Fischer

A mai nap Fischer Ádám és Haydn jegyében telt. Mivel lusta vagyok, és soha nem olvasom el az adott egyetemi modul programját, ezért csak annyit tudtam, hogy péntek-szombaton az Operaházban leszünk, és csak vasárnap térünk vissza szokásos kis Weiterbildungszentrumunkba. Ez már jól hangzott, de az öröm fokozódott, amikor kiderült, hogy pénteken 11-től Haydn 'La fedeltá premiata' című operája új rendezésének a főbróbáját nézzük meg. Sajnos nagyon profi főpróba volt, egyszer sem álltak meg, úgyhogy csak annyiból lehetett látni, hogy nem "rendes" előadás, hogy a szünetben látszott, hogy világos van, az emberek nem öltöztek ki annyira, illetve az átlagéletkor felülről súrolta a 75-öt - ki más is érne rá amúgy péntek délelőtt?

A darab nem olyan nagyon ismert, alapvetően a szabad szerelem kritikája: adott egy falu, ahol kötelező szabad szerelemben élni, ha valakik mélyebb érzelmeket táplálnak egymás iránt, akkor feláldozzák az istenüknek (aki nagyságrendileg Diána, de ez csak a végén derül ki). Persze megy a kavarás, hogy ki kit kivel akar összehozni, ebből milyen előnyei származnának, vannak titkolózó igaz szerelmesek is, egy szóval csak ismételni tudom ömnagamat: szokásos operai nonszensz, habár itt véletlenül happy enddel.

A rendezői koncepciónak két fő vonulata volt:

1) Az egész pásztoridillt áttelepítette a '70-es évekbe, és egy hippimozgalom köntösébe bújtatta - végülis ez eléggé adja magát...

2) A tengeri szörny, aki megölni hivatott az igaz szerelmeseket tulajdonképpen a közösség, akik elteszik láb alól a "különcöket".

A zene kellemes volt (főleg a Greek Passion és a Rake's Progress után volt pihentető), a színpadon szép terrakottaszínű és piros ruhákban ugrándoztak az emberek, és többnyire nevetni is lehetett - tökéletes pénteki matiné :)

Délután átmentünk az Operaház egyik próbaszínpadára egy másik épületbe, ott mesélt nekünk Fischer Ádám Haydnről, Jens-Daniel Herzog pedig az operarendezésről. Fischer tündéri volt és nagyon normális is. Mesélt arról, hogy igazából véletlenül lett Haydn-szakértő: előbb bízták rá a bécsújhelyi Haydn Fesztivált, minthogy olyan profi lett volna a barokk zenében. Arról is nagyon józan felfogása van, hogy miért nem játsszák többet Haydn, Salieri és kortársaik műveit (Móci kivétel, de hát ő mindig). A legfőbb gond egyszerűen az, hogy a barokk darabok házi megrendelésre készültek, kevés főből álló zenekar és pár szólista kell csak hozzájuk, ebből következik, hogy egy mai nagy társulatnak csak a harmada lenne foglalkoztatva, ami nem kifizetődő, úgyhogy nem állítják színpadra ezeket az operákat. Az élet igazságtalan.

A rendező úgy kezdte, hogy lehúzta a librettót, majd azt mondta, hogy igazából nem is olyan nagy baj, ha béna a szöveg, mert akkor kreatívan lehet kezelni, húzni, átértelmezni. Herzog úgy dolgozik, hogy a feladat elvállalása után nem hallgatja már a zenét, hanem csak a szövegre koncentrál, mint bármilyen színdarabnál, így például a barokk operák gyakori ismétléseivel jobban lehet játszani, másodszorra teljesen más értelmet nyerhet ugyanaz a szöveg. Segít ebben az énekesek új generációja is, akik nem egy ponton gyökeret eresztve hajlandóak csak elénekelni például egy áriát, hanem szívesen mozognak, játszanak a hangjukon kívül az egész testükkel is.

Foly. köv. a szombati nap élményeivel, addig is élvezzétek hippi-Elvist ;)

Repkedős síelés

Az elmúlt hétvége a sárkányok és sílécek jegyében telt el. A történet úgy kezdődött, hogy Andris tavaly nyáron mondta, hogy milyen érdekes lehet a kitesurfing. Susannétól megkaptam a tuti hely elérhetőségét (mivel Martin már belevetette magát ebbe a sportba), de a honlap beható tanulmányozása után kiderült, hogy Andris egész egyszerűen túl későn született, augusztusban már nem nagyon vannak kitesurf tanfolyamok Svájcban, hanem inkább mondjuk Egyiptomba kell elmenni. Ekkor passzoltam az ötletet, és helyette elmentünk egy háromcsillagos Michelin étterembe vacsorázni a Fekete-erdőbe. (Ha még valaki nem látta, akkor itt vannak a megfelelő képek.) A folytatás karácsony környékén érkezett el, amikor is ismét elkezdtem fontolgatni a kitesurf-ajándék ötletet. Kicsit bénának tűnt, hogy az ajándékot legkorábban májusban fogja tudni beváltani, de még mindig ez tűnt a legjobb verziónak. Természetesen azóta már rég nem tudtam, hogy mi is a tuti hely, úgyhogy ismét Susanne segítségére szorultam. És ekkor megtörtént a csoda: rákattintva a linkre a téli verzió fogadott, ami a hangzatos snowkiting névre hallgat. 

Úgy gondoltam, hogy ez még a kitesurfingnél is inkább Andrisnak való, úgyhogy gyorsan szereztem ajándékutalványt, és ezzel a darab papírral felszerelkezve futottam neki a karácsonyi ünnepelgetésnek. 

A delikvens alaposan meglepődött, mivel fogalma sem volt, hogy ilyen sport létezik, én pedig nagyon megígértem a Kati néninek, hogy nem fog túl nagyokat repülni, hanem lent tartom a

 havon.

Az őrületbe Dani és Gergő is be akartak kapcsolódni, de rövid úton kiderült, hogy március végéig nincs olyan hétvége, amikor mindenki egyszerre ráér, így múlt szombat reggel (majdnem a megbeszélt időpontban) Danival hárman vágtunk neki a szerpentinben végződő útnak Silvaplanába, Gergő pedig Kaliforniából gondolt ránk. Az utazásnak volt még egy akadálya, mégpedig az, hogy Svájcban, Németországban és Olaszországban ezt a hetet látták jónak síszünet céljára kiadni, amiból kifolyólag az egész völgyben sehol nem volt szállás. Végül véletlenül sikerült egy nagyon érdekes helyen szobát foglalni, a helyről később részletesen, mert megérdemli.

Az ajándékutalvány szerint a fiúk részt vesznek kétszer három óra oktatáson (elmélet, ernyőkezelési gyakorlatok és síelős gyakorlatok), és egész hétvégén használhatják a felszerelést.

 Egy kicsit késtünk, Andris és Dani berohantak az elméleti oktatásra, és mire én komótosan odaballagtam, már ki is jöttek. A tanár nagyjából annyit mondott nekik, hogy kapnak egy ernyőt/sárkányt, lesz rajtuk síléc, és legyenek ügyesek, ne menjenek bele senkibe.

Ezek után kimentünk a befagyott Silvaplana-tóra, és a fiúk elkezdtek sárkányozni, egyelőre léc nélkül, én meg fotózgattam őket. Ám egyszer csak elállt a szél... 

Kicsit vártunk, voltak tétova próbálkozások, de egy idő után némiképp csalódottan visszatértünka  bázisra, és sajtos-sonkás melegszendvicsekkel vigasztalódtunk, mivel ez volt az egyetlen melegnek nevezhető étel, amit a büféből ki lehetett nyerni. A tanár mondta, hogy délutánra lesz szél. "Na persze" - gondoltuk, és fontolóra vettük, hogy a ragyogó napsütésben inkább föl kellene menni síelni. De végülis kitartottunk, és elszántságunk méltó jutalmat nyert egy kis légmozgás formájában. Ekkor következett el a hétvége minden kétséget kizáróan legviccesebb jelenete: előkerült egy nagy sárkány (10 m2), az egyik emberke eregeti, a másik pedig őrülten kapaszkodik az első beülője hátulján levő fogantyúba (magyarul a fenekén egy izébe), hogy a pajtás el ne repüljön.

 Ez vagy sikerül többé-kevésbé (Andris tartja Danit) vagy nem (Dani fut Andris után, akit a játékos szél mindig a megfelelő pillanatban lódít tovább, hogy nehogy utol lehessen érni). Készült róla egy videó, de túl nagy, úgyhogy még ki kell találnunk a technikai trükköt, hogy megoszthassam veletek ezt a burlesque- (vagy börleszk?-)filmbe illő jelenetet.

A nagy sárkány után visszatértek a kicsihez, de ezúttal már síléccel, és kezdődhetett az újabb szerencsétlenkedés, amelynek folyamán elkavarodtak a tó túloldalára, elállt a szél, elütöttek pár sífutót, és összegabalyodtak a kötelek is. De azért alapvetően ügyesek voltak, sikerült szépen menniük és megfordulniuk is. Én összefagytam, de ez már más tészta.

Délután 5 körül érezték úgy, hogy most már eleget sportoltak, és a szállás felé vettük az irányt. Előtte fel kellett hívnom a házibácsit, hogy otthon van-e, és nem sétáltatja-e véletlenül épp a kutyáját. Szerencsére maradt a hátsóján, úgyhogy mehettünk. Kisebb kavargások után meg is találtuk a házat, ami egy 1885-ben épült vadászvilla két faluval arrébb. Az új tulajdonosok megtartották az eredeti stílust, illetve a bútorok nagy részét is, ennek megfelelően az egész épület otthonosan recseg, ropog, nyikorog. Eredetileg egy háromágyas szobát foglaltunk, de a családi állapotok feltérképezése után a házibácsi adott nekünk még egy szobát, ami igazából az unokája szobája volt. Az egyetlen kisebb kellemetlenség abból állt, hogy míg a szobák a második emeleten voltak, addig az általunk használható fürdőszoba az alagsorban a mosókonyha mellett. Viszont volt egy szauna is, amit a bácsi a kedvünkért befűtött, mert milyen aranyos, hogy magyarok vagyunk :) Hab a tortán, hogy az extra szaunahasználat és a külön szobák után kevesebbet számlázott ki, mint amiben eredetileg megállapodtunk. Ez már annyira túlzóan kedves volt, hogy nem is hagytuk, hanem kifizettük neki az emailben megírt összeget (na jó, azért nem volt olyan hatalmas a különbség).

Szombat este a nap megkoronázásaként még vacsizni is elmentünk, igazi svájci ételeket ettünk kis olasz beütéssel.

Vasárnap a fiúk visszamentek a tóra bohóckodni siklani a hómezőn, én pedig nagylányosan egyedül fölvonultam a hegyre síelni, amely tevékenységet 3303 méteren kezdtem. No comment, csak meglepően barna arcbőr hétfőre :)

The Rake's Progress

Tegnap este votlam operában három egyetemi pajtással, megnézni egy nagy port kavart rendezést.

A művészi élmény előtt még elmesélném az anyagi sikert: az Operaházban nem csak Abendkassa van, hanem diak-Abendkassa is működik. Itt diákigazolvánnyal elképesztő kedvezményeket lehet kapni: mi tegnap pl. egy 270 frankos helyen ültünk 45 frankért. Diáknak lenni jó :)

Na de térjünk a lényegre, végülis előadás is volt, nem csak jegyet vettünk. A darabot egy Hogarth-sorozat hatására írta Sztravinszkij, 1951-ben volt a bemutatója. A sztori szokásos operás nonszensz, de a tékozló fiú itt legalább megkapja a magáét. Van benne bordélyház, madám, sátán, sok pénz és még több züllés. (Apropó sátán: ismeritek azt a viccet, hogy "Did you hear about the dyslexic devil worshipper who sold his soul to Santa?") A rendezést az itteni sajtó pornográfnak minősítette, mivel a bordélyházi jelenetben statiszták lóbálják, amijük van. Ezzel ellentétben egy másik csoporttársam, aki az itteni premiert látta szombaton azt mondta, hogy ha már naturalisztikusra vesszük a figurát, akkor neki itt ne ernyedt hímtagok lengedezzenek, hanem vegyük komolyan a dolgot. Szegény rendezőnek (Martin Kusej) nincs egyszerű dolga: ha finoman akar sokkolni, akkor a többség megsértődik, hogy ő az Operaházban nem aktusokat akar nézni, a kisebbség viszont azt mondja, papírkutya, mert csak imitál.

Szerintem a női kórus egyik tagja, egy japánnak kinéző hölgy (a kórus két oldalt az első 3-3 páholyból énekelt) az első csoportba tartozhatott, mert végig fixírozta a karmestert, és eltakarta a kezével a színpad felé eső kilátást. Nem lehet neki egy élmény ez a meló...

A zene érdekes volt. Én mindig csodálom az énekeseket, hogy hogyan tudják megjegyeni ezt  számomra random hangokból álló egyvelegnek tűnő valamit. Ha valakinek van valami ötlete, szóljon! Különösen várom rejtőzködő zenész olvasók kommentjeit.

Visszatérve a rendezőre; a darabtól nem volt elájulva, pontosabban Auden librettójával vannak gondjai. A következőt nyilatkozta: "Rossz irodalomnak tartom [...] Vegyük például a kenyér átváltoztatós jelenetet, vagy a harmadik felvonásból a kártyajelenetet, ezek színházi szempontból teljesen rosszak és unalmasak, és megrendezni is nagyon nehéz őket..." Alapvetően azért csinálta az egész projektet, mert kiváncsi volt, hogy Harnoncourt miért akarja pont ezt a darabot színpadra vinni. (Ő vezényelte a bécsi előadásokat, Zürichbe már nem jött el, hanem egy fiatal brit karmaster, Thomas Ades kapta meg a lehetőséget, és nagyon jól is csinálta.)

Lényeg a lényeg, érdekes este volt zeneileg és látványilag, habár szerintem a Greek Passion jobb darab.

Szórakoztatóipar

Mióta feliratkoztam az online nyelvtanulásra, még egy percet sem töltöttem vele, viszont emiatt szereztem egy fülhallgatót, és találtam egy jó kis online rádiót. Ezt hallgatom naphosszat, gondolatban átismétlem a hétői táncórákon tanultakat, és ennek megfelelően nagyon nem vagyok hatékony a munkában. Illetve ez így nem pontos: az unalmas feladatokat elvégzem (lásd véget nem érő értekezletek jegyzőkönyvének értelmes formába öntése), viszont nagy kreativitásra nem vagyok képes zenehallgatás közben. Azt hiszem, ez örökölt dolog. Emlékszem a síri csöndben eltöltött családi vasárnapi ebédekre, ahol szólt valami lemez, és közben nem volt szabad beszélgetni, mert akkor nem lehet koncentrálni a zenére ;)

Táncon történt egy nagyon vicces dolog: Andrissal együtt általában olyan másfél percet táncolok, utána "Partnerwächsli!" Így az ember belefut mindenféle érdekes táncélménybe, és gyorsan megtanulja, hogy nem feltétlenül a normálisan kinézőek táncolnak viszonylag jól. A tanárok állandó vesszőparipája, hogy nézzünk néha egymásra is. Egyszer nagyon röhögve jön oda hozzám a fiú tanár, hogy átnézek a táncpartnerem válla fölött. Persze ő sem tudta komolyan venni a megjegyzését, mert szegény pasi kb 153 cm volt, és lelkesen rogyasztott, mint egy igazi rongyláb, úgyhogy baromi nehéz volt már az is, hogy ne a feje fölött nézzek át, hanem csak a válla fölött. Az élet apró kihívásai...

Most megyek tovább szervezni a céges spontán síelést. A három szervezőtárs közül kettő szabin van a héten, a harmadik pedig Kaliforniában, úgyhogy megint beszívtam valamit asszem.

Sok boldogságot!!!

Melinda és Ricsi a családot egy féltekével hátrahagyva megpecsételte a megpecsételendőt.

Kinézve a szürke havasesőbe, mégiscsak van ebben a trópusi sziget-dologban valami...

Sir Peter

Elmúlt hétvégém Nagy Élménye Sir Peter Jonas volt, nyugdíjas operaigazgató, karrierje főb állomásai San Francisco, London, München.

Kezdem az elejéről: hétvégén iskolában voltam, HR modul volt meghirdetve. Végülis az első, meglehetősen unalmas napon kívül megítélésem szerint nem sokat foglalkoztunk az emberi erőforrásokkal való zsonglőrködéssel, annál több anekdotát hallottunk Sir Petertől.

A következővel nyitott: beviharzott háromnegyed tízkor, majd konstatálta, hogy pár lézengő hallgatón kívül még senki nincs ott. Kiderült, hogy a tanítás csak 10-kor kezdődik, mire káromkodott egy finomat, mivel az egyetemre menet gyorshajtásért megbüntették.

Amúgy brit a lelkem, nagyon szép kiejtéssel, viszont mókás nyelvtani szerkezetekkel beszél németül (pl. a fordított szórendről azt hiszem, nem igazán hallott), magas, vékony, és kérdőjel-szerűen görbe. Az arca néha egy öregemberé, néha viszont tizenhat évesnek néz ki, farmerjához pedig bohém fehér sálat hord, mint az operaénekesek.

Az egész, vibráló jelenséget elnézve eleinte nem is tudtam eldönteni, hogy melyik csapatban játszik, de aztán megmelíttt egy barátnőt, majd később mesélte, hog 7 évig egy szoprán énekesnővel élt együtt. Habár lehet, hogy inkább tenor volt az ;) De ne spekuláljunk, ha hetero, hát hetero. Csak lassacskán szokatlannak kezdem érezni.

Előadásaiban az volt a legjobb, amikor egy-egy anekdota kedvéért áttért angolra. Zene füleimnek! Nem tudtam nem vigyorogni, annyira jól esett. Igazi posh akcentusa van, olyanokat mond/idéz, mint pl. "It is fair to say that it will cost, what is costs." - Ezt adta útravalóul a kulturális intézmények vezetéséhez. Illetve még egy Oscar Wilde idézetet (vajon felmrül olyan helyzet az életben, amihez nem passzol egy Oscar Wilde idézet?): "Experience is the name everyone gives to their mistakes."

Vicces és tündéri mivoltát pedig azzal koronázta meg tegnap, hogy meghívott mind a harmincunkat ebédelni, ő járt körbe bort töltögetni, és nagy emberekről részeges történeteket mesélt.

Tart még egy modult júniusban etikai kérdésekről - én biztos, hogy ott leszek, ezt a cirkuszt nem hagyom ki!

Diclaimer: A telefonommal fényképeztem, de állandóan elmozdult.

Krimskrams, hodgepodge, magyarul: ami épp eszembe jut

Ma történtek vicces, és jó dolgok:

1. Voltam nagy emberek értekezletén, közben kint esett a hó, és mi pont a két épületrész közötti tetőteraszra láttunk rá. Ahol is pár kolléga hógolyózott. Erre főnököm fölállt, kinyitotta az ablakot, összegyűjtötte az ablakpárkányon felgyülemlett havat, és elkezdte bombázni a kint levőket. Természetesen ezt illőképp viszonozni kellett, úgyhogy 10 másodpercen belül egy igen pontos hógolyó Robin otthagyott laptopján landolt. Hát ilyen egy tipikus nap "minállunk" :)

2. Habár elmaradt a mai praliné-kurzus az irodában (elvileg átteszik egy másik időpontra, úgyhogy még van esély tanulni fantasztikus desszertséfünktől, aki a 

Sprünglinél szívta magába a tudást), illetve Petra migrénje miatt jövő hétre halasztottuk a csajbulit, de így legalább tudtam találkozni Danival, aki ma költözött ide Zürichbe, és holnap veszi át a lakását. Találkoztunk 6-kor a Paradeplatzon, és nagyjából azóta is beszélgetünk. Végignéztük az iwiw-en az általános iskolai osztálytársakat, megvitattuk az élet nagy kérdéseit, de a világmegváltást holnapra halasztottuk, hogy maradjon téma.

3. Elkezdtük komolyan szervezni az irodai síelést, amit mindenki magának fizet, de kapunk rá egy plusz szabadnapot. Jó fejek. Ha minden jól megy, St. Anton am Arlbergbe megyünk március 20-22 között, sokat fogunk síelni és bulizni, és minden jó pajtás eljön. A szervezés során kiderült, hogy még 2-3 másik síelés is szerveződik ugyanarra a hétvégére, úgyhogy most keressük a legjobb vonatösszeköttetést a különboző helyek között.

4. Holnap lesz a Melindáék esküvője itt. Nagyon sok boldogságot nekik!!!!

5. Holnaptól lesz megint egyetem, éjjel-nappal ott leszek, úgyhogy következőre hétfőn bukkanok föl. Jó hétvégét!