanultam egy új német szót: Sehnenscheidenentzündung. Szép hosszú, de végülis magyarul sem sokkal egyszerűbb: ínhüvelygyulladás.
Ezzel a tudással felvértezve ma reggel meglátogattam a motyogós-hümmögős háziorvost, akit általában biztatni kell arra, hogy megvizsgáljon, ne csak beszélgessen, illetve hümmögjön. Ma is így volt, de végeredményként kaptam krémet meg egy csuda szép csuklómerevítőt, ami kb ilyen:

de az enyém az izraeli zászló színeiben pompázik. Pont passzol Ámosz Oz "Szeretetről, sötétségről" c. könyvéhez, amit most olvasok.

Egészségügyi fejleményeken kívül finisébe lépett a Múzeumok Éjszakája-projekt, ma délutántól kezdik a művészek berendezni a nekik kiutalt történelmi helyiségeket, holnap pedig kirobban a teljes őrület.