Fischer

A mai nap Fischer Ádám és Haydn jegyében telt. Mivel lusta vagyok, és soha nem olvasom el az adott egyetemi modul programját, ezért csak annyit tudtam, hogy péntek-szombaton az Operaházban leszünk, és csak vasárnap térünk vissza szokásos kis Weiterbildungszentrumunkba. Ez már jól hangzott, de az öröm fokozódott, amikor kiderült, hogy pénteken 11-től Haydn 'La fedeltá premiata' című operája új rendezésének a főbróbáját nézzük meg. Sajnos nagyon profi főpróba volt, egyszer sem álltak meg, úgyhogy csak annyiból lehetett látni, hogy nem "rendes" előadás, hogy a szünetben látszott, hogy világos van, az emberek nem öltöztek ki annyira, illetve az átlagéletkor felülről súrolta a 75-öt - ki más is érne rá amúgy péntek délelőtt?

A darab nem olyan nagyon ismert, alapvetően a szabad szerelem kritikája: adott egy falu, ahol kötelező szabad szerelemben élni, ha valakik mélyebb érzelmeket táplálnak egymás iránt, akkor feláldozzák az istenüknek (aki nagyságrendileg Diána, de ez csak a végén derül ki). Persze megy a kavarás, hogy ki kit kivel akar összehozni, ebből milyen előnyei származnának, vannak titkolózó igaz szerelmesek is, egy szóval csak ismételni tudom ömnagamat: szokásos operai nonszensz, habár itt véletlenül happy enddel.

A rendezői koncepciónak két fő vonulata volt:

1) Az egész pásztoridillt áttelepítette a '70-es évekbe, és egy hippimozgalom köntösébe bújtatta - végülis ez eléggé adja magát...

2) A tengeri szörny, aki megölni hivatott az igaz szerelmeseket tulajdonképpen a közösség, akik elteszik láb alól a "különcöket".

A zene kellemes volt (főleg a Greek Passion és a Rake's Progress után volt pihentető), a színpadon szép terrakottaszínű és piros ruhákban ugrándoztak az emberek, és többnyire nevetni is lehetett - tökéletes pénteki matiné :)

Délután átmentünk az Operaház egyik próbaszínpadára egy másik épületbe, ott mesélt nekünk Fischer Ádám Haydnről, Jens-Daniel Herzog pedig az operarendezésről. Fischer tündéri volt és nagyon normális is. Mesélt arról, hogy igazából véletlenül lett Haydn-szakértő: előbb bízták rá a bécsújhelyi Haydn Fesztivált, minthogy olyan profi lett volna a barokk zenében. Arról is nagyon józan felfogása van, hogy miért nem játsszák többet Haydn, Salieri és kortársaik műveit (Móci kivétel, de hát ő mindig). A legfőbb gond egyszerűen az, hogy a barokk darabok házi megrendelésre készültek, kevés főből álló zenekar és pár szólista kell csak hozzájuk, ebből következik, hogy egy mai nagy társulatnak csak a harmada lenne foglalkoztatva, ami nem kifizetődő, úgyhogy nem állítják színpadra ezeket az operákat. Az élet igazságtalan.

A rendező úgy kezdte, hogy lehúzta a librettót, majd azt mondta, hogy igazából nem is olyan nagy baj, ha béna a szöveg, mert akkor kreatívan lehet kezelni, húzni, átértelmezni. Herzog úgy dolgozik, hogy a feladat elvállalása után nem hallgatja már a zenét, hanem csak a szövegre koncentrál, mint bármilyen színdarabnál, így például a barokk operák gyakori ismétléseivel jobban lehet játszani, másodszorra teljesen más értelmet nyerhet ugyanaz a szöveg. Segít ebben az énekesek új generációja is, akik nem egy ponton gyökeret eresztve hajlandóak csak elénekelni például egy áriát, hanem szívesen mozognak, játszanak a hangjukon kívül az egész testükkel is.

Foly. köv. a szombati nap élményeivel, addig is élvezzétek hippi-Elvist ;)

Repkedős síelés

Az elmúlt hétvége a sárkányok és sílécek jegyében telt el. A történet úgy kezdődött, hogy Andris tavaly nyáron mondta, hogy milyen érdekes lehet a kitesurfing. Susannétól megkaptam a tuti hely elérhetőségét (mivel Martin már belevetette magát ebbe a sportba), de a honlap beható tanulmányozása után kiderült, hogy Andris egész egyszerűen túl későn született, augusztusban már nem nagyon vannak kitesurf tanfolyamok Svájcban, hanem inkább mondjuk Egyiptomba kell elmenni. Ekkor passzoltam az ötletet, és helyette elmentünk egy háromcsillagos Michelin étterembe vacsorázni a Fekete-erdőbe. (Ha még valaki nem látta, akkor itt vannak a megfelelő képek.) A folytatás karácsony környékén érkezett el, amikor is ismét elkezdtem fontolgatni a kitesurf-ajándék ötletet. Kicsit bénának tűnt, hogy az ajándékot legkorábban májusban fogja tudni beváltani, de még mindig ez tűnt a legjobb verziónak. Természetesen azóta már rég nem tudtam, hogy mi is a tuti hely, úgyhogy ismét Susanne segítségére szorultam. És ekkor megtörtént a csoda: rákattintva a linkre a téli verzió fogadott, ami a hangzatos snowkiting névre hallgat. 

Úgy gondoltam, hogy ez még a kitesurfingnél is inkább Andrisnak való, úgyhogy gyorsan szereztem ajándékutalványt, és ezzel a darab papírral felszerelkezve futottam neki a karácsonyi ünnepelgetésnek. 

A delikvens alaposan meglepődött, mivel fogalma sem volt, hogy ilyen sport létezik, én pedig nagyon megígértem a Kati néninek, hogy nem fog túl nagyokat repülni, hanem lent tartom a

 havon.

Az őrületbe Dani és Gergő is be akartak kapcsolódni, de rövid úton kiderült, hogy március végéig nincs olyan hétvége, amikor mindenki egyszerre ráér, így múlt szombat reggel (majdnem a megbeszélt időpontban) Danival hárman vágtunk neki a szerpentinben végződő útnak Silvaplanába, Gergő pedig Kaliforniából gondolt ránk. Az utazásnak volt még egy akadálya, mégpedig az, hogy Svájcban, Németországban és Olaszországban ezt a hetet látták jónak síszünet céljára kiadni, amiból kifolyólag az egész völgyben sehol nem volt szállás. Végül véletlenül sikerült egy nagyon érdekes helyen szobát foglalni, a helyről később részletesen, mert megérdemli.

Az ajándékutalvány szerint a fiúk részt vesznek kétszer három óra oktatáson (elmélet, ernyőkezelési gyakorlatok és síelős gyakorlatok), és egész hétvégén használhatják a felszerelést.

 Egy kicsit késtünk, Andris és Dani berohantak az elméleti oktatásra, és mire én komótosan odaballagtam, már ki is jöttek. A tanár nagyjából annyit mondott nekik, hogy kapnak egy ernyőt/sárkányt, lesz rajtuk síléc, és legyenek ügyesek, ne menjenek bele senkibe.

Ezek után kimentünk a befagyott Silvaplana-tóra, és a fiúk elkezdtek sárkányozni, egyelőre léc nélkül, én meg fotózgattam őket. Ám egyszer csak elállt a szél... 

Kicsit vártunk, voltak tétova próbálkozások, de egy idő után némiképp csalódottan visszatértünka  bázisra, és sajtos-sonkás melegszendvicsekkel vigasztalódtunk, mivel ez volt az egyetlen melegnek nevezhető étel, amit a büféből ki lehetett nyerni. A tanár mondta, hogy délutánra lesz szél. "Na persze" - gondoltuk, és fontolóra vettük, hogy a ragyogó napsütésben inkább föl kellene menni síelni. De végülis kitartottunk, és elszántságunk méltó jutalmat nyert egy kis légmozgás formájában. Ekkor következett el a hétvége minden kétséget kizáróan legviccesebb jelenete: előkerült egy nagy sárkány (10 m2), az egyik emberke eregeti, a másik pedig őrülten kapaszkodik az első beülője hátulján levő fogantyúba (magyarul a fenekén egy izébe), hogy a pajtás el ne repüljön.

 Ez vagy sikerül többé-kevésbé (Andris tartja Danit) vagy nem (Dani fut Andris után, akit a játékos szél mindig a megfelelő pillanatban lódít tovább, hogy nehogy utol lehessen érni). Készült róla egy videó, de túl nagy, úgyhogy még ki kell találnunk a technikai trükköt, hogy megoszthassam veletek ezt a burlesque- (vagy börleszk?-)filmbe illő jelenetet.

A nagy sárkány után visszatértek a kicsihez, de ezúttal már síléccel, és kezdődhetett az újabb szerencsétlenkedés, amelynek folyamán elkavarodtak a tó túloldalára, elállt a szél, elütöttek pár sífutót, és összegabalyodtak a kötelek is. De azért alapvetően ügyesek voltak, sikerült szépen menniük és megfordulniuk is. Én összefagytam, de ez már más tészta.

Délután 5 körül érezték úgy, hogy most már eleget sportoltak, és a szállás felé vettük az irányt. Előtte fel kellett hívnom a házibácsit, hogy otthon van-e, és nem sétáltatja-e véletlenül épp a kutyáját. Szerencsére maradt a hátsóján, úgyhogy mehettünk. Kisebb kavargások után meg is találtuk a házat, ami egy 1885-ben épült vadászvilla két faluval arrébb. Az új tulajdonosok megtartották az eredeti stílust, illetve a bútorok nagy részét is, ennek megfelelően az egész épület otthonosan recseg, ropog, nyikorog. Eredetileg egy háromágyas szobát foglaltunk, de a családi állapotok feltérképezése után a házibácsi adott nekünk még egy szobát, ami igazából az unokája szobája volt. Az egyetlen kisebb kellemetlenség abból állt, hogy míg a szobák a második emeleten voltak, addig az általunk használható fürdőszoba az alagsorban a mosókonyha mellett. Viszont volt egy szauna is, amit a bácsi a kedvünkért befűtött, mert milyen aranyos, hogy magyarok vagyunk :) Hab a tortán, hogy az extra szaunahasználat és a külön szobák után kevesebbet számlázott ki, mint amiben eredetileg megállapodtunk. Ez már annyira túlzóan kedves volt, hogy nem is hagytuk, hanem kifizettük neki az emailben megírt összeget (na jó, azért nem volt olyan hatalmas a különbség).

Szombat este a nap megkoronázásaként még vacsizni is elmentünk, igazi svájci ételeket ettünk kis olasz beütéssel.

Vasárnap a fiúk visszamentek a tóra bohóckodni siklani a hómezőn, én pedig nagylányosan egyedül fölvonultam a hegyre síelni, amely tevékenységet 3303 méteren kezdtem. No comment, csak meglepően barna arcbőr hétfőre :)

The Rake's Progress

Tegnap este votlam operában három egyetemi pajtással, megnézni egy nagy port kavart rendezést.

A művészi élmény előtt még elmesélném az anyagi sikert: az Operaházban nem csak Abendkassa van, hanem diak-Abendkassa is működik. Itt diákigazolvánnyal elképesztő kedvezményeket lehet kapni: mi tegnap pl. egy 270 frankos helyen ültünk 45 frankért. Diáknak lenni jó :)

Na de térjünk a lényegre, végülis előadás is volt, nem csak jegyet vettünk. A darabot egy Hogarth-sorozat hatására írta Sztravinszkij, 1951-ben volt a bemutatója. A sztori szokásos operás nonszensz, de a tékozló fiú itt legalább megkapja a magáét. Van benne bordélyház, madám, sátán, sok pénz és még több züllés. (Apropó sátán: ismeritek azt a viccet, hogy "Did you hear about the dyslexic devil worshipper who sold his soul to Santa?") A rendezést az itteni sajtó pornográfnak minősítette, mivel a bordélyházi jelenetben statiszták lóbálják, amijük van. Ezzel ellentétben egy másik csoporttársam, aki az itteni premiert látta szombaton azt mondta, hogy ha már naturalisztikusra vesszük a figurát, akkor neki itt ne ernyedt hímtagok lengedezzenek, hanem vegyük komolyan a dolgot. Szegény rendezőnek (Martin Kusej) nincs egyszerű dolga: ha finoman akar sokkolni, akkor a többség megsértődik, hogy ő az Operaházban nem aktusokat akar nézni, a kisebbség viszont azt mondja, papírkutya, mert csak imitál.

Szerintem a női kórus egyik tagja, egy japánnak kinéző hölgy (a kórus két oldalt az első 3-3 páholyból énekelt) az első csoportba tartozhatott, mert végig fixírozta a karmestert, és eltakarta a kezével a színpad felé eső kilátást. Nem lehet neki egy élmény ez a meló...

A zene érdekes volt. Én mindig csodálom az énekeseket, hogy hogyan tudják megjegyeni ezt  számomra random hangokból álló egyvelegnek tűnő valamit. Ha valakinek van valami ötlete, szóljon! Különösen várom rejtőzködő zenész olvasók kommentjeit.

Visszatérve a rendezőre; a darabtól nem volt elájulva, pontosabban Auden librettójával vannak gondjai. A következőt nyilatkozta: "Rossz irodalomnak tartom [...] Vegyük például a kenyér átváltoztatós jelenetet, vagy a harmadik felvonásból a kártyajelenetet, ezek színházi szempontból teljesen rosszak és unalmasak, és megrendezni is nagyon nehéz őket..." Alapvetően azért csinálta az egész projektet, mert kiváncsi volt, hogy Harnoncourt miért akarja pont ezt a darabot színpadra vinni. (Ő vezényelte a bécsi előadásokat, Zürichbe már nem jött el, hanem egy fiatal brit karmaster, Thomas Ades kapta meg a lehetőséget, és nagyon jól is csinálta.)

Lényeg a lényeg, érdekes este volt zeneileg és látványilag, habár szerintem a Greek Passion jobb darab.

Szórakoztatóipar

Mióta feliratkoztam az online nyelvtanulásra, még egy percet sem töltöttem vele, viszont emiatt szereztem egy fülhallgatót, és találtam egy jó kis online rádiót. Ezt hallgatom naphosszat, gondolatban átismétlem a hétői táncórákon tanultakat, és ennek megfelelően nagyon nem vagyok hatékony a munkában. Illetve ez így nem pontos: az unalmas feladatokat elvégzem (lásd véget nem érő értekezletek jegyzőkönyvének értelmes formába öntése), viszont nagy kreativitásra nem vagyok képes zenehallgatás közben. Azt hiszem, ez örökölt dolog. Emlékszem a síri csöndben eltöltött családi vasárnapi ebédekre, ahol szólt valami lemez, és közben nem volt szabad beszélgetni, mert akkor nem lehet koncentrálni a zenére ;)

Táncon történt egy nagyon vicces dolog: Andrissal együtt általában olyan másfél percet táncolok, utána "Partnerwächsli!" Így az ember belefut mindenféle érdekes táncélménybe, és gyorsan megtanulja, hogy nem feltétlenül a normálisan kinézőek táncolnak viszonylag jól. A tanárok állandó vesszőparipája, hogy nézzünk néha egymásra is. Egyszer nagyon röhögve jön oda hozzám a fiú tanár, hogy átnézek a táncpartnerem válla fölött. Persze ő sem tudta komolyan venni a megjegyzését, mert szegény pasi kb 153 cm volt, és lelkesen rogyasztott, mint egy igazi rongyláb, úgyhogy baromi nehéz volt már az is, hogy ne a feje fölött nézzek át, hanem csak a válla fölött. Az élet apró kihívásai...

Most megyek tovább szervezni a céges spontán síelést. A három szervezőtárs közül kettő szabin van a héten, a harmadik pedig Kaliforniában, úgyhogy megint beszívtam valamit asszem.

Sok boldogságot!!!

Melinda és Ricsi a családot egy féltekével hátrahagyva megpecsételte a megpecsételendőt.

Kinézve a szürke havasesőbe, mégiscsak van ebben a trópusi sziget-dologban valami...

Sir Peter

Elmúlt hétvégém Nagy Élménye Sir Peter Jonas volt, nyugdíjas operaigazgató, karrierje főb állomásai San Francisco, London, München.

Kezdem az elejéről: hétvégén iskolában voltam, HR modul volt meghirdetve. Végülis az első, meglehetősen unalmas napon kívül megítélésem szerint nem sokat foglalkoztunk az emberi erőforrásokkal való zsonglőrködéssel, annál több anekdotát hallottunk Sir Petertől.

A következővel nyitott: beviharzott háromnegyed tízkor, majd konstatálta, hogy pár lézengő hallgatón kívül még senki nincs ott. Kiderült, hogy a tanítás csak 10-kor kezdődik, mire káromkodott egy finomat, mivel az egyetemre menet gyorshajtásért megbüntették.

Amúgy brit a lelkem, nagyon szép kiejtéssel, viszont mókás nyelvtani szerkezetekkel beszél németül (pl. a fordított szórendről azt hiszem, nem igazán hallott), magas, vékony, és kérdőjel-szerűen görbe. Az arca néha egy öregemberé, néha viszont tizenhat évesnek néz ki, farmerjához pedig bohém fehér sálat hord, mint az operaénekesek.

Az egész, vibráló jelenséget elnézve eleinte nem is tudtam eldönteni, hogy melyik csapatban játszik, de aztán megmelíttt egy barátnőt, majd később mesélte, hog 7 évig egy szoprán énekesnővel élt együtt. Habár lehet, hogy inkább tenor volt az ;) De ne spekuláljunk, ha hetero, hát hetero. Csak lassacskán szokatlannak kezdem érezni.

Előadásaiban az volt a legjobb, amikor egy-egy anekdota kedvéért áttért angolra. Zene füleimnek! Nem tudtam nem vigyorogni, annyira jól esett. Igazi posh akcentusa van, olyanokat mond/idéz, mint pl. "It is fair to say that it will cost, what is costs." - Ezt adta útravalóul a kulturális intézmények vezetéséhez. Illetve még egy Oscar Wilde idézetet (vajon felmrül olyan helyzet az életben, amihez nem passzol egy Oscar Wilde idézet?): "Experience is the name everyone gives to their mistakes."

Vicces és tündéri mivoltát pedig azzal koronázta meg tegnap, hogy meghívott mind a harmincunkat ebédelni, ő járt körbe bort töltögetni, és nagy emberekről részeges történeteket mesélt.

Tart még egy modult júniusban etikai kérdésekről - én biztos, hogy ott leszek, ezt a cirkuszt nem hagyom ki!

Diclaimer: A telefonommal fényképeztem, de állandóan elmozdult.

Krimskrams, hodgepodge, magyarul: ami épp eszembe jut

Ma történtek vicces, és jó dolgok:

1. Voltam nagy emberek értekezletén, közben kint esett a hó, és mi pont a két épületrész közötti tetőteraszra láttunk rá. Ahol is pár kolléga hógolyózott. Erre főnököm fölállt, kinyitotta az ablakot, összegyűjtötte az ablakpárkányon felgyülemlett havat, és elkezdte bombázni a kint levőket. Természetesen ezt illőképp viszonozni kellett, úgyhogy 10 másodpercen belül egy igen pontos hógolyó Robin otthagyott laptopján landolt. Hát ilyen egy tipikus nap "minállunk" :)

2. Habár elmaradt a mai praliné-kurzus az irodában (elvileg átteszik egy másik időpontra, úgyhogy még van esély tanulni fantasztikus desszertséfünktől, aki a 

Sprünglinél szívta magába a tudást), illetve Petra migrénje miatt jövő hétre halasztottuk a csajbulit, de így legalább tudtam találkozni Danival, aki ma költözött ide Zürichbe, és holnap veszi át a lakását. Találkoztunk 6-kor a Paradeplatzon, és nagyjából azóta is beszélgetünk. Végignéztük az iwiw-en az általános iskolai osztálytársakat, megvitattuk az élet nagy kérdéseit, de a világmegváltást holnapra halasztottuk, hogy maradjon téma.

3. Elkezdtük komolyan szervezni az irodai síelést, amit mindenki magának fizet, de kapunk rá egy plusz szabadnapot. Jó fejek. Ha minden jól megy, St. Anton am Arlbergbe megyünk március 20-22 között, sokat fogunk síelni és bulizni, és minden jó pajtás eljön. A szervezés során kiderült, hogy még 2-3 másik síelés is szerveződik ugyanarra a hétvégére, úgyhogy most keressük a legjobb vonatösszeköttetést a különboző helyek között.

4. Holnap lesz a Melindáék esküvője itt. Nagyon sok boldogságot nekik!!!!

5. Holnaptól lesz megint egyetem, éjjel-nappal ott leszek, úgyhogy következőre hétfőn bukkanok föl. Jó hétvégét!

Harira

Ígértem a marokkói leves receptjét, íme:

Hozzávalók:

• 500 g bárány lapocka
  
• 2 evőkanál olívaolaj
  
• 2 kisebb hagyma
  
• 2 nagy gerezd fokhagyma
  
• 1,5 teáskanál őrölt kömény
  
• 2 teáskanál paprika
  
• 1 babérlevél
  
• 2 evőkanál sűrített paradicsom
  
• 1 l marhahúsleves
  
• 500 g csicseriborsó
  
• 800 g hámozott, aprított paradicsomkonzerv
  
• 3 evőkanál finomra vágott friss koriander
  
• 3 evőkanál finomra vágott friss petrezselyem
  

Elkészítés:

Olívaolajon megdinszteljük az apróra vágott hagymát és zúzott fokhagymát, hozzáadjuk a felkockázott bárányt, és közepes lángon megpirítjuk. Hozzáadjuk a köményt, a paprikát, a babérlevelet és a paradicsompürét, és folyamatos kevergetés közben pár percig főzzük. Ráöntjük a marhahúslevest, jól elkeverjük, és felforraljuk. Az előzőleg beáztatott csicseriborsóról lefejtjük a héját, és a paradicsomkonzervvel, korianderrel, illetve petrezselyemmel együtt a leveshez adjuk. Felforraljuk, majd alacsony lángon 2 órán keresztül főzzük, vagy amíg a hús meg nem puhul. Időnként keverjük, szükség esetén sózzuk-borsozzuk. Maradék korianderrel és kenyérrel tálaljuk.

Ez a hivatalos verzió, de Ibrahim tett még bele egy kis gyömbért és marokkói fűszert (Ras al-Hanut), marhahúsleves helyett zöldségleves-kockát használt (egy literhez csak egyet), illetve bárány helyett egyszerű darálthús került bele, aminek még az is az előnye, hogy pillanatok alatt megfő ;) Minden fűszerből kb. a receptben megadott érték kétszeresét használta, a paradicsomkonzervet összeturmixolta, és egy kis lisztet is adott hozzá, hogy jó sűrű legyen a leves.

Andrisnak ez lett az új kedvence, úgyhogy nekiállhatok otthon ilyet gyártani nagyüzemben :)

Hozzáadott (?) érték

Egyre zöldebbek, és egyre hülyébbek vagyunk - ezt kellett megállapítanom.

Az irodában már nincs palackozott víz, hanem mindenki kapott egy szép, csatos üveget, ami üresen kb. fél kilót nyom. Ugyanennyi víz is fér bele, tehát egyet már adtunk az egészségnek; az állandó súlyzózást. Voltak már régebben is kis ivókutak (tudjátok, a szokásos irodai cucc, amire föl kell ügyeskedni egy fél mázsás vizeshordócskát, amikor a fiúk épp soha nem érnek rá), amikből jött hideg víz, meg nagyon hideg víz.

De mostanra kiderült, hogy ez nem elég modern megoldás. Úgyhogy vannak új kutak. Amikből néha nem jön víz. Vagy jön, de nem hideg. Vagy jön, hideg, viszont annyira zúg az egész masina, hogy zeng tőle a fél emelet.

De most jön a legjobb: az új gép három féle vizet ad - van sima, buborékos és oxigénnel dúsított. Eme utolsó találmány az egyetlen, ami hideg is, úgyhogy ezt iszom. Viszont úgy reklámozzák, hogy "könnyebb" így a víz, nem olyan megterhelő szegény szervezetemnek.

?????????????????????

Asszem tényleg a világvégéhez közelítünk.

U.i.: Zürichben hideg forrásvíz jön a csapból, kb. Evian. No comment...

Megint meghívattuk magunkat

Ez a történet is jó régre nyúlik vissza, de legalábbis múlt péntek előttre :)

Sok-sok megbeszélés, egyeztetés, tervezgetés és bénázás után végre meghívást kaptunk Benhez és Julianhez, akiknél két év alatt még soha nem voltunk. Már-már föladtuk a dolgot, amikor is Ben, egyszer csak előrukkolt egy dátummal, ami véletlenül mindenkinek jó volt, sőt, még Joke, Julian Brüsszelben élő barátnője is itt volt (akinek a neve nem vicc, j-vel kell ejteni, hangsúly az o-n van - azt hiszem a szülei nem gondoltak egy esetleges nemzetközi karrierre...).

A vacsorát komoly emailezgetés előzte meg Julian és köztem, aminek eredményeképpen kialakult a menü:

• előétel: töltött gombafejek
  
• főétel: fokhagymás-rozmaringos báránycomb paradicsomos zöldségekkel és töltött krumplival
• desszert: csokis "meglepetés"
  

Julian félretetetett a hentesével egy pofás kis két kiló fölötti báránycombot, megélezte késeit,

 második mozdulatra belevágott az ujjába, úgyhogy onnantól kezdve én vagdostam a fokhagymadaraboknak és rozmaringágacskáknak a zsebeket, és dugdostam bele a fűszereket. A bárányt először serpenyőben gyorsan megpirítottuk (amibe bőven nem fért bele), utána ment a sütőbe. Egy óra elteltével mellékerültek a zöldségek (hagyma és padlizsán), illetve a hámozott paradicsomkozerv.

Közben kifúrtuk a krumplikat, belülre került baconbe csavart fokhagyma és zsályalevél, majd az egész ment a sütőbe, ahol kb végtelen sokáig sült. Sajnos a végtelen lejárta előtt olyan 15-20 perccel kivettük, úgyhogy nem volt tökéletes, de azért így sem panaszkodtunk - kivéve egyeseket (ugye Andris? ;)).

A desszert szerintem isteni lett, nem azért mert én csináltam, hanem azért, mert Stahl Judit és Berczelédi Réka receptje nagyon jó. Kár, hogy a kelleténél kb 2 perccel tovább sütöttem, így nem maradt folyós a belseje, úgyhogy nem volt "meglepetés", viszont ez nem vont le az ízhatásból.

Íme a recept:

Hozzávalók:

• 2 tojás
  
• 1 tojásfehérje
  
• 1 evőkanál kakópor
  
• 10 dkg cukor
  
• 20 dkg étcsoki (én 70%-osat használtam)
  
• 5 dkg vaj
  
• ízlés szerint marcipánmassza
  

Elkészítés:

Felolvasztjuk a csokit a vajjal (így nem olyan macerás, mint csak a csokit olvasztani), ezt óvatosan belekeverjük a tojássárgája-marcipán-kakó-cukor masszába. Felverjük a három tojásfehérjét egy csipet sóval, és beleforgatjuk a csokis cuccba. (Lehet, hogy én elszálltam a marcipánnal, úgyhogy a beleforgatás esetemben inkább brutális összenyomorgatás lett, de a lényeg, hogy kb egységes massza lett.) Én adtam még hozzá egy kis kandírozott narancshéjat is.

Elvileg ezt a mennyiséget 2 decis felfújt formákban (4 db) 10-15 percig kell sütni 190 fokon - én felfújt edénykék híján muffinformát használtam (12 db), ezért lettek aranyos kis tortlettek a végén. Ha minden jól megy, akkor a végén ki lehet borítani a formából, és belevágva kicsorog a közepén a csoki. A Réka múltkor biztosra ment, és plusz fél-egy kocka csokit még elrejtett a süti belsejében.

Szóval ismét sokkal többet ettünk a kelleténél, de nagyon jó volt, habár Andris a marokkóira szavaz :)

Búcsúzóul még csak annyit, hogy ma erre ébredtünk:

...és a második

Igyekszem lépést tartani a korral és a munkahelyemmel, úgyhogy feliratkoztam online nyelvtanulásra. Innen öntik majd belém a tudást, egyelőre a francia típusút, de ha bejön a dolog, akkor elkezdek egy svédet is, mert szegény svéd-tudásom lassacskán teljesen a múlt homályába vész.

Ígérnek mindenféle szépet és jót,  profin fogok írni, olvasni, beszélni és az ég világon minden megérteni, amit francia barátaink közölni szeretnének velem. 9 dollárért adtam neki egy esélyt.

Hát ez most véletlenül a 10% egyébbe tartozik, de ígérem, hogy jönnek újabb kaják ;)

There has to be a first...

Hát ezt is megértük: az első igazi blogbejegyzésemet. Tücsi, ebben végülis nem kis szereped van! ;)

Már fontolgattam ezt a lépést, szigorúan nem újévi fogadalomként, és tegnap végre történt olyan világraszóló közös főzőcskézés, amit meg kell osztanom a nagyvilággal. Így hát blogot írok. Semmi  ígérgetés holmi rendszeres jelentkezséről, majd ahogy az élet és a a gasztronómia adja. No strings attached...

Tehát: vigyázz, kész, blog!

A történet kb októberben kezdődött, amikor is TGIF után Ibrahimmal azon kaptuk magunkat, hogy bő fél órája kajákról beszélünk, legyen az svájci, magyar, holland vagy épp marokkói. És ekkor felelőtlenül megígérte, hogy amint meglesz a zürichi lakása, csapunk egy marokkói vacsit. Ettől kezdve mindig nyüstöltem, hogy tényleg főzzünk, tényleg együnk, tényleg hozzuk össze. Az élet turbulenciái mostanra csillapodtak, úgyhogy tegnap este sor került a Nagy Marokkói Vacsorára.

A főzést mi kezdtük Ibrahimmal, ő nekiállt levest gyártani, és pedig a citromos bárány-tajine-nak veselkedtem neki. A leves receptjét most nem tudom megosztani a tisztelt olvasótáborral, de íme a tajine:

Citromos bárány:

Hzzávalók:

• 500 g báránycomb közepes nagyságú kockákra vágva
  
• 1,5 teáskanál só
• 600 ml víz
  
• egy csipet sáfrány
  
• 125 g reszelt hagyma
  
• 1/4 citrom
• 1/2 evőkanál darált mandula
  
• 2 evőkanál apróra vágott petreszelyem
  
• 1 evőkanál apróra vágott friss koriander
  
• 1 paradicsom meghámozva, kimagozva, felaprítva
  
• 1/2 evőkanál citromlé
  
• egy csipet őrölt bors
  
• 200g rizs

Elkészítés:

A bárányt sózzuk be, és hagyjuk állni néhány percig. Öntsük rá a vizet, lassan forraljuk fel, a képződő habot szedjük le róla. Adjuk hozzá a sáfrányt, hagymát és citromot, forraljuk föl, majd lefedve gyöngyözve forraljuk egy órán keresztül. 15 perccel a főzés vége előtt adjuk hozzá a mandulát, petrezselymet, koriandert és paradicsomot.

Merőkanállal vegyünk ki 450 ml levet, és ebben főzzük meg a rizst.

Kini verziója (mert a recepttől lehetőleg még első kipróblás előtt el kell térni ;)):

A negyed citrom mellé szerintem már nem kell plusz citromlé, viszont raktam bele Ras al-

Hanut-ot, amit az Andrris évekkel ezelőtt Marokkóból hozott, és mindig az adott fűszerbolt házi keverékét jelenti. A hús mellé én nem rizst csináltam, hanem mentás kuszkus salátát (recept következik), a szaftot ehhez használtam. Viszont így nem kell olyan sok lé, tehát elég lenne mondjuk 300 ml vízzel kezdeni a főzést.

Ja, és csaltunk, mert a lábosban megfőzött bárányt tajine-ban szervíroztunk, csak hogy stílusos legyen ;)

Mentás kuszkusz saláta: 

Hozzávalók:

• 200 g kuszkusz
  
• 2 evőkanál olívaolaj
  
• 1-1,5 evőkanál apróra vágott menta
  
• 3 paradicsom meghámozva, kimagozva, felaprítva
  
• 1 nagy gerezd összezúzott fokhagyma
  
• 1 kis hagyma apróra vágva
  
• 3 evőkanál citromlé
  
• 1/4 teáskanál cayenne bors

Elkészítés:

Annyi vizet öntsünk a kuszkuszra, hogy ellepje (én a bárány levét használtam), keverjük jól át, majd tegyünk egy tálcára száradni. 20-30 perc múlva, vagy amikor a kuszkusz már eléggé száraz, tenyerünk között átdörzsölve morzsoljuk szét a csomókat. Utána öntsük rá az olívaolajat, így is morzsoljuk csomómentesre, majd haonsló módon kézzel adjuk hozzá a mentát, fokhagymát, hagymát, citromlevet és cayenne borsot, és hagyjuk egy kicsit állni.

Volt még ezen kívül braewat csirkés és darált húsos töltelékkel, lazac marokkói módra olívával és paradicsommal, illetve valami egészen különleges tengeri herkentyűs pite-szerűség (arról sajnos nincs kép, Ibrahim külön csináltatta egy marokkói szakácsnővel itt Zürichben, aki persze jó arab módra a végén kétszer annyit kért érte, mint amenniyben megállapodtak).  A vacsit három-féle olajbogyó és nagyon finom lapos kenyér egészítette ki.

Ziad és barátnője (akinek "köszönhetően" Matthias kutyája az estét lent töltötte a kocsiban, mert a lány sikítórohamot kapott, amikor meglátta,és azonnal el akart menni, pedig az a kutya tényleg a világ legbékésebb állata) előállítottak egy fantasztikus gyümölcskoktélt, amiben szerintem minden jelenleg kapható és nem kapható gyümölcs benne volt. Mi gyaurok bort is ittunk.

Az egész étkezést Ibrahim híres-neves marokkói teája koronázta meg, ami nagyon érdekesen készül:

Egy nagyon kecses kis teáskannába tesz 2,5 evőkanál gunpoweder zöld teát, illetve 3,5 evőkanál cukrot. Erre önt kb fél deci forralt vizet, majd kiönti. Még egyszer ugyanígy "átmossa" a tealeveleket, és csak ezután tölti rá azt a vizet, amit már meg is fognk inni. Ezt pár percre visszateszi forralni, utána megy bele nagyon sok mentalevél. Kicsit pihenteti, és után tölti ki finom kis poharakba, kb. egy méterről, hogy jó habos legyen. Marokkóban a teakészítés férfidolog, ezzel kezdődik és végződik minden étkezés, a desszert szerepét is betölti.

Folyt. köv. a hétvégén, amikor Julian-nel szálljuk meg az ő konyhájukat...