Tudom, tudom...

... hogy rémesen nem írtam mostanában. Meg sem próbálom rendesen bepótolni, inkább jóindultúan szemet hunyok saját lustaságom felett.

Ami kimaradt:

• magamhoz képest megint durva dolgot csináltam: elmentünk egyik este úszni a tóba. Amiben az a legjobb, hogy záráskor a stégre épített uszoda átalakul bárrá, és jól megérdemelt gintonikot ont magából a megszomjazott sportolóknak.
• voltam az egyik csoportommal raftingolni, praktikusan gleccserfolyót választottunk erre a célra, úgyhogy szó szerint tetőtöl talpig neoprénbe nyomorítva zubogtunk le a hatfokos folyón. Ami iszonyú jó dolog, különleges csúcspontja saját magunk direkt beborítása volt, nagyon röhögtünk. Utána előzékeny csónaktársaink visszaadták az útközben elhagyott evezőinket. Rafting után grillparti rálátással a Jungfraura. Az élet nem rossz.
• Andrisék megcsinálták a Nagy Bicikliversenyt: 174 km, 4 hegy, 5000 méter szintkülönbségnyi kaptató, és kb 50 müzliszelet fejenként. Az időbeli teljesítményükkel nem voltak annyira elégedettek, de hát minden csapatban van egy leggyengébb láncszem, még akkor is, ha ez esetben a Maratonfutó volt az.
• voltunk otthon Borinézőben, akit nagyon érdemes nézegetni, mert először is objektíve gyönyörű kisgyerek, másrészt meg naponta változik. Két bőrönddel futottunk be, ebből az egyik tele volt Bori-cuccokkal, csak hogy ne mondhassa, hogy sanyarú gyerekkora volt. Ezen kívül megerveztük, hogy melyik kép hova kerüljön a szobájában, az Eszterék esküvöi képe hol mosolyogjon a vendégekre, illetve sétáltattuk is jó sokat grófkisasszonyt, amit azzal hálált meg, hogy átaludta, viszont ennek megfelelően éjszaka nemigen... A zember sohase tudhassa, hogy mi a jó ötlet.
  A szűkebb családokon kívül abban a megtiszteltetéseb is részesültünk, hogy sok-sok jóbaráttal, illetve még soha nem látott utódaikkal is találkozhattunk. Így kapott cuppanós puszit Riti, Bara, Bálint és első alkalommal Balázs is (októberben folyt. köv. Bécsben!), meg Eszter, Andy, Flóra és most már Timi is, plusz Borcsa, Balázs és végre Anna Léna, továbbá Anna, Dani és Emma. Volt felnőttprogram is, igazi szombat esti kirúgás a hámból egészen a Corvin tetőre, ahol végre találkoztam Dórival is, akivel már ezer éve nem.
  Vasárnap este pedig - tratatataaaaa! - "csak úgy felugrottam" Zsuzsóékhoz. Ennek a "csak úgy"-nak a szervezése potom két évet vett igénybe, legutóbb a lánybúcsúmon találkoztunk, ami barátok közt sem tegnap volt. Azóta Réka őrült nagy lett, valamint ott kúszik-mászik és bűvöl Urgin-szemeivel Kiskata is. A szülők viszont semmit nem változtak, Szabi fanyar-szivatós humorát meg továbbra is nagyon komálom.
  Melindát is belezsúfoltam a programba, aki szépen növesztgeti Félixet. Akinek tetszik a név (nekem nagyon!), az hozza Melinda tudomására, mert szüksége van e téren a lelki támogatásra :)

És amiért ma végülis lustaságomat legyőzve klaviatúrát ragadtam:

az úgy volt, hogy Susanne reggel elment fogorvoshoz, megválni utolsó bölcsességfogától is. Ez a kaland egy kicsit jobban megviselte, mint arra számított, úgyhogy hazament utána magához térni, viszont elfelejtette, hogy bevállalta egy sales-es pátyolgatását a londoni irodából, aki itt találkozott valamiféle üzleti partnerekkel. (Akik szintén mind britek voltak - nem tudom, hogy miért is kellett ennek a találkozónak itt megtörténnie, de az ember ne akarjon mindig mindent megérteni.) Azt tudni kell, hogy Londonban sok az értékesítő, ami azért feltűnő, mert azok öltönyben mászkálnak, ami itt Zürichben igencsak szokatlan látvány. Tehát megörököltem az orális rokkanttól a pátyolgatási feladatot. Gondoltam aranyos leszek, és a vendégeknek előkészítet laptopokat az asztal alá mászva bedugtam, nehogy lemerüljenek. Vittem be poharakat is meg mindenféle üveges üdítőitalt. A vendégek egyesével jöttek, csak hogy keveset kelljen a recepcióra rohangálni, az ötből kettő pedig egyszerűen meg sem jelent. Vicces volt, ahogy megláttak, és végigmértek, hogy ki a fene jön le értük. Az olajzöld military-gatya és az ujjatlan fölső asszem nem felelt meg a kiskosztünös titkárnőről alkotott elékpzeléseiknek. Szegénykék.

Később megjelent londoni aranyifjú az asztalomnál, és megkért, hogy FŐZZEK KÁVÉT. Namármost. Ez lehet, hogy sok helyen normális. de itt nem. Nagyon nem. Robin is teljesen ledöbbent, és csak a fejét csóválta, hogy ilyet a gugliban még nem látott. Mindenki csinálja meg a saját kávéját, akkor is, ha látogató (közben pedig még dicsekedni is lehet a hiper-szuper Cimbali masináinkkal). De én jókislány voltam, felvettem a rendeléseket, mindent lefőztem, egy tálcán szépen elrendezgettem, volt hozzá cukor, édesítő, tejszín, szalvéta és víz is, majd az egész cuccot bevittem nekik, és kellemes iszogatást kívánva letettem a tálcát. Láttam, hogy teljes a döbbenet, hogy nem állok neki kávéscsészéket osztogatni. Olyan szívesen a térdemre ültettem volta őket, hogyaszongya: "Kedves gyerekek, kedves kollega! Tudjátok, hogy hol vagytok? Ez itt a Google, sőt, és legelső sorban annak is egy fejlesztési központja. Itt nem rendel az ember kávét, nem vesz föl kiskosztümöt, és egyáltalán, van olyan szerencsés, hogy nem kell hülye formalitásokkal törődnie, elég, ha kedves, és udvarias. Kedves egészségetekre!"

Pfffff....

P.S.: Haha! Most üvölt a Heidi-dal! Remélem, hogy az üzletember-csapat ledermedt :P

Mindenkinek jó hétvégét! Holnap Ibrahimnál lesz kuszkuszfőző-Ramadán-szülinapi buli, tortát is sütök, úgyhogy stay tuned!