Nyuszihegy, avagy sportos alpesi hétvége

A Fogaras és Terék csaád a héten nyaral a hegyekben, és hétvégére mi is legurottunk hozzájuk barátkozni. Ez úgy valósult meg, hogy mi szonbat reggel odavonatoztunk, majd a családok délután 5-re futotak be. Szerencsére mi erre valamennyire számítottunk, úgyhogy én halált megvető bátorságról tanúbizonyságot téve beleegyeztem, hogy elvigyük a bicókat.

Szombat reggel negyed 10-kor indultunk otthonról, legurultunk a HB-ra, és onnan pár átszállással délre meg is érkeztünk Haslibergbe, azon belül is a Gletscherblick nevű szállodába. Az idő tök felhős volt, úgyhogy mi bemondásra elhittük, hogy nagyon nagy hegyek vannak körülöttünk. Azonnal tovább is indultunk: legurultunk Brienzbe (ehhez kellett leginkább a halált megvető bátorság), majd onnan a tóparton továbbkerekeztünk Interlakenbe. Itt megebédeltünk, miközben néztük a leszálló paplanernyősöket - két éve mi is pont itt landoltunk, csak nekünk szerencsénk volt, és repülés, illetve az azt követő vacsora közben csodálhattuk a Jungfraut.

Ebéd után visszabicikliztünk Brienzig, ahol sportszerűtlenül fölszálltunk a vonatra Brünigig (asszem így hívják), de onnan jött a káromkodós szakasz, mivel innen ismét a versenyszellemnek megfelelően bicóval mentünk. Andris szerint egy zollikerbergnyi emelkedés van 6 km-en, de szerintem több, legalább egy kicsivel. És amíg nem tudja adatokkal bizonyítani, addig tartom magamat ahhoz, hogy ez bizony magasabb volt. Ráadásul a végére tartogatta a kakaót a dög, úgyhogy teljes kocsisi szókincsemet latba kellett vetnem a följutáshoz. Remegett mindenem, miután hazaértünk, de legnagyobb meglepetésemre másnap nem volt izomlázam. A napi összteljesítmény sajnos nem érte el a 70 km-t, de 68,5 azért megvolt!

Este fölmentünk a családos apartmanba, és Rékáék megvendégeltek minket vacsival, utána én egymagamban borozgattam. A helyegyébként hihetetlen, minden van, ami egy kisgyerekes családnak kellhet: gyerekfoglalkozások, uszoda, kül- és beltéri játszótér, túrázéshoz elvihető háti hordozó és terep-babakocsi, stb, stb. Réka és Anna teljesen el voltak olvadva.

Vasárnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, és kiderült az is, hogy a szálloda joggal viseli a Gletscherblick nevet. Egy brutál nagy gleccsere nyílt az ablakunk, alig tértünk magunkhoz. Olyannyira, hogy a teraszon etüük inkább a reggelit, habár nem volt olyan meleg. Ezek után indult a törpeprogram, szó szerint. Ugyanis van egy kicsikre méretezett 3 km-es kirándulás, ahol az út mentén vagy a fákon lknak izgalmas kis lények, akihez be lehet kopogni, megnézni a száradó kis ruháikat, illetve vannak gyerekméretű kis kunyhók is, amik teljesen be vannak rendezve ágyal, asztallal, konyhával és a falon még képek is vannak. Ezeken kívül vannak tűzrakó helyek is (grillrács, felaprított fa odakészítve). Dánes és Misi még nem bír egy ekkora túrát, de azért jó sokat jöttek ők is, felmásztak a felmászni valókra, becsöngettek a manókhoz, és birtokba vették a kis kunyhókat (amíg a nagyobb gyerkek ki nem ebrudalták őket). Mi közben pár pillantást vetettünk a lent csábítóan kéklő Brienzerseere, illetve a szemközti hegy fölül kikukucskáló Mönch-Eiger-Jungfrau hármasra.

Én pedig magamban megállapítottam, hogy szép dolog a tenger, de azért a rendesebb hegyeknek a nyomába sem érhet.

Bolt & Co.

Zürichben az (is) a jó, hogy éves rendszerességgel vannak világszintűesemények. Ilyen pl. a Weltklasse Zürich elnevezésű atlétikai verseny is, ahová az aktuális sztárok juthatnak csak el. Mármint versenyzőként. Nézőként az olyan makik is, mint mi, akiknek lövésük sincs az egészhez, de mivel most annyira sztárolják ezt a Bolt gyereket, hát gondolták, megnézik. Persze jegy már rég nem volt, de a makiknak szerencséjük is van általában, így kiderült, hogy a verseny hetének keddjén van még egy lehetőség a visszaadott jegyekre lecsapni. Egy kollegánkat állandóan kidobta a rendszer, Kismaki viszont a második próbálkozásra be is szerezte a szükséges két jegyet. Így aztán a magunk kis fogalmatlanságában (én egy frissen vásárolt tánccipővel, szoknyával és "otthagyhatatlan ruci"-val felszerelkezve) megjelentünk a stadionnál. Állójegyünk volt, és rájöttünk, hogy aza tlétikaverseny olyan műfaj, hogy a dolgok felét tudod követni, mert a többi túl messze van. Pl. ilyen volt a gerelyhajítás is: fogalmunk sem volt, hogy mi történik arrafelé, egészen addig, amíg egy gerely el nm ért majdnem hozzánk. Ez már egyértelműen nagy dobás volt, elkövetője meg is nyerte a számot. Mi pedig se előtte, se utána nem tudtuk, hogy mi történik a versenyben. A hármasugrásból ennyit sem láttunk, de az úgyis egy olyan béna dolog, szóval nem bántuk. Azt egy kcisit viszont igen, hogy az összes futószám befutója kb. az átellenes sarokban volt (ha szabad ilyet mondani egy ovális stadionra). De gyértelműen láttuk, hogy Usain Bolt nem véletlenül Usain Bolt. A 100 méteres síkfutást simán hozta, majd a 4 x 100-as váltóban úgy lenyomta olyan 3 méteres hátrányból szegény amerikai riválist, hogy az csak úgy nyekkent. KÖzben kedvesen mosolygott, bohóckodott, és a befutókban pofátlanul arra is volt ideje, hogy kinézzen a közönségre. Ja, előtte persze azt nyilatkozta, hogy sajnos ő fáradt.

De Boltnál is jobb volt a núi rúdugrás, nem kismértékben azért, mert az az orrunk előtt zajlott, így midnen ugrásnál drukkoltunk, meg sajnálkoztunk, meg tapsoltunk, szóval igazi élmény volt. A nagy sztár Jelena Iszinbajeva (legutóbbi 6-8 világrekord az ő nevéhez fűződik, jelenleg 5.05 m), aki a pár héttel ezelőtti berlini atlétikai BV negatív megleetése volt, mert egyetlen érvényes kísérlet nélkül fejezte be a versenyt. A halandók itt 4.21-en kezdtek (tudja valaki, hogy miért 21, 31, 41 centinként vannaka tévok, miért nem kerek?), majd fölcsorogtak 4.81-ig, de ott Iszinbajeva megnyerte. Aztán poénból ugrott egy 5.06-ot, megjavítva a saját világrekordját. Irtó jó hangulat volt a stadionban, Jelena pedig próbált úgy tenni a szépen előkészített kis beszéde közben, mint akit nagyon meglepett a teljesítménye. Szerintem van még neki olyan 10 centi a spájzban, amit jó üzleti érzékkel megáldva egyesével adagol. Ez a centi 50.000 dollárt és egy kiló aranyat ért neki, tehát olyan 80.000 dollárt.

A napot a kerekesszékesek versenye zárta, ahol a férfiak és a nők együtt versenyeznek, de a nőknek egy körrel kevesebbet kell megtenniük. Ez eléggé jól ki van számolva, mert így nagyon izgalmas a befutó, az első és második pasi közé még beférkőzött két nő is.

Az este zárása olyan volt, mint egy pici olimpiai yáróünnepség: jöttek a győztesek, volt rémes zene (rockzenekar alpesi kürttel...), meg volt látvány, meg persze tűzijáték is. Esetleg jövőre már veszünk előre jegyet....

Hát ezt azért igazán nem hittem volna magamról...

Rövid leszek, a sztori úgyis ütős: tegnap este jóga után Andrissal hazabicikliztünk. Csak úgy, spontán, mindenféle rákészülés nélkül. Aki már volt nálunk, az ezt most teljességgel értékelni tudja.

Kaotikus-zenés

A tegnapi napot kicsit feledékenyen indítottam, így út közben át kellett szerveznem a felét. Ugyanis elfelejtettem, hogy este a Tonhalle évadnyitó hangversenyére megyek, és mivel hétfőn kislánynak öltöztem (szoknya, kifestett lábkörmök, stb.) tegnap meglehetőesen a játszós figurát hoztam. Gyors pánikroham és tanácskozás Andrissal, majd meg is volt az új terv: átteszem a németórát, pofátlanul korán lelépek, hazarohanok, és átöltözöm, majd vissza a városba. Mivel az eredeti terv szerint elmentünk volna este táncolni, ezért az Andris nem hozott magával squashcuccot, ám az így felszabadult estét még sem akarta kihagyni, úgyhogy teljes glancban leszállítottam még egy squashütőt, cipőt, ruhákat és törölközőt.

A hangverseny kellemes volt, az első részén még erősen érződött, hogy most jött vissza mindenki a nyári szünetből, de utána kicsit jobban belejöttek. Ha valakit esetleg érdekel a program:

• Brahms B-dúr Haydn-variációk
• Berio népdalok
• Mahler IV. szimfónia

David Zinman vezényelt, Dawn Upshaw énekelt. Brahms kellemeske volt, de nem eget rengető. Berio már izgalmasabb, a végén van egy állítólagosan azerbajdzsáni dal, amit egy énekesnő egy régi lemezfelvételről kottázott le, és írta le a szövegét fonetikusan, úgyhogy azóta senki sem érti. Mahlerhez pedig szokásos módon szolidan megduplázódott a zenekar létszáma, de jó is volt.

Ismét felfedeztem a szokásos nézőtípusokat, habár a mostani szórakozást szó szerint elhomályosította az a tény, hogy a nagy rohanásban otthon felejtettem a szemüvegemet. De azért így is volt alkalmam megfigyelni

• a Csukott Szemmel, Elmélyülten Figyelőt - ártalmatlan fajta, csendes, habár néha vicces fejet vág
• a Felkészültet - az előző példánynál kicsit idegesítőbb, térdén általában kotta pihen, és az egész előadás alatt vezényel. Néha ingatja a fejét, amiről nem lehet tudni, hogy mélységesen egyetért a karmesterrel az adott zenei frázis megformázásában (hogy az ő szóhaszálatával éljek), vagy pont ellenkezőleg, nem is érti, hogy hogyan lehetett a zeneszerzőt ennyire félreérteni
• az Unottan Ülőt - szerencsétlen valószínűleg úgy érzi, hogy társadalmi helyzetéből fakadóan neki ide el kell jönnie. Kifogástalanul viselkedik kifogástalan öltönyében, de totálisan mindegy neki, hogy ki és mit játszik
• a Köhögőt - őt tegnap csak füllel figyeltem meg, mivel pont mögöttem ült. Legaranyosabb, amikor nem akar zajt csapni, de nagyon kell az a cukorka, ezért csigalassúsággal nyitja ki a zacskót. Amitől ugyanakkora zaj lesz, de az legalább sokáig is tart
• az Izgatott Zenészpalántát - kettő a mi társaságunkban is volt belőlük, tevékenységüket főleg szünetben fejtik ki, fejhangon vinnyogva a témát, közben hevesen gesztikulálva, hogy milyen zseniális az egész
• végül pedig a Megfigyelőt - azaz magamat

Jelentem, eléggé jól szórakoztam.

Ibrahim elküldte az első képeket a szombati kajáról, íme itt van pár fogás, de nem az összes:

Hétvége + Ramadan = Nagyon Sok Kaja

Szombaton nagy nap volt: Ibrahim 27. szülinapját ünnepelte, és elkezdődött a Ramadan. Ezen két jeles dolog egybeesésének következtében Ibrahimnál ismét marokkói buli volt, amire én különleges meghívót nyertem, amennyiben szabad volt odamennem főzni jóval a vendégek érkezése előtt. Ezt igazából már 2-kor otthon elkezdtem, mert sütöttem egy tortát (végülis anélkül nincs szülinap), de még egy kicsit finomítani kell rajta, úgyhogy egyelőre nem osztom meg a receptjét.

5-re átértem Ibrahimhoz fölszerelkezve a tortával, 8 levesestálkával, egy nagyobb fazékkal, illetve a 4 legjobb késemmel. Szerencsére befutott Noha is, aki legalább egyiptomi, tehát valami köze van az arab konyhához, illetve nem tartja a Ramadant, úgyhogy mi ketten tudtunk kóstolgatni. Ib elmondta enyhén ambiciózus tervét a menüvel kapcsolatban, majd őrült tempóban elkezdünk főzni, amit apró sikkantásokkal kísért felfedezések tarkítottak, hogy mi minden hiányzik a hozzávalók közül. Így időről-időre lerohant valaki a környező boltok egyikébe, illetve telefonos segítséget is kértünk a magukat koránra ígérő egyes vendégektől. Az általános káosz közepette hatalmas nagy szakértelemmel elkészült a kuszkusz Ib nővérének receptje alapján (potom 3 óra alatt megvan, 20-percenként kell vele kezedet leégetve vacakolni), illetve főtt vagy sült paradicsomos bárányragu, zöldséges csirke, citromos-olajbogyós csirke, harira (az a leves, amit már múltkor is csináltunk - most rám maradt a szép feladat, Ib könnyítésül adott hozzá egy holland nyelvű receptet) és édesmártás, ami alapvetően pofátlan mennyiségű hagyma karikára vágva, és megdinsztelve, majd kerül rá nagyon sok cukor, mazsola és egy kis fahéj - húsokhoz egyszerűen isteni. Noha hozott egy egyiptomi grízes édességet is, illetve Asim kontribúciójaként érkezett kb. négy-ötféle kasmíri fogás. Amiben az volt a legaranyosabb, hogy maga Asim nem tudott maradni, csak lefőzte az egész cuccot, ideszállította, majd eltűnt, hogy majd csak éjfél után bukkanjon föl.

Kb. 9 körül kezdünk el enni, ami végülis nem is olyan rossz, tekintve, hogy a vendégség 8:26-tól volt meghirdetve, hivatalosan akkor szállt le az est. A vendégek száma folyamatos változott, de azért olyan 20-an voltunk mindig. Az általános hangzavart és a vízipipa-füstöt elnézve nem irigyeltem a szomszédokat, de hát egyszer-egyszer ők is kibírják. Becsületükre legyen mondva, hogy nem jöttek át, vagy küldték a nyakunkra a rendőrséget. (Hallottam itt Svájcban olyat is, hogy valakik meghívták a szomszédaikat egy házibuliba, akik el is jöttek, kedvesek voltak, jól érezték magukat, majd 10-kor elmentek, és ezzel a lendülettel kihívták a rendőrséget is.)

Éjfél után következett a torta, ami finom volt, de leginkább a röhögésről gondoskodott: a lényeg az, hogy több rétegű volt, közepén egy nagy adag Rigó Jancsi krémmel, ami nem lett elég kemény. Viszont úgy láttam jónak, ha a torta tetjéről nem spórolom le a csokimázat. Aki rendesen megkeményedett. Namármost ha összeadjuk a túl lágy krémet, viszont a tetjén levő beton-csokimázat, akkor a torta szeletehetetlenné válik. Ettől függetlenül sikere volt, struktúrálisan pedig még javítunk rajta.

Vasárnap Andris újabb bicikliversenyen kerekezett, ezúttal "csak" 122 km és 3000 m szint volt a tét. Egyedül ment, úgyhogy nem kellett senkire sem várnia, és legnagyobb büszkeségére 21.7 km/órás átlagsebességgel 5 óra 36 perc alatt teljesítette is a távot. (A 2 héttel ezelőtti verseny képei itt láthatóak.)

Mivel fél 7-kor kezdett tekerni, így délre már végzett is, úgyhogy egy késői ebéd még belefért. Utána lemetünk a tóhoz, csobbantunk egyet, majd olvasgattunk egy-egy Kondor Vilmos könyvet (Eszter, megtaláltam a Budapest noir-t is!).

Végezetül még egy kis kaja, mert ebben a bejegyzésben nem szerepelt még elég: összedobtam egy sütit az otthon fellelhető random anyagokból Andris teljesítményét megünneplendő. Névre ötleteket a szerkesztőségbe várunk.

Hozzávalók:

• 12 ek. liszt
• 8 ek. cukor
• 2 ek. kakaó
• 12 dkg vaj
• 2 tojás
• 1-2 ek. tej sem árt
• annyi csoki apróra törve, amennyi jól esik
• sütőpor
• 10 dkg marcipán
• kandírozott narancshéj - habár ha lesz megint értékelhető friss narancs, akkor annak a héja még jobb, kandírozás nélkül
• őrölt fahéj
• őrölt szegfűszeg

Elkészítés:

Az egész mindenséget összekutyulni (csokidarabokat és kandírozott gyümölcsöt célszerű a végén beleforgatni), kivajazott formában kb. 20 perc alatt 180 fokon megsütni. Nekem felrepedezett a teteje, de ettől csak csábosan kivillantak olvadt csokidarabok, szóval én nem bántam. Ja, és van egy kis karácsonyi beütése, de előbb-utóbb az is aktuálissá válik. Amúgy nem egy nagyon édes süti, szóval ha valaki szeret piskótalapokat félbevágni (belőlem kihozza teljes káromkodás-készletemet), akkor ezzel is megpróbálkozhat, és kegyelemdöfésként megkenheti lekvárral.

Update: Hajnali 3-kor állítólag jöttek a rendőrök Ibrahimhoz, én már fél 2-kor leléptem, úgyhogy erről a látványosságról lemaradtam :P

Tudom, tudom...

... hogy rémesen nem írtam mostanában. Meg sem próbálom rendesen bepótolni, inkább jóindultúan szemet hunyok saját lustaságom felett.

Ami kimaradt:

• magamhoz képest megint durva dolgot csináltam: elmentünk egyik este úszni a tóba. Amiben az a legjobb, hogy záráskor a stégre épített uszoda átalakul bárrá, és jól megérdemelt gintonikot ont magából a megszomjazott sportolóknak.
• voltam az egyik csoportommal raftingolni, praktikusan gleccserfolyót választottunk erre a célra, úgyhogy szó szerint tetőtöl talpig neoprénbe nyomorítva zubogtunk le a hatfokos folyón. Ami iszonyú jó dolog, különleges csúcspontja saját magunk direkt beborítása volt, nagyon röhögtünk. Utána előzékeny csónaktársaink visszaadták az útközben elhagyott evezőinket. Rafting után grillparti rálátással a Jungfraura. Az élet nem rossz.
• Andrisék megcsinálták a Nagy Bicikliversenyt: 174 km, 4 hegy, 5000 méter szintkülönbségnyi kaptató, és kb 50 müzliszelet fejenként. Az időbeli teljesítményükkel nem voltak annyira elégedettek, de hát minden csapatban van egy leggyengébb láncszem, még akkor is, ha ez esetben a Maratonfutó volt az.
• voltunk otthon Borinézőben, akit nagyon érdemes nézegetni, mert először is objektíve gyönyörű kisgyerek, másrészt meg naponta változik. Két bőrönddel futottunk be, ebből az egyik tele volt Bori-cuccokkal, csak hogy ne mondhassa, hogy sanyarú gyerekkora volt. Ezen kívül megerveztük, hogy melyik kép hova kerüljön a szobájában, az Eszterék esküvöi képe hol mosolyogjon a vendégekre, illetve sétáltattuk is jó sokat grófkisasszonyt, amit azzal hálált meg, hogy átaludta, viszont ennek megfelelően éjszaka nemigen... A zember sohase tudhassa, hogy mi a jó ötlet.
  A szűkebb családokon kívül abban a megtiszteltetéseb is részesültünk, hogy sok-sok jóbaráttal, illetve még soha nem látott utódaikkal is találkozhattunk. Így kapott cuppanós puszit Riti, Bara, Bálint és első alkalommal Balázs is (októberben folyt. köv. Bécsben!), meg Eszter, Andy, Flóra és most már Timi is, plusz Borcsa, Balázs és végre Anna Léna, továbbá Anna, Dani és Emma. Volt felnőttprogram is, igazi szombat esti kirúgás a hámból egészen a Corvin tetőre, ahol végre találkoztam Dórival is, akivel már ezer éve nem.
  Vasárnap este pedig - tratatataaaaa! - "csak úgy felugrottam" Zsuzsóékhoz. Ennek a "csak úgy"-nak a szervezése potom két évet vett igénybe, legutóbb a lánybúcsúmon találkoztunk, ami barátok közt sem tegnap volt. Azóta Réka őrült nagy lett, valamint ott kúszik-mászik és bűvöl Urgin-szemeivel Kiskata is. A szülők viszont semmit nem változtak, Szabi fanyar-szivatós humorát meg továbbra is nagyon komálom.
  Melindát is belezsúfoltam a programba, aki szépen növesztgeti Félixet. Akinek tetszik a név (nekem nagyon!), az hozza Melinda tudomására, mert szüksége van e téren a lelki támogatásra :)

És amiért ma végülis lustaságomat legyőzve klaviatúrát ragadtam:

az úgy volt, hogy Susanne reggel elment fogorvoshoz, megválni utolsó bölcsességfogától is. Ez a kaland egy kicsit jobban megviselte, mint arra számított, úgyhogy hazament utána magához térni, viszont elfelejtette, hogy bevállalta egy sales-es pátyolgatását a londoni irodából, aki itt találkozott valamiféle üzleti partnerekkel. (Akik szintén mind britek voltak - nem tudom, hogy miért is kellett ennek a találkozónak itt megtörténnie, de az ember ne akarjon mindig mindent megérteni.) Azt tudni kell, hogy Londonban sok az értékesítő, ami azért feltűnő, mert azok öltönyben mászkálnak, ami itt Zürichben igencsak szokatlan látvány. Tehát megörököltem az orális rokkanttól a pátyolgatási feladatot. Gondoltam aranyos leszek, és a vendégeknek előkészítet laptopokat az asztal alá mászva bedugtam, nehogy lemerüljenek. Vittem be poharakat is meg mindenféle üveges üdítőitalt. A vendégek egyesével jöttek, csak hogy keveset kelljen a recepcióra rohangálni, az ötből kettő pedig egyszerűen meg sem jelent. Vicces volt, ahogy megláttak, és végigmértek, hogy ki a fene jön le értük. Az olajzöld military-gatya és az ujjatlan fölső asszem nem felelt meg a kiskosztünös titkárnőről alkotott elékpzeléseiknek. Szegénykék.

Később megjelent londoni aranyifjú az asztalomnál, és megkért, hogy FŐZZEK KÁVÉT. Namármost. Ez lehet, hogy sok helyen normális. de itt nem. Nagyon nem. Robin is teljesen ledöbbent, és csak a fejét csóválta, hogy ilyet a gugliban még nem látott. Mindenki csinálja meg a saját kávéját, akkor is, ha látogató (közben pedig még dicsekedni is lehet a hiper-szuper Cimbali masináinkkal). De én jókislány voltam, felvettem a rendeléseket, mindent lefőztem, egy tálcán szépen elrendezgettem, volt hozzá cukor, édesítő, tejszín, szalvéta és víz is, majd az egész cuccot bevittem nekik, és kellemes iszogatást kívánva letettem a tálcát. Láttam, hogy teljes a döbbenet, hogy nem állok neki kávéscsészéket osztogatni. Olyan szívesen a térdemre ültettem volta őket, hogyaszongya: "Kedves gyerekek, kedves kollega! Tudjátok, hogy hol vagytok? Ez itt a Google, sőt, és legelső sorban annak is egy fejlesztési központja. Itt nem rendel az ember kávét, nem vesz föl kiskosztümöt, és egyáltalán, van olyan szerencsés, hogy nem kell hülye formalitásokkal törődnie, elég, ha kedves, és udvarias. Kedves egészségetekre!"

Pfffff....

P.S.: Haha! Most üvölt a Heidi-dal! Remélem, hogy az üzletember-csapat ledermedt :P

Mindenkinek jó hétvégét! Holnap Ibrahimnál lesz kuszkuszfőző-Ramadán-szülinapi buli, tortát is sütök, úgyhogy stay tuned!

Return of the Lindy Hop - egyre kiseb mazsolák vagyunk

Tegnap nagy lépést tettünk meg (ami azonban az emberisegnek meglehetősen kicsi volt): folytatódott lindy hop karrierünk, és a tanárunk javaslatára átugrottunk két szintet, így a swing kids csoportban kötöttünk ki, ami az itteni iskolában a legmagasabb, és a végtelenségig lehet oda járni. Szerencsére most eléggé sok új volt, úgyhogy új érát kezdtek a tanárok, amelynek középpontjában a social dancing és a zene interpretálása áll. Előbbi nem egy nagy meglepetés, végülis eddig midnenhol ezt nyomatták. A másodiknak az Andris viszont nem annyira örült, aki inkább technikai beállítottságú emberke, és szereti a zenét a metronom szerepére kárhoztatni.

(Erre nyilván lesz komment ;))

Az első órán csak az alaplépést gyakoroltuk mindenféle variációk nélkül, és teljesen kifulladtunk. Olyan lehetett ez, mint amikor az Antos Balázsnak a síoktatói táborban egy hétig hóekéznie kellett, és egészen új mélységeit fedezte fel a hatalmas izomláz mellé. Hát mi ráadásul még kezdők is vagyunk, tehát jó volt visszatértni az alaplépéshez. Rólam a következő pár lényegtelen, aprócska hiba derült ki: nem jó a tartásom, a talpam nem jó részére lépek, és nincs jó helyen a súlypontom. Izé... Szóval lesz mit gyakorolni. Jájj.

Tökéletes nyári és őszi hétvége

Múlt hétvgén nagy tettre szántam el magamat, amit csak azok fognak igazán értékelni, akik már jó régóta ismernek, és tudják, hogy mi is a véleményem a kétkerekű közlekedési eszözökről (nem, nem a rollerra gondolok).

Szombaton úgy tűnik, hogy az időjárás elfelejtett ránézni a naptárra, így elkerülte a figyelmét, hogy hétvége van. Hétágra sütött a nap, meleg volt, és én ennek hatására önként és dalolva felpattantam az Andris régi biciklijére... (hatásszünet, olvasóközönség behozatja a repülősót, lassacskán magához tér). Máté is csatlakozott hozzánk, és elkerekeztünk Rapperswilbe, közben igazán csak egyszer kértem, hogy álljunk meg. Viszont állítólag tűrhető tempót tartottam. Rapperswilben aztán megebédeltünk, majd megérkezett Vanda és Bogyó is, de kiderült, hogy sajnos a Zürichbe vezető hajóút 2 óra, amikor is Bogyónak már rég aludnia kellene, így inkább sétáltunk még egy kicsit, beszélgettünk, majd ők visszamentek S-Bahnnal, mi pedig biciklistül felszálltunk a hajóra, és kellemesen elbámészkodtuk az utat. Este az Andris eléggé el nem ítélhető módon mindenfélét mesélni akart, de nekem sajnos közben leragadtak a szemeim, úgyhogy nem igazán tudom, hogy mi is volt olyan roppant fontos és sürgős.

Vasárnapra a felhők észbe kaptak, és megpróbálták bepótolni a lemaradásukat, hatalmas és kitartó esőt zúdítva az egész országra, ami Svájc domborzatát tekintve eléggé szép teljesítmény. Hideg is volt. Ezt csodás időt kihasználva elmentem Bernbe, hogy végre megnézzem a Kunstmuseumot. A múzeum jó volt, habár az impresszionisták előtti gyújteményük nem valami nagy durranás, és szerintem van egy egyértelmű luk 1600 és 1750 között, de hát semmi sem lehet tökéletes. Legjobban egy új állandó kiállítás tetszett, ami a svájci tájképfestészetet mutatja be. Egy múzeumnak tényleg legyen valamennyi köze a környezetéhez. Midnenesetre két dolgot leszűrtem belőle: 1) Sürgősen el kellene olvasni legalább egy-két wikipedia cikket Svájc földrajzáról és történelméről, illetve mitológiájáról. 2) Föl kellene valamikor menni a hegyekbe, mert az szép. A modern gyűjteményben a szokásos nevekkel találkoztam (Picasso, Gris, Kandinszkij, stb., stb.), és volt egy nagy Hodler-terem, ahol két kép mellett is ott díszelgett a táblácska, hogy az örök szovjet-nagyar, pontosabban Kunstmuseum-Szépművészeti barátság jegyében és a 2008-as Hodler kiállítás apropójából a Szépművészeti volt olyan kedves ezeket a műveket restaurálni. Szépen is voltak megcsinálva ;)

Berni látogatásomnak érdekes vége lett, mivel a 5 perces út alatt a pályaudvarra annyira eláztam, legfőképp a cipőm (olyan volt, mintha egy kis patakban kellett volna fölfutni a vonathoz), hogy kénytelen voltam a tüdőgyolladás elkerülése végett venni egy pár cipőt az állomáson. Andris legnagyobb bánatára csak balerinát kaptam... Nemtom, hogy mi baja vele.

P.S.: A hétvége nagy teljesítményeihez még az is hozzátartozik, hogy szombaton levágtam életemben először az Andris haját, de egész jól sikerült, még azóta sem váltunk el pl.