Múzeumi kis színes

Mint talán már korábban írtam, belefolytam a Múzeumok Éjszakája szervezésébe. A Landesmuseum fő büszkeségei egészen az 1898-as nyitás óta az ún. történelmi szobák: egész szobákat/termeket telepítettek át mindenféle fontos svájci épületekből (kolostorok, várak) fából készült, többszáz éves falborítással, padlóval, kályhákkal együtt. A múzeum épületét úgy alakították ki, hogy ezek a helyiségek az eredeti pontos méreteivel rendelkezzenek. Gondos restaurálás után nemrég nyitotték meg őket újra.
A Múzeumok Éjszakáján ezekben a szobákban művészek és művésztanoncok fognak fellépni, főleg zenészek és táncosok, akik az általában üresen álló tereket élettel töltik meg. Az én feladatom ennek a koordinálása, a projektleírások begyűjtése, a termek felosztása és a szükséges előkészületek megszervezése. Érkeznek is szépen a művészeti koncepciók, amik persze általában egy kicsit lilák, de azzal nincs semmi baj.
Viszont ma érkezett az egyértelmű "elszálltság-győztes": az egyik szoba padlóján húzogatna mindenféle tárgyakat, mert ez olyan szép hangot ad, és közben táncolna. A tárgyak között szerepel cserepes virág, öntözőkanna, asztalka, kis komód. Én utána mit mondjak a restaurátornak: "Jani, bocs, fel tudnád csiszolni azt a négyszáz éves padlót? Kicsit összekaristolta a művészet...."
Inkább megírtam a lánykának, hogy ez nem fog menni, találjon ki valami mást. Még szerencse, hogy ez egy diák, és nem egy befutott művész, aki a "művészet szabadságának csorbítása"-címszóval fejemre borítja a huzigatni való kis komódot.

...és a szülinapi vacsi

Az egy nappal elhalasztott vacsit végülis csak megtartottuk a Restaurant Reithalléban, ami egy régi kaszárnya istállójából lett kialakítva. A kaszárnya maga színházként működik. Az étteremnek amúgy van egy nagyon kellemes kertrésze is, de mostanában az időjárás nem igazán kerti partikra lett kalibrálva, úgyhogy bent ültünk.

Az étteremnek van még egy, az Andris számára nagyon kellemes tulajdonsága: rövid az étlap. Így viszonylag gyorsan tudtunk rendelni még 10-en is, és Chloe talált mindehhez egy meglepően szuper bort. Föl is írták a kis noteszükbe, mert ők szervezetten folytatják az ivást: ha valahol jó bort isznak, akkor fölírják, majd levadásszák, hogy hol lehet kapni, és rendelnek belőle pár üveggel. Apár üvegből egy-egy borfesztivál után tekintélyesebb borospincényi italmennyiség tud felhalmozódni - nagyon megéri őket vedégségbe hívni.

A desszertet én szerveztem, kissé bonyolultan. Írtam az étteremnek egy foglalási kérelmet, amibe beleírtam, hogy mivel ez egy szülinapi buli, hoznék egy tortát. Majd elmentem megrendelni a tortát. Amikor ezt fizetéssel együtt elintéztem, fölhívott az étterem, hogy boldogan várnak, de tortát nem vihetek, majd csinálnak nekünk egy egész csokis sütit (amit amúgy szeletenként desszertnek árulnak), és föl is díszítik. Így hát volt a helyszínen csokitorta, és otthon figyel a fridzsiderben egy másik. Kész szerencse, hogy a másik torta kisebbnek bizonyult, mint amire számítottam, így ma este megpróbáljuk Rékáékkal eltüntetni. A Reithalle tortája egyébként tényleg fel volt rendesen díszítve, volt körülötte egy kisebb dzsungelnyi gyümölcs, sőt, még gyertyákkal is megpakolták, amiknek a negyedéről kiderült, hogy újragyulladósok. Ezt a harmincas, komoly, dolgozó emberek kitörő lelkesedéssel fogadták, és elszórakoztak vele, mint az ötévesek.

Szóval teljes volt a siker, és így lett Andriska 32. szülinapja kétszer is megünnepelve.

Szülinapok

A július egy szép sűrű hónap születésnapok szempontjából. 16-án van az Anyué, 26-án a Borié, 27-én az Andrisé és 30-án a Bóé.
Részletesebben egyelőre az Andriséról tudok beszámolni, mert legalább ott voltam. A nagy nap még többé-kevésbé lábadozva telt, mert a múl heti bicótúrán összeszedett valami bacit, és azzal küzdött. Az esti bulit így áttettük mára, és tegnap csak a szolid kis kettesben ünneplés maradt. Főztem egy ratatouille-os-húsos egytálételt, majd megnéztük a Cigányok idejét. Mérsékelten tetszett. Az ezt követő terv az volt, hogy csinálok egy csokifelfújtat, és belerejtem az ajándék linkjét egy darab sütőpapíron, de ehelyett a jó ég tudja mivel elrontottam a gyomrom (biztosan nem a kajával, mert az Andrisnak nem volt gondja), és nem tudtam megsütni a sütit. Így egyszerűen megkapta a linket egy papírfecnin, és felfedezhette az augusztus elejére szervezett milánói hétvége részleteit. A lényeg egy segway-es városnézés,

de ha már arra járunk, megnézünk azért még pár dolgot, eszünk egy jót, és én teljessé teszem a San Mametében elkezdett 2010-es Brunella Gasperini emléktúrámat.

Egy Nagyon Jó Múzeum

A címet úgy vállalom, hogy igazából a kiállításon 2 percet töltöttem :)

Tegnap délután a személyzetis főnökkel Bernben jártunk a Zentrum Paul Kleeben, mivel ott egy nagyon sikeres önkéntes-programot vezetnek, és mi is hasonló huncutságokon törjük a fejünket. A múzeum egyik vezetője és a titkárnője fogadtak minket, és borzasztó kedvesek voltak, a fél délutánt ránk szánták. Sokat meséltek arról, hogy hogyan alakították ki a programot, hogyan működik, mit csinálnának ma másképp. Egy óra múltán kimentünk az előtér csarnokában található kávézóba, ahol kávé/tea/aprósüti mellett beszélgettünk két önkéntessel, majd bementünk az aktuális időszakos kiállításra, és kérdezgezztünk egy kicsit egy önkéntes teremőrt. Kiderült, hogy az önkéntesen túlnyomó többsége nyugdíjas, és ez  a társadalmi életük szempontjából nagyon fontos elfoglaltság. Szeretnek a múzeumban lenni, van társaság, új ismereteket szereznek, és a múzeum nagyon hálás a segítségükért. Őrült sokan vannak, már több mint 130-an, és összesen 12 teljes állásnyi munkát végeznek el úgy, hogy az a múzeumnak minimális összegbe kerül..

A Klee Központban már maga az épület is izgalmas. Renzo Piano tervezte, aki a Basel melletti Fondation Beyelert is. Kezdem azt hinni, hogy az a pasi egy zseni. Nagyon ért ahhoz, hogy hogyan kapcsoljon össze külső és belső tereket, hogyan oldja föl az épület és a természet közti határokat. A Klee Központ jelentős része föld alatt van, mégis az egész nagyon levegős, és világos.

Minden faborítású, van benne külön gyerekmúzeum is, ahol a gyerekek a nagy kiállításhoz kapcsolódóan alkothatnak valamit. Mivel a sztárkiállítás most Klee és Picasso, azért a gyerekeknek Paul és Pablo a téma :) De a legfontosabbról még nem írtam, ez pedig az, hogy olyan illat van, mint a National Galleryben Londonban. És mint A hahagáj óta tudjuk, ez roppant fontos:

"Itt egy város, gondolta, ami igazán megérdemli a város nevet, amire büszke lehetsz, ami annyira egyedi, hogy képtelenség összetéveszteni a világ bármely más közösségével. Máris szenvedélyesen szerette, pedig még bele se szagolt, holott jól tudta, hogy egy-egy város megítélésénél mennyit számíthat az illat. Ám az illat sem ábrándította ki, amikor az Androméda III nagy csörrenéssel és csobbanással horgonyt vetett, aztán lánca segítségével hamarosan magabiztosan megállt a part fala mentén. A meleg levegő elhozta Peternek Zenkali illatát. Olyan részegítő, olyan tarka keverék volt ez, akár egy perzsaszőnyeg színeinek illata. Pálmaolaj és kókusz-tej, milliónyi virág illata, a napfény szaga a száraz leveleken, égett fa, ananász, papája, mangó és citrom részegítő illata, tengeri só és friss hal, kenyér és kutyák, csacsik és csatornák szaga, meg a kék ég és a hajnali harmat illata és milliónyi más szag, melyek osztályozására nem jutott ideje..."

Szóval itt szeretnék dolgozni, csak ne lenne kétórányira tőlünk...

Izomláz

Két év kihagyás után tegnap visszamentem a régi jógastúdiómba. Persze közben is jógázgattam a Google-ban, de az iyengar-jóga volt, ami inkább a hajlékonyságot veszi célba, a Leela stódióban viszont vinyasa-jógát tanítanak, ami egy picit izmosabb. Direkt egy yoga basics-órára mentem, hogy ne haljak ki 10 perc után, de tanár úgy meghajtott minket, hogy folyt rólam a víz. Az ászanák többsége tényleg alap volt, de azért néhány olyan variációt is kipróbáltatott velünk, amiket messze nem tudtunk megcsinálni:

Na persze.

Jó volt visszamenni, most megint fogok járni, hogy a löttyedtségemet eltűntessem, és talán egy picit hajlékonyabb is leszek.

By popular demand

Úgy tűnik, hogy egyesek hiányolják a bejegyzéseket, úgyhogy most igyekszem véget vetni a lustaságnak, és beszámolni kis életemről.

A Herräng utáni héten egyetemen voltam, amire ki kellett vennem 4 nap szabit (csak kedden kezdődött). Ez azért volt különösen vicces, mert a kurzus a Landesmuseumban volt, 10 méterre az irodámtól, és egész nap a főnökömmel csücsültem egy  teremben. Aki nyilván nem vett ki erre szabit.
A modulok jók voltak: az egyik a "Design mint stratégia" címet viselte a másik pedig múzeumpedagógiáról és rendezvényekről szólt. Az első modulon a programban szerepelt két órányi shopdesign, aminek nagyon örültem, mer mert minden múzeumi bolttal kapcsoaltos infót szívesen fogadok. Ehhez képest jött egy agyondizájnolt pasi, aki Gucciról meg Pradáról beszélt, és csoportfeladatként divatmagazinokat meg divatblogokat kellett lapozgatni. Na ettől egy kicsit ideges lettem. Viszont a modult a főnökömön kívül egy főrend tartotta:

Ő Dr. Bettina Habsburg-Lothringen, aki a grazi Museumsakademie vezetője, és egy jófej nő. Kicsit fura volt vele haverkodni, mert ha egy kicsit másképp alakul a történelem, akkor minimum a királynőmet tisztelhetném benne, de így "csak" egy kedves, okos ember brutális névvel. Neki sem lehet könnyű...

Két hét lazulás után most hétfőn visszatértem a munkámhoz, ami egyre jobban alakul. Elkezdtem együtt dolgozni a múzeumpedagógusokkal az idei Múzeumok Éjszakáján (itt majd csak szeptember 4-én lesz): a program már kész, mindenféle kiadványokon meghirdették, csak még megszervezve nincs annyira. Ezt intézem én - végre egy olyan feladat, aminek látszik a célja, nem csak holmi homályos hatékonyságnövelés. Apropó hatékonyásgnövelés: felvetettem, hogy a múzeum használja ki önkénetsek lelkesedését, és végeztessen el velük kis feladatokat, annyival is lehet spórolni. Holnap megyek is a személyzetis főnökkel Bernbe a Paul Klee Központba, ahol állítólag nagyon profi önkéntes program van, és megpróbáljuk onnan lemásolni a legjobb dolgokat. Próbálkoztam saját magam számára ugyanezzel a zürichi Kunsthausban, álmaim munkahelyén is, de sajnos ott nincsenek önkéntesek.

Jövő héttől kipróbálom, hogy a zürichi központi könyvtár légkondicionált-e, mert el kell kezdenem írni a diplomamunkámat. Ahogy a Die Hard 2-ben Bruce Willis mondaná: hogyan léphet ember kétszer ugyanabba a "folyóba"?

HDC 2010

A múlt hetet Herrängben töltöttük, ismét csak éjjel-nappal táncolva. A tavalyinál eggyel magasabb szintű csoportba kerültünk, de ez az oktatási tempón nem igazán érződött - néha picit lassúnak találtuk, és sok volt a béna csoporttárs is. Ettől függetlenül nagyon jókat tanultunk, és az esti bulikat is élveztük. A hét közepe felé sikerült annyi önbizalmat összelapátolnunk, hogy felkérjünk mindenféle emberkéket táncolni, és nem csak egymással roptuk. (Itt nem az a rendszer, hogy egy lány vár a végtelenségig, hogy fölkérjék, hanem egyenjogúság van.) Van abban valami vicces, ha az ember férje ezerrel drukkol, hogy az ember lánya fel merje kérni azt a jól táncoló pasit, akit már három napja kinézett magának...

Új tanárokkal is találkoztunk, tanított pl. Vincenzo és Isabella


Dan és Gaby


Nick és Carla


illetve a legviccesebbek: Stefan és Bethany


és még sokan mások.

Ezúttal nem fényképeztünk, inkább csak élveztük a tábort, viszont a végén bevásároltunk: megvettük végre a tavalyi tábor DVD-jét és Frankie Manning önéletrajzát, amivel már másfél éve szemezgettünk.