Repkedős síelés

Az elmúlt hétvége a sárkányok és sílécek jegyében telt el. A történet úgy kezdődött, hogy Andris tavaly nyáron mondta, hogy milyen érdekes lehet a kitesurfing. Susannétól megkaptam a tuti hely elérhetőségét (mivel Martin már belevetette magát ebbe a sportba), de a honlap beható tanulmányozása után kiderült, hogy Andris egész egyszerűen túl későn született, augusztusban már nem nagyon vannak kitesurf tanfolyamok Svájcban, hanem inkább mondjuk Egyiptomba kell elmenni. Ekkor passzoltam az ötletet, és helyette elmentünk egy háromcsillagos Michelin étterembe vacsorázni a Fekete-erdőbe. (Ha még valaki nem látta, akkor itt vannak a megfelelő képek.) A folytatás karácsony környékén érkezett el, amikor is ismét elkezdtem fontolgatni a kitesurf-ajándék ötletet. Kicsit bénának tűnt, hogy az ajándékot legkorábban májusban fogja tudni beváltani, de még mindig ez tűnt a legjobb verziónak. Természetesen azóta már rég nem tudtam, hogy mi is a tuti hely, úgyhogy ismét Susanne segítségére szorultam. És ekkor megtörtént a csoda: rákattintva a linkre a téli verzió fogadott, ami a hangzatos snowkiting névre hallgat. 

Úgy gondoltam, hogy ez még a kitesurfingnél is inkább Andrisnak való, úgyhogy gyorsan szereztem ajándékutalványt, és ezzel a darab papírral felszerelkezve futottam neki a karácsonyi ünnepelgetésnek. 

A delikvens alaposan meglepődött, mivel fogalma sem volt, hogy ilyen sport létezik, én pedig nagyon megígértem a Kati néninek, hogy nem fog túl nagyokat repülni, hanem lent tartom a

 havon.

Az őrületbe Dani és Gergő is be akartak kapcsolódni, de rövid úton kiderült, hogy március végéig nincs olyan hétvége, amikor mindenki egyszerre ráér, így múlt szombat reggel (majdnem a megbeszélt időpontban) Danival hárman vágtunk neki a szerpentinben végződő útnak Silvaplanába, Gergő pedig Kaliforniából gondolt ránk. Az utazásnak volt még egy akadálya, mégpedig az, hogy Svájcban, Németországban és Olaszországban ezt a hetet látták jónak síszünet céljára kiadni, amiból kifolyólag az egész völgyben sehol nem volt szállás. Végül véletlenül sikerült egy nagyon érdekes helyen szobát foglalni, a helyről később részletesen, mert megérdemli.

Az ajándékutalvány szerint a fiúk részt vesznek kétszer három óra oktatáson (elmélet, ernyőkezelési gyakorlatok és síelős gyakorlatok), és egész hétvégén használhatják a felszerelést.

 Egy kicsit késtünk, Andris és Dani berohantak az elméleti oktatásra, és mire én komótosan odaballagtam, már ki is jöttek. A tanár nagyjából annyit mondott nekik, hogy kapnak egy ernyőt/sárkányt, lesz rajtuk síléc, és legyenek ügyesek, ne menjenek bele senkibe.

Ezek után kimentünk a befagyott Silvaplana-tóra, és a fiúk elkezdtek sárkányozni, egyelőre léc nélkül, én meg fotózgattam őket. Ám egyszer csak elállt a szél... 

Kicsit vártunk, voltak tétova próbálkozások, de egy idő után némiképp csalódottan visszatértünka  bázisra, és sajtos-sonkás melegszendvicsekkel vigasztalódtunk, mivel ez volt az egyetlen melegnek nevezhető étel, amit a büféből ki lehetett nyerni. A tanár mondta, hogy délutánra lesz szél. "Na persze" - gondoltuk, és fontolóra vettük, hogy a ragyogó napsütésben inkább föl kellene menni síelni. De végülis kitartottunk, és elszántságunk méltó jutalmat nyert egy kis légmozgás formájában. Ekkor következett el a hétvége minden kétséget kizáróan legviccesebb jelenete: előkerült egy nagy sárkány (10 m2), az egyik emberke eregeti, a másik pedig őrülten kapaszkodik az első beülője hátulján levő fogantyúba (magyarul a fenekén egy izébe), hogy a pajtás el ne repüljön.

 Ez vagy sikerül többé-kevésbé (Andris tartja Danit) vagy nem (Dani fut Andris után, akit a játékos szél mindig a megfelelő pillanatban lódít tovább, hogy nehogy utol lehessen érni). Készült róla egy videó, de túl nagy, úgyhogy még ki kell találnunk a technikai trükköt, hogy megoszthassam veletek ezt a burlesque- (vagy börleszk?-)filmbe illő jelenetet.

A nagy sárkány után visszatértek a kicsihez, de ezúttal már síléccel, és kezdődhetett az újabb szerencsétlenkedés, amelynek folyamán elkavarodtak a tó túloldalára, elállt a szél, elütöttek pár sífutót, és összegabalyodtak a kötelek is. De azért alapvetően ügyesek voltak, sikerült szépen menniük és megfordulniuk is. Én összefagytam, de ez már más tészta.

Délután 5 körül érezték úgy, hogy most már eleget sportoltak, és a szállás felé vettük az irányt. Előtte fel kellett hívnom a házibácsit, hogy otthon van-e, és nem sétáltatja-e véletlenül épp a kutyáját. Szerencsére maradt a hátsóján, úgyhogy mehettünk. Kisebb kavargások után meg is találtuk a házat, ami egy 1885-ben épült vadászvilla két faluval arrébb. Az új tulajdonosok megtartották az eredeti stílust, illetve a bútorok nagy részét is, ennek megfelelően az egész épület otthonosan recseg, ropog, nyikorog. Eredetileg egy háromágyas szobát foglaltunk, de a családi állapotok feltérképezése után a házibácsi adott nekünk még egy szobát, ami igazából az unokája szobája volt. Az egyetlen kisebb kellemetlenség abból állt, hogy míg a szobák a második emeleten voltak, addig az általunk használható fürdőszoba az alagsorban a mosókonyha mellett. Viszont volt egy szauna is, amit a bácsi a kedvünkért befűtött, mert milyen aranyos, hogy magyarok vagyunk :) Hab a tortán, hogy az extra szaunahasználat és a külön szobák után kevesebbet számlázott ki, mint amiben eredetileg megállapodtunk. Ez már annyira túlzóan kedves volt, hogy nem is hagytuk, hanem kifizettük neki az emailben megírt összeget (na jó, azért nem volt olyan hatalmas a különbség).

Szombat este a nap megkoronázásaként még vacsizni is elmentünk, igazi svájci ételeket ettünk kis olasz beütéssel.

Vasárnap a fiúk visszamentek a tóra bohóckodni siklani a hómezőn, én pedig nagylányosan egyedül fölvonultam a hegyre síelni, amely tevékenységet 3303 méteren kezdtem. No comment, csak meglepően barna arcbőr hétfőre :)