Lemaradás-behozós

Itt volt Kati néni, és múlt hétvégén elmentünk St. Moritzba. (Képek majd lesznek.) Az extra enyhe és száraz időnek köszönhetően még soha ilyen barnának nem láttuk a hegyoldalakat, a síszezon egyszerűen nem tudott beindulni. Hősiesen próbáltak ugyan hóágyúval egy-egy sávban sípályát kialakítani, de ez nem győzte meg az embereket, kongott a város, egyes szállodák még ki sem nyitottak.
Viszont ez minket annyira nem zavart, jókat ettünk, sétáltunk, és vasárnap még 3300 méterre is fölmentünk a kabinos lifttel (na jó, azért bizarr volt kis retiküllel, "civil ruhában" menni). Ott persze volt hó, meg szél is, és olyan tiszta idő, hogy elvileg még a Matterhornt is lehetett látni, csak sajnos abban nem tudtunk megegyezni, hogy pontosan melyik távoli csúcs is az.
A hétvégén egy dolgot megtanultam: egy hágón kocsival átkelni alapállapotban sem olyan kellemes élmény a gyomornak, de terhesen erősen nem ajánlott. Viszafelé inkább Churig vonattal mentem, ott csatlakoztam a többiekhez.
Elutazásunk után 2 nappal leszakadt a hó.

Tegnap este voltunk hokimeccsen, ami úgy történt, hogy az Andris, aki a Grashoppers klubban squashol kapott ingyenjegyeket ugyenezen klub hokiszekciójának egy meccsére. Szerencsére voltak ott helyi haverok is, akik közben legalább a szabályokat ismertették, így egy picivel többet értettünk, de a korongot így sem nagyon sikerült követni. Minden esetre a meccs vége nagyon izgalmasra sikeredett, mivel az addig 2:1-re vezető zürichiek a sípszó előtt 2 másodperccel beszívták az egyenlítő gólt, majd az eredménytelen hosszabbítás után a második menet büntetők során kikaptak. Pech.
A stadion amúgy tele volt gyerekekkel, és a szünetben egy kicsit bemutatózott az utánpótlás csapat. Ez utóbbi abból állt, hogy nagyon-nagyon sok 5-7-éves csúszkált egy kupacban a jégen, időnként hatalmas tömegeséseket produkáltak (ehhez nem feltétlenül volt szükség a korong jelenlétére), ellenben több gól is született, mint a felnőtt meccsen.

A mai napomat menyasszonyi ruha szalonokban töltöttem, ugyanis Martin végre megkérte Susanne kezét (guglis emberek, lánykérés stílusosan a Central Parkban történt, utána gyűrű Tiffanynál vevődött). Jól szervezett német-osztrák pár lévén már meg is van az esküvő időpontja (május 18.) és helyszíne (Bregenztől pár km-re a Bodensee partján), úgyhogy ideje volt ruhát keresni. Négy szalonban jártunk, és egyre hatékonyabbak lettünk. Végül két ruha maradt versenyben, kiváncsi vagyok, melyik lesz végül a nyerő. Mindkettő nagyon szép, de szerintem van egy logikus/praktikus meg egy kevésbé praktikus, viszont ez utóbbi lenne a tuti darab.
Ja, és én leszek a tanú, majd valaki begörget a menyasszony mögött. Lesz azért back-up tanú is...

Olvasószámlálás

Itt az ideje elmesélni, hogy mi bizony szoros emberfogásban követjük a Brumm-családot. Kb két héttel és a 12. heti vizsgálat eredményét tekintve olyan 6 mm-rel vagyunk lemaradva.

Íme a főszereplő:

Andris is eljött a tegnapi vizsgálatra - korábban úgysem látott volna nagyon értékelhető dolgot -, úgyhogy megnézhette, ahogy a kicsi kalimpál, meg ver a szíve, meg látszik szépen a gerince és az orrcsontja. Lemérték a nyaki redőt is, ami nagyon jónak tűnt. A vámpírok szereztek tőlem tekintélyesebb mennyiségű vért további tesztekhez.

Tehát most csatlakozom Estherhez a gömbölyödésben, amit előreláthatólag június elejéig fogok abszolválni, aztán pedig belépünk a családosok klubjába.

A címe meg arra utal, hogy kommenteljetek, mert azt nagyon szeretem :)

10 év

Tegnap este elmentünk kicsit ünnepelni magunkat, 10 év végülis  nem semmi. (Andrisnak úgyis az az elmélete, hogy ezeket az évfordulókat nem kell túl gyakran megünnepelni, elég azokat az éveket, amiből van pénz címlet: 1, 2, 5, 10, 20, 50. 50 után lehet újra sűrűbben, én pedig már lobbizom a 25-ért.)

Eredetileg a Dolderbe foglaltam asztalt, de aztán jobban megnézve az étlapot túl halasnak találtam. Ez pedig az ünneplő tömegek felének nem annyira ínycsiklandó. Szerencsére akkortájt volt a Gourmesse, és a programban felfigyeltem egy vékony, vörös csajra, akinek Zürichben van az étterme.

biztos voltam benne, hogy jó, és kreatív lesz a kaja

Ő Meta Hiltebrand, a Metas Kutscherhalle séfje. A hely nagyon jó választásnak bizonyult: picike (egy este max 30 embert tudnak kiszolgálni), és tényleg izgalmas fogások vannak, viszont nincs meg benne a puccos helyek feszengése. Családias is, mert itt a Bareiss-szel ellentétben a 20 ember nem 300 négyzetméteren helyezkedik el, hanem nagyjából egymás ölében.
Lehet meglepetésmenüt kérni, vagy az étlapról rendelni. Mi ez utóbbit választottuk, és a következőket ettük:
Andris: 1) paradicsomleves friss zöldfűszerekkel és vaníliaolajjal, 2) argentin marhasteak narancsos portói szafttal, sült zöldségekkel és fűszeres sült krumplival, 3) gesztenyés fehércsoki-mousse fügeszeletekkel, mézaskalács fűszerrel ízesített vaníliás piskótával
Kini: 1) zöldsaláta pirított mandulával, mazsolával és balzsamecetes-mézes öntettel, 2) pirított vaddisznócsíkok tejszínes tésztával, karamellizált gesztenyével, vöröskáposztával és földimogyoróval, 3) mézes pana cotta birsalmakompóttal és goji bogyóval

Volt még egy különlegessége az estének, mégpedig az, hogy ajándékot kaptam :) Pedig nem szoktunk egymásnak évfordulóra ajándékot adni, aminek fő oka, hogy gyakran el is felejtjük a jeles napot. De most a desszert mellé kihoztak egy helyes kis dobozkát. Én azt hittem, hogy ajándék praliné, úgyhogy gondoltam majd itthon kinyitjuk, és megesszük. Aztán az Andris addig-addig kérdezősködött, hogy mi van benne, hogy csak megnéztem a csomagolást, ami egy ékszerész szalagjával volt átkötve. Ettől még nem lett világosabb a dolog, de aztán csak kinyitottam a dobozt, amiben ez volt:

kis hold három kővel

Csak ekkor esett le, hogy ezt én kapom, az Andristól, és meglepi. És ékszer. Az volt benne a legnagyobb meglepi, mert nem vagyok egy ékszeres lány. Amiket hordok, azokat mind az Andristól kaptam. Időrendi sorrendben: óra, eljegyzési gyűrű, jeggyűrű. És most van egy kis nyakláncom is, asszem ezzel már teljes a paletta.

Hollandia 2011

2009 után ismét elevett minket a fene Hollandiába, ami ezútal az Andris szülinapi ajándéka volt. Ráadásul  nem is egy egyszerű holland út, hanem az idei squash világbajnokság került Rotterdamban megrendezésre. Ezt mindenképp ki kellett használnunk, mert ez az esemény hajlamos Pakisztánban vagy az USÁban vagy egyéb világvégi helyeken történni.
Péntek kora reggel repültünk Amszterdamba, majd átvonatoztunk Rotterdamba, ahol kisebb kóválygás után megtaláltuk a szállodánkat. A szoba még nem volt kész, úgyhogy a lobbiban várakoztunk, ahol elsőként a volt világelsővel futottunk össze, majd felfedeztünk még pár aktív játékost is. Délután busszal átvitték szerény személyünket, illetve a versenyzőket abba a színházba, ahol az üvegpályát felállították, és jött a maratoni menet - egyhuzamban 8 meccset néztünk végig, 4 női és 4 férfi negyeddöntőt. Ez az ötórai kelést tekintve különösen brutális volt.
Szombaton csak négykor kezdődött a program, úgyhogy 11-re átmentünk Hágába Antonellával és Michaellel találkozni (Anto bécsi kollegám volt). Természetesen késtek, majd amikor kikísértek délután az állomásra, hogy visszamenjünk Rotterdamba, akkor meg mi késtük le a vonatot, de ők már csak ilyenek. (Például szeptemberben Wolfék esküvőjének az elejét is lekéstük.) Megtudtuk, hogy kislányuk lesz, hogy milyen Hollandiában élni (nem elég szép az idő ;)), közben pedig bejártuk a város történelmi részét, majd egy bruncholós helyen kötöttünk ki. Visszatérve Rotterdamba megnéztük az elődöntőket, utána pedig sétálni indultunk. A Lonely Planet alapján kitaláltam, hogy hova kellene menni, csak azt a hibát követtem el, hogy gyalog mentünk, meglehetősen lelombozó környéken, majd mire a szép részhez értünk volna (ahova metró is megy, jegyünk pedig volt), addigra 1) minden elnéptelenedett, 2) mi is elfáradtunk.
Vasárnap a döntők elé még bezsúfoltunk egy kis múzeumot, megnéztük a Boijmans van Beuningen állandó kiállításá(nak egy részé)t. Nagyon tetszett a kurátori koncepció, hogy nem feltétlenül kronológiai sorrendben állították ki a műveket, hanem különféle logikai elrendezéseket követtek: volt pl egy nagy terem, ahol az itáliai és a németalföldi művészek egymásra gyakorolt hatását mutatták be, míg egy másikba azok a képek kerültek, amiket a "futottak még" kategóriába sorolt a kurátor. Nem rosszak, de nem is a legjobbak, vagy nem egy híres mestertől származnak csak egy követőjétől, esetleg túl kicsik vagy túl nagyok a témába vágó teremhez. Persze dögivel voltak a szívemnek kedves kis helyi táj- és zsánerképek. A feliratokon néha jót nevettünk, pl. egy festményről azt írták, hogy a művész általában csalódást okoz a képeivel, de ez kivételesen egy jó darab, különösen egy Rembrandttal párba állítva érdekes, úgyhogy ezt az egyet érdemes megnézni.
Múzeum után átrohantunk a döntőkre. A női elkeserítően rövid volt, a világelső úgy elverte a második helyezettet, hogy csak úgy nyekkent. A férfi döntőben az elején volt egy kis izgalom, de aztán a világelső ott is hozta a papírformát.
Vasárnap estére még átugrottunk Utrechtbe, ahol Mathijs és Taylor láttak vendégül vacsira. Nagyon jófejek voltak, mert csak szombat este írtunk nekik egy sms-t, hogy lenne-e kedvük találkozni velünk, és nem csak, hogy volt, de még készültek is a fogadásunkra. Mathijsnek dübörög az Uwéval együtt alapított cége, már négyen vannak, igaz, hogy két országban. Taylor pedig sokkal jobban megtalálta itt a számítását, mint Svájcban, sokat tanít, ezerrel tanul hollandul, úgyhogy bejött nekik a költözés. Nekem viszont a holland házak és lakások jöttek be (Antoékhoz is benéztünk): nagy belmagasság, szép nyílászárók, viszonylag kevés derékszög.
Vendégeskedés után egyenesen a reptérre mentünk (Hollandiában szinte minden félórás vonatútra van egymástól), és most először egy igazi reptéri szállodában aludtunk. Ennek megfelelően a 9:45-ös géphez Andris 8:30-kor kelt.
Hollandiába még mindenképp vissza kell térni, mert pl nem sikerült Delftbe eljutni, meg amúgy is jó hely. Már van is egy nyaralós ötletem, majd pár év múlva meg is valósítjuk.

November

Jane

Valaki 2011-ben is úgy gondolta, hogy a világnak szüksége van még egy Jane Eyre filmre. És igaza volt.
A film nagyon jó lett (már amennyire az eredeti sztorira emlékszem), Anglia szürkén-ködösen-borongósan is gyönyörű, a szereposztás pedig telitalálat. Természetesen egy jó kis kosztümös angol drámából nem maradhat ki Dame Judi Dench, aki a szuperelegáns és szigorú főrendi szerepek helyett most a kedves házvezetőnőt játssza. Janet Mia Wasikowska alakítja, akit a The kids are all right-ban láttam, de itt egy csöppet komolyabb feladatot kapott. A film szinte a történet végéről kezdődik, amikor Jane elmenekül Thornfield Hallból, és belefut St John Riversbe, azaz Jamie Bellbe (alias Billy Elliot). Aki olyan brit típusú jó pasi, egy Plain Janehez nagyon is passzol. Azonban visszatérünk a kezdetekhez, a fájdalmas gyerekkor után színre lép Edward Fairfax Rochester (Michael Fassbender - Becstelen brigantyk, X-men), és onnantól eléggé nyilvánvaló, hogy szegény Jamie labdába sem rúghat. Tudom, tudom, Rochester ne legyen egy klasszikusan jóképű valaki, de hát istenkém, ez most így sikerült. Viszont az alakítások az én ízlésemnek megfelelően visszafogottak és feszesek, nincsenek nagy sikongatások és hisztérikus jelenetek, mégis minden porcikájában dráma. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hölgyolvasóinknak egy kicsit jobban ;)

Őszi Zürich

Ma délután ügyintézés után sétáltam egy kicsit a városban. Imádom ezt az időjárást: kicsit ködös, kicsit borongós, hívogató a kirakatok és kávézók puha sárga fénye, színesek a levelek, és mindenhol sült gesztenye és avar illat lengedez. Nemsokára becsatlakozik mindehhez a fenyő- és forraltbor illat, hogy szépen lassan átalakuljon a város karácsonyi meseországgá. Ki vágyik vissza ilyenkor a nyárba?

Tücsinek:

Kis utcácska az óvárosban:

A Paradeplatzon a bankrendszer ellen tüntetők felköltöztek a Lindenhofra, és ott hippiznek tábortüzestül, zenéstül:

Meló

Meló az lett :)
Ami lett: szervezkedős állás egy zürichi galériában/műkereskedőnél. November 21-én kezdek, úgyhogy most még egy hónapig úgy fogom magam érezni, mint aki szabin van (ahelyett, hogy úgy érezném, lógok a levegőben).
Ami nem lett, de jó élmény volt: registrar állás a Tate Modernben. Múlt csütörtökön behívtak egyszer csak most keddre interjúzni, és hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy skype-olás helyett elmegyek személyesen. Az ember hozzon áldozatokat. Hétfő délután érkeztem Londonba, estére vettem magamnak színházjegyet a Haymarket Theatre-be, ahol Ralph Fiennes játszotta Prosperót A viharban. Nagyon jó volt, habár az én ízlésemnek néha egy picit túljátszották, túlszavalták a dolgot. De összességében nagy élmény volt, kiegészítve azzal, hogy szünetben a jegyszerdő lányok tálcáról fagyit árultak, úgyhogy a szünetben az egész nézőtér fagyizott.
Másnap reggel elsétáltam a Tate Modernbe,

ahol egy nagyon jó interjúm volt, tök jó kis szakmai kérdésekkel. (Azóta kiderült, hogy tényleg nem engem választottak, de nem is fűztem hozzá különösebb reményeket. Az élmény így is pozitív maradt.) Ezt követően végre közelebbről is megismerkedtem a Millenium Footbridge-dzsel, persze lelki szemeim előtt az egész hullámzott, és pattogtak rajta az emberek á la Harry Potter 6. Be akartam nézni a St Paul's-ba, de kiderült, hogy nem elég, hogy van belépő, de 14 fontba kerül. Mondjuk ebben már minden benne van, de én csak egy kicsit üldögélni szerettem volna, nem felmászni a kupolába és lemenni az altemplomba. Így jobb híján a National Galleryben kötöttem ki, ahol cél nélkül, boldogan kóboroltam, illetve ismételten megállapítottam, hogy az angolok értik legjobban a múzeumi kajálda lényegét: legyen friss, jó választékkal (ez a kettő Magyarországon nem megy), de ne túl puccos (ez meg Amerikában nem megy).
Ebből ugyan útibeszámoló lett, de majd ha elkezdtem dolgozni, akkor lesznek részletek az új melóról is.

Gourmesse

Mint megtudtam, minden évben ősszel tartják Zürichben az ínyencek vásárát, ahol termelőkkel és kézműves termékeikkel lehet találkozni. És a legfontosabb, hogy kóstolgatni is lehet :) Nagyon ciki, de én idén voltam először, eddig valahogy elkerülte a figyelmemet.

Fénypontok:

• létezik jó, sőt nagyon jó minőségű magyar borokat forgalmazó kereskedő Svájcban. Bock, Gere, stb.;
• az olívaolajak és ecetek variációs lehetősége kimeríthetetlen;
• a legjobb fondü-keveréket egy zollikerbergi sajtos készíti;
• ha valaki képes Mecklenburg-Pomerániából idejönni, és elhozni vadhúsból készült szalámijait, akkor annak oka van, és venni kell;
• Susannéék találtak olyan illatú bort, mint a szomorú emlékű új-zélandi nedűnk, ráadásul ezt itt, Svájcban készíti egy hölgy;
• Fogatlan Elly néni Graubündenből 170 féle lekvárt készít, többek között olyan helyi gyümölcsökből és bogyókból, amiket pl. egy bajor sem ismer.

Ilyen vetélytársak mellett egy csokistand labdába sem tud rúgni, bármekkora csokiszökőkutat is tesznek ki a folyosó közepére.

És akkor a zsákmány (nagyon visszafogtam magam):

balról: mustár saszla szőlővel, gránátalmás ecet, rozmaringos olívaolaj és szarvas rillette
(lesz még egy fél rúd szarvasgombás szarvas-szalámi is)

Tovább alakul

Egy hosszú hétvégét otthon töltöttünk, Andris érettségi találkozott, én pedig libahétvégéztem:

libulás Sikondán

Illetve megismerkedtünk legifjabb családtagunkkal:

Kedd este érkeztünk vissza Zürichbe, és szerda kora reggel már indultunk is Freiburgba elhozni az új bútorokat. A tökéletes bútorcsaládot amúgy a MOM Parkban a Butlersnél találtam meg. Rövid úton kiderült, hogy ugyanezek a bútorok Svájcban kétszer olyan drágák, mint Magyarországon vagy Németországban, úgyhogy a döntés egyszerű volt. Andris meggyőzte az egyik freiburgi boltot, hogy rendeljék magukhoz a cuccot, és mi majd onnan elvisszük. Erre került sor szerdán, egy Mercedes Transporter társaságában. A boltot nem volt egyszerű megtalálni, mivel az óváros kellős közepén volt, az utcatáblák gyönyörű gótbetűs csodák (de abból is a cirádásabb), tízméterenként van egy utcácska, úgyhogy a GPS állandóan le volt maradva a helymeghatározásunkkal. Végül véletlenül ráakadtunk. A boltba érve derült az ki, hogy az IKEA spéci. Ugyanis ezek a bútorok összeszerelve várták a szállítást. És totál esélytelen volt, hogy beférjenek az autóba. Végül két ember segítségével, a kartonból kicsomagolva betetriseztük őket valahogy. (Legböhömebb először be, majd szinte minden alá, tehát állandóan meg kellett emelgetni.) Végül irtó büszkék voltunk, hogy minden befért. A határon simán ment a vámkezelés, Zürichbe érve beugrottunk a Mátéért a gugliba, hogy jöjjön cipekedni. Lelkesen meséltük neki, hogy milyen ügyesek voltunk, és mesélés közben jöttünk rá, hogy egy darab bizony Freiburgban maradt. Vigasztalt a tudat, hogy úgysem fér volna be. Úgyhogy jövő szerdán megyünk egy újabb körre. (Azért nem szombaton, mert a pápa mikor máskor látogatna oda, ha nem most szombaton...)

Itt van pár darab az új szerzeményekből:

végre nem fekete könyvespolcok és olvasósarok

a vágyott tálalószekrény

Alakul

Tegnap megérkezett az új asztal

200 x 90 cm-es tömörfa apróság

ma reggel pedig meghozták az ülőgarnitúrát is

mögötte jótékony takarásban az őskáosz

Következő lépésben a falat kellene kilyuggatni pár helyen, összeszerelni az új dohányzóasztalt, majd valamikor érkezik pár könyvespolc és egy tálalószekrény. Utána pedig tényleg már csak a kiegészítőkről szól a csinosítgatás. Habár ez utóbbit tegnap elkezdtem egy IKEÁs menettel, de lesz még belőle jópár.

Elköltöztünk

De mi fizikai valónkban, egy másik lakásba. Ami a régitől 56 mp távolságra van.
Költözés előtti nap reggel 7:48-kor felhívott a költöztető cég, hogy akkor ugye holnap. 1) Én nem egészen voltam még ébren, 2) a költöztető cég neve hasonlóan kezdődik, mint az új étkezőasztalunkat szállító cég neve, 3) a költöztetős nő kemény sviccerül beszélt hajnalok hajnalán. Ebből kifolyólag én totál összekevertem az egészet, kb azt sem tudtam, hogy kivel beszélek, de abban megegyeztünk, hogy következő nap lesz az eksön. Aztán fölébredtem, és rájöttem, hogy minden OK, ezek csak a költöztetők voltak, és tényleg másnap jönnek, ahogy előre megbeszéltük.
Csütörtökön aztán be is állított 3 fickó - 2 kurd és egy másik nemsvájci -, és röpke 7 óra (plusz ebédszünet) alatt átpakoltak. Mindezt úgy, hogy én a megelőző napokban kézben átvittem a teljes fürdőszoba és konyhai berendezést. Pedig azt hittük, hogy nincs is sok cuccunk. Csütörtök estére összeállt a hálószoba, ágyastul, megtöltött szekrényestül. A kipakolás kb vasárnap estig tartott, én a könyvek rendezésében jeleskedtem, Andris vállalta az idegesítő csetreszes dobozokat és egy csomó mást is. Képek majd csak ezen a héten csütörtökön lesznek, amikorra is megérkezik az új étkezőasztal és az ülőgarnitúra. Akkor már viszonylag lakás jellege lesz a dolognak (de még várunk új bútorokat).
Elkezdtük a lakóközösségbe való beilleszkedést is, pl a Mátéék már kétszer is voltak itt vacsizni :) Szerencsére  az erkély első pillanattól kezdve használható volt, az idő pedig jó, úgyhogy kultúráltan lehetett enni, romantikus gyertyafénynél, ugyanis lámpákkal még nem állunk túl jól.

Reklám

Nővéremék blogja elköltözött, itt lehet követni a négytagú családot :)

Holnapután és tegnapelőtt

Még 2 nap, és költözünk, a lakás cafatokban. Azt nem mondanám, hogy túl szisztematikusan csinálom, minden szoba félig-meddig szét van bombázva, de még vannak is bennük cuccok. A legkulturáltabb a háló, ott a szekrényekben sokat szortíroztam, úgyhogy remélhetőleg pikk-pakk össze lehet majd rakni mindent holnap. De a vendégszoba félig üres, félig még kacatokkal teli. A nappaliban a könyvespolc nagy része le van pakolva, de azért nem minden.
Amúgy természetesen kifogásom is van, hogy miért így megy a dolog. A válasz: a dobozméret. Kaptunk egy csomó bazi nagy dobozt, amibe nem lehet akármit tenni, mert pl ha megpakolok könyvvel (főleg albumokkal) másfél köbmétert, akkor nincs az az izmos költöztető, aki azt onnan elmozdítja.
A másik kifogás pedig az, hogy hétvégén nem voltunk itthon, mert hedonisták vagyunk. A volt bécsi munkahelyemről összeszedett társaságban most volt az utolsó esküvő, amit nem lehetett kihagyni.

Voltunk 2005-ben Dél-Olaszországban, 2007-ben a mi esküvőnkre jött el mindenki, 2009-ben Párizsban volt a randi, most pedig Toszkánában. Rendesen tartottuk a menetrendet. Amúgy a banda nemzetköziségét bonyolítják a partnerek: a párizsi esküvő franciául és angolul ment, ez a mostani pedig olaszul és németül. Ja, és mivel Bini asszonysággal együtt mentünk, természetesen elkéstünk egy kicsit a ceremóniáról, így lemaradtunk a bevonulásról, de még így is maradt bő egy órányi üldögélnivaló (a szertartáshoz készített kis, kétnyelvű könyvecske 32 oldalas volt, és ebben nem volt benne a két pap beszéde az ifjú párnak...) A bulira viszont mi érkeztünk legelőször, mivel már tuduk, hogy hol van a helyszín (ott volt a szállásunk). A templomtól laza félórás kocsikázás úttalan utakon, volt is olyan vendég, aki eltévedt, és másfél óra múlva futott csak be. De a hely nagyon szép volt, egy igazi toszkán kis váracska, egy domb tetején, kilátással hasonló kis váracskákra.

Jó volt találkozni az emberkékkel,

megnézni, ahogy Wolf vőlegényt játszik, begyűjteni a híreket és pletykákat. Aztán a vasárnapot Rómában töltöttük, és sokat sétáltunk.

A hétvége gyenge oldala - legnagyobb meglepetésünkre - a kaja volt, de lehet, hogy túl sokat vártunk tőle.

Meleg, pakolás és egyéb költözködési előkészületek

Itt is nagyon meleg van. Na jó, nem olyan brutális, mint Budapesten, de azért meleg. És én ebben kezdtem el végre dobozolni, ami a következőképp működik: üres, szétvágott dobozt összeragaszt -- piheg -- belepakol cuccokat -- piheg -- belepakol további cuccokat -- doboz leragaszt -- lerogy, izzadtság patakokban csorog -- dobozt megszámoz, online doksiba beírja tartalmát -- piheg, közben azon morfondírozik, hogy el kellene kezdeni a következő dobozt, de igazából talán holnap is ráérne.
Dobozolás mellett egy csomó olyan pakolászást is megcsináltam, ami nem látszik, mint pl ruhaszortírozás, illetve olyan bútorok kiürítése, amiktől meg fogunk válni (régi ágyak, amiknek tömve volt az ágyneműtartója, szekrény, stb). Tegnap este pedig átvittük a Mátéval az ebédlőasztalunkat hozzájuk, így felszabadult egy kis hely - újabb dobozoknak.
Az események amúgy hamarosan fel fognak pörögni. Hétfő délután átvesszük az új lakást, ahol remélhetőleg nem kell túl sok javítási munkálatot végeztetni, illetve a nappaliban és az étkezőben semmit. Mert kedden érkezik Behemótka, az új ebédlőasztal, plusz az új ülőgarnitúra. Szerdán pedig elviszik a mostani lakásból a kidobandó bútorokat, és teljesen átvehetik a hatalmat a dobozok. Hétvégén kicsit lazítunk egy esküvővel Toszkánában, majd utána jön a nagy hajrá, mert a rákövetkező pénteken (szept. 9-én) történik meg maga a költözés. Az már csak Murphy, hogy aznap 2-től le lesz zárva az utca útburkolat javítás miatt... majd sietnek a fiúk.
De lesz egyszer lakásavató is!

Hauptsammelstelle

Elkezdtünk felkészülni a költözésre, ennek első lépéseként kipucoltuk a pincét. Mivel épp nálunk van a Zsolték kocsija (akik Budapesten lebzselnek), ezért megkerestem, hogy hova lehetne elvinni a kacatokat. Van a községben, amihez Zollikerberg falu tartozik, egy kis telephely, itt sok mindent átvesznek. Szépen odagurultunk, leparkoltunk az utcán, és bementünk megnézni, hogy mi a helyzet, minek hova kell kerülnie. Ekkor elénkpattant egy erős negyvenes vagy inkább ötvenes, inas-izmos hölgy, aki kérdezte, hogy miben segíthet. Andris mondta, hogy most vagyunk itt először, mire is a széles mosollyal kísért őszinte válasz: "Willkommen!" Nyilván, egy szeméttelepen csak ez lehet az egyetlen értelmes reakció. Utána megmutatta, hogy hova tudunk beállni a kocsival, segített kipakolni, szortírozni, illetve megmondta, hogy amit nem hagyhatunk ott, és azokra az anyagokra mikor szerveznek gyűjtést a faluban.

Nagyon jókedvűen jöttünk el, mert van egy igény, ezt szervezetten kielégítik (még ha kedden és csütörtökön fél 2 és fél 5 között is...), mindenki boldog, és profi a szelektív gyűjtés is. Szóval Sammelstelle rulez.

Mindenütt jó, de legjobb...

...otthon.
Most nagyon jó volt, leginkább azért, mert ráérős volt. 10 napba sok minden belefér, főleg, ha nem esik bele államilag szentesített ünnep. Így volt idő a családra, különös tekintettel a legkisebbekre. Volt idő barátokra, egyesekre akár kétszer is. Volt idő egy kicsit főzőcskézni, sütögetni mindenféle bulikra, piacra járni. Volt idő csajszis programokra, úgymint: kozmetikus, fodrász, torna. Volt iső kiállítást nézni szárazon és vízen. És volt idő gasztroálmok beteljesítésére, ami olyan helyek kipróbálását jelentette, amikről már hallottam vagy olvastam valahol a neten. Vagy csak egyszerűen szembejöttek.

• Villa Bagatelle (kétszer is, legmelékezetesebb az első szüretelésű fekete tea)
• Hadik Kávéház (nagyon rendes császármorzsa és pezsgőkoktél (ebédre))
• Szatyor (relax, latte macchiato, Váncsa szakácskönyv, ingyen net)
• Sarki Fűszeres (világbajnok kakaó és házi diós csiga)
• Mangalica bolt (ide csak benéztem, de még biztosan visszatérek)
• Café Frei egy Libriben (dohányos kávé!)

Ezeken kívül nagyon jó volt még, hogy mindenhova gyorsabban értem oda, mint számítottam, a BKV egyszerűen még mindig jobban működik, mint sok már városban. És habár a fél város továbbra is fel van túrva, egyes részek már elkészültek, és nagyon szépek. Tetszett az Astoria-Deák tér közti rész, a Kopaszi-gát (tudom, az már nem is új), az egész felújított Allée rész, de megmagyarázhatatlan okokból a Fővám téren vigyorogtam a legjobban, különösen, amikor lementem a 2-es megállójába, ami Budapest egyik leglepukkantabbjából a legszebb lett.

Hát ilyen előnyei vannak a munkanélküliségnek.

Cilike és Harry

Előbb-utóbb meg kellett történnie. Mert ugye jelentkezzen az, akiben még soha nem merült föl egy próbafülkében, hogy valahogy bele fogja magát szuszakolni a próbababán szuperul álló fölsőbe/ruhába/fűzőbe, de a cucc le már nem jön. Hát megtörtént. Ott álltam a H&M próbafülkéjében, és azon gondolkoztam, hogy 1) szétszakítsam-e a darabot, ami kerül valamennyibe, de ezáltal megvásárolható a szabadság; 2) megkérjem a roppant undok ott dolgozó nőt, hogy vakarja le rólam; 3) fölhívjam az Andrist, vállalva a véget nem érő röhögést, kezébe adva egy esetleges zsarolási fegyvert a későbbiekre. Végül a harmadik opció mellett döntöttem (és elhatároztam, hogy leblogolom az eseményt, így hatástalanítva a fegyvert). Szerencsére már a közelben volt, úgyhogy hamar odaért, kiszabadított, és viszonylag gyorsan abbahagyta a röhögést is.

Amúgy az egész a SilhCityben történt, ahova azért mentünk, hogy megnézzük a Harry Potter filmsaga utolsó részét. Én meglehetősen HP rajongó vagyok, és a filmekkel eléggé türelmes. A film első részében még így is nagyon ideges lettem, mert érzésem szerint annyi volt az értelmetlen változtatás. A második felében aztán javult a helyzet, pár dolgot nagyon jól oldottak meg. Igazán csak annyit változtattam volna, hogy amikor a főgonoszok meghalnak, akkor ne szublimáljanak, hanem maradjanak ott hullának, mint ahogy az a könyvben is szerepel. Attól olyan véglegesen ki vannak nyiffanva. Saját ötlet, hogy a hulla Voldinak visszaalakítottam volna az arcát Tom Riddle-lé, ezzel is hangsúlyozva emberi mivoltát. Kb. mint amikor a haldokló Darth Vaderről leveszik a fufis maszkot.
Mozi után fél éjszaka még a könyvet olvastam, csak hogy helyretegyem a dolgokat.

Barcelona és Altafulla

Szerda délután hazaértünk Szentpétervárról, de esett az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy inkább továbbállunk. Erre jó indok volt Igancio 30. szülinapja, amit otthon, Barcelonában és a telkükön, Altafullában kívánt megünnepelni.
Csütörtök délelőtt érkeztünk meg Barcelonába, ahol csak össze-vissza csatangoltunk. Mivel voltunk már itt, ezért nem volt az az érzésünk, hogy mindenhova el kell látogatni. 8 évvel ezelőtt épp elég szorgalmasak voltunk. Így elmentünk megnézni, hogy hogy áll a Sagrada Família (nem sokkal tart előrébb, mint 2003-ban), kaptam egy Desigual ruhát szülinapomra (jó előre), kimentünk a kikötőbe, voltunk a piacon,

majd helyi viszonyokhoz képest korán vacsoráztunk a Ciudad Condalban, így csak negyed órát kellett várni egy asztalra. Itt kezdük el a négynapos katalán kajamaratont némi jóféle tapasszal. Andris kifejtette, hogy szereti, ha egy étel alapvetően egyféle hozzávalóból van, és abból kihozzák a legjobbat. Például a zsenge zöldspárga egy leheletnyi olívaolajjal meg volt grillezve, és egy kis tengeri sóval tálalták. Ennyi, mégis elég, és isteni.

Pénteken találkoztunk a szülinapozós társaság többi tagjával is, rajtunk kívül még eléggé sokan kerekedtek fel Svájcból. Újabb kóborlás vette kezdtét, a csapat kisebb csoportokra bomlott, mi például a tengerparton kötöttünk ki, ahol is magunkhoz vettünk egy kis sangríát. Este némi kavarás után abba az étterembe mentünk, ahol Ignacio családja a fontosabb eseményeket szokta megünnepelni. Itt is végtelen mennyiségű tapast pusztítottunk el, meglehetősen sok borral nyakonöntve (szegény sofőrök megszívták). A ráérős vacsit követően indultunk Altafullába.

Szombaton tengerpartoztunk, strandröplabdáztunk, néha még a vízbe is bementünk, de a nap fénypontja természetesen a kaja volt. Ignacióék kertjében grilleztünk, illetve grillezett Toribio (Argentína) és Diego (Brazília). Nem tudom, hogy ez genetikus tudás-e, de minden tökéletesre sült. Volt chorizo, fenyőmaggal dúsított véreshurka, bárány, fűszeres borda, disznó. Mellé saláták (módjával), manchego sajt, sonka, illetve a tipikus katalán pirítós, amit paradicsommal kennek meg. Sötétedés után bementünk a faluba, ahol valami ünnep volt tűzijátékkal, dobolással, ördögjelmezekkel és általános zajongással.

A vasárnapnak két fénypontja is volt, és ebből csak az egyik kaja! Mondjuk az nagyon ütött egy igazi, autentikus, friss, finom paella személyében.

Utána pedig elmentünk a Port Aventura vidámparkba, ahol mindenféle rémisztően szuper hullámvasút van. A legjobb a végére maradt, ez pedig a Furius Baco, ami jobban gyursul, mint egy Forma 1-es autó, 3 pm alatt 135 km/h-ra.
Az utazás legvégén pedig kipróbáltuk a reptéri szálloda intézményét (na jó, csak közel volt a reptérhez), mert haza reggel fél 8-kor indul a gépünk. Szuper kis szoba volt, sajnos csak 6 órát töltöttünk benne.

Szentpétervár

Szentpétervári utazásunkkal egy négyéves álom valósult meg. Már a nászúttal kapcsolatban megfordult a fejemben, majd később kb minden utazásunk előtt. Ehhez képest elkeveredtünk helyette Alaszkába, Új-Zélandra és még ki tudja, hova, ami szintén jó volt, de ugye nem Pétervár. Ennek most jött el az ideje, és megérte a várakozás, mert Andris csoporttársa, Gleb látott minket vendégül, így nagyon autentikus volt az egész.

Hamar rá kellett jönnünk, hogy a péterváriak életét nyáron a hidak irányítják, pontosabban az ő nyitásuk. Ami éjjel fél 2 körül kezdődik, de mivel az éjszakák ekkortájt napi másfél órára redukálódnak, ezért az egész város talpon van. És ha valakit a rossz oldalon ér a hidak nyitása, akkor vagy elkezd rohanni a szomszéd hídhoz (amit rossz esetben kinyitnak, mire az illető odaér), vagy a hidak zárásáig (kb fél 6 körül) a másik oldalon marad, és majd csak utána jut haza aludni. Ami a fényviszonyokat illetően tök mindegy, úgyis világos van.

A hidak nyitását amúgy kötelező megnézni, esetleg többször is, tehát 2 előtt nem lehet ágyba keveredni, ami azt is jelenti, hogy a lusta turista (tehát mi) átalussza a következő délelőtt jelentős részét. Azért így is sikerült 2 székesegyházat abszolválni - voltunk az Izsákban és az Krisztus feltámadásában (nem tudom, hogy magyarul mi a neve, mert oroszul is annyi van neki) -; kimentünk gyerekkorunk álmával, szárnyashajóval Peterhofba;

hajókáztunk a csatornákon; bóklásztunk a Péter-Pál erődben; sétáltunk a Nyevszkij proszpekten; és egy egész napot szenteltünk az Ermitázsnak. Itt egy akkora eső kapott el minket, amekkorát még nem láttunk. Hiába, Oroszorszgban minden nagyobb. A bezárt ablakok alatt folyt be a víz, amit a teremőr nénik a WC-ből elemelt papírtörölközőkkel és aznapi Metro újságokkal próbáltak felitatni. A szomszéd falon meg nyugodtan lógott tovább két Rembrandt.

Hab a tortán, hogy sikerült jegyet szerezni a Marinszkijba egy érdekes előadásra, a Giacomo variációkra John Malkovich főszereplésével. Három Mozart operából ollóztak össze egy kamaraoperát, ami Casanova életéről szólt. Olyasmi volt, mint egy zenés Veszedelmes viszonyok.

Nagy élmény volt Glebéknél lakni, az egész út időutazás-szerűségét nagyban erősítette. A lakásukban és a városban is többször volt olyan érzésünk, mintha egy 25 évvel ezelőtti Budapesten lennénk, csak minden nagyobb. Megtaláltuk a pesti rakpartot, a Margit-híd budai hídfője melletti házakat, és persze a metrót is, ahol még a megállók bemondójának a hangja is pontosan ugyanolyan volt, mint otthon. Nem gondoltuk volna, hogy oroszul is tud. Amúgy oroszul mindenkinek kell tudnia, mivel más nyelvvel nem igazán készülnek a turisták fogadására. A látogatók túlnyomó többsége ugyanis belföldi, a többi meg nem olyan fontos. Gleb szorgalmasan fordított.

Út közben rájöttünk, hogy milyen jó lenne külföldi barátainknak Budapestet megmutatni. Szerintem más arcát látnánk mi is.

A látnivalókon kívül kóstolnivalóink is akadtak. Volt madárfészek (a péksütemény-típusú), eléggé rendes túró, brutál nagy Túró Rudi. Kóstoltunk finom heringes ételeket, kaviáros palacsintát, mérhetetlen mennyiségű kaprot pusztítottunk el, kipróbáltuk a kvaszt, Andris végigette a szoljanka-borscs-scsí szentháromságot, és a Grand Hotel Europe-ban lecsúszott egy svájci mértékkel is világbajnok csokitorta.

A következő bejegyzésben a mediterrán konyhával folytatjuk.

Retroparti

Tegnap tartottunk kis bulit, hivatalos nevén otthoni mozizást. Nyolcan voltunk, ettünk, moziztunk, és legfőképp ittunk. Kellemesen megcsappant a múltkori grillezésről a nyakunkon maradt vörösbor készlet, úgyhogy a gyakorlat elérte célját. Az evés házi pizzában, fehércsokis cheesecake-ben és gyümölcssalátában manifesztálódott. Ismét megállapítottam, hogy 1) pizzából semennyi nem elég, pillanatok alatt felporszívózták; 2) nagyon praktikus az ajándékba kapott szett, amivel egyszerre 4 pizzát lehet sütni; 3) gyümölcssalátát ipari mennyiségben csinálni aprítási öngyilok.
A film nagyon gagyi volt, utána viszont retro MTV-videopartit csaptunk: volt Ace of Base, Aqua, DJ Bobo, Dr Alban, Roxette. No comment :) Legjobban azon szórakoztunk, hogy az 1987-ben született Fredrik a svéd versenyzőkön kívül ezeket nem ismerte. Mi meg nem vagyunk öregek.
Fredrikkel amúgy a bulit éjjel fél 2-kor Google+-on folytattuk, hangout rulez!

Fények

Zürichben nagyon szép fények tudnak lenni, már számtalan naplementét lefényképeztem az erkélyünkről. Csütörtök este a városban voltunk házassági évfordulót ünnepelni (amiben az a nagy szám, hogy nem felejtettük el), és amíg vártuk, hogy a szokásosan finom Hiltl vacsi után beinduljon a Bürkliplatzon a lindy-hop-élet, kimentünk a mólóra. Egyk irányban csak érdekes kis "csúcsfények" voltak,

míg a másik oldalt gyönyörűen megvilágította a lenyugvó Nap.

4 év és egy váltás

Ma lakom 4 éve Svájcban, és ennek örömére elköltözünk. Na nem olyan messzire, csak itt az utcában. Egész konkrétan a Mátéék házába, hogy végre ne legyünk annyira messze egymástól.
Az új lakás egy kicsit nagyobb lesz a mostaninál, nagyobb a terasza is, ahol végre föl fogjuk szerelni a dupla függőágyat, illetve laza a mosási rend, tehát nem csak kéthetente lehet mosni. A másik előnye, hogy a Mátéék bébifónja át fog érni, tehát lehet nálunk normál hangerővel négyesben filmet nézni, mégsem kell bébiszitter. További pozitívum, hogy ez tökéletes alkalom lesz lecserélni egy csomó régi bútort, és összességében egy világosabb színskálára átállni.
Költözés szept. 1-én.

Kiegészítés: íme az alaprajz

Doppelmeister

Tegnap volt az itteni diplomaosztóm, aminek mérsékelt lelkesedéssel futottam neki, mivel nem volt sok kedvem egy öntömjénező kétórás ömlengéshez. Amit az ünnepség hozott is, de a közgáz előadásokon elsajátított teljes agykikapcsolás itt is remekül működött. Íme egy kis (zajos) videó a nagy pillanatról, amikor megkaptam a diplomát.



Sajnos itt nem olyan szép keményfedeles oklevelet adnak, mint otthon, hanem egy A4-es papírt, ami sokkal kevésbé reprezentatív.

Mindezek után kezdődött a lényeg, azaz a vacsora, ami az itteni szállodasuli saját éttermében volt. A hely gyönyörű, az ár-érték-arányon még lenne mit csiszolni, de ne legyünk kicsinyesek. Egyik csoporttársunktól kaptunk meglepetést egy szerb tangóharmonikás személyében, aki tényleg szuper volt.
Mielőtt a társaság végképp szétszéledt, sikerült egy csoportképet készíteni:

Ezek után a kemény mag elment bulizni. Vicces volt megint pecsétet kapni a kezemre egy szórakozóhelyen, szerintem 10 éve kaphattam ilyet utoljára. Táncoltunk, iszogattunk, végül Daniellel és Colinnal utolsóként maradva fél 4 magasságában indultunk haza. Illetve Colin csak indult volna, mert neki még 5-ig ki kellett húznia valahogy, akkor ment az első vonat Baselbe.

Azért hiányozni fognak ezek az őrültek, de remélhetőleg néhanapján csak lesz majd valami évfolyamtalálkozó-szerűség a világ valamelyik pontján.

Katie Melua

Voltunk Katie Melua koncerten!
A jegyeket még karácsonyra kaptam az Andristól, és tulajdonképp egy elhalasztott koncertről van szó, mert az eredeti időpontot le kellett mondania Katie-nek. Kedvesen meg is köszönte, hogy az emberek kitartottak, és megvárták őt 7 hónappal később. Amúgy a Hallenstadion (több mint 10,000 férőhelyes) dugig volt tömve.
Volt az egyik kedvenc számom is tőle

meg még néhány régi, ismert darab. De ez alapvetően lemezbemutató turné, úgyhogy sokat játszott az új albumáról, amit nem ismertünk, de nagyon sokszínűnek tűnt, érdemes lenne beszerezni. (Andris szerint annyi volt közös a dalokban, hogy ugyanaz énekelte őket. Ez jól jellemzi, hogy a zene minden, csak nem egysíkú :))
Íme két szám:




Költői kérdés: mi a fenének erőltetik a koncertszervezők az előzenekarokat? Értem én, hogy kiugrási lehetőség, de senki nem kiváncsi rájuk, és csak idegesítő, hogy ott húzzák az időt. És a social media korszakában sokkal több embert érnek el online, mintha estéről estére párezer embernek zenélnek, akik alig várják, hogy végre befejezze az ismeretlen, és jöjjön az, amire jegyet vettek.

Kirándulás

Hétfőn Aput kivittük reggel a reptérre, majd miután pünkösd volt, tehát munkaszüneti nap, elmetünk kirándulni. Nem jósoltak túl szép időt (és ebben igazuk is volt, legalábbis délutánig), úgyhogy egy barlangot választottam úticélnak, mégpedig Szt Beatus barlangját. A legenda szerint a szent eredetileg egy ír térítő volt, aki a barlang bejáratánál élt, és legfőbb jócselekedete - természetes számtalan eltévelyedett lélek megmentésén túl - a barlangban lakó sárkány elkergetése volt, aki a kereszt jelétől annyira megijedt, hogy a tóba vetette magát, és szerencsésen bele is fulladt. De laglábbis eltűnt benne. Lehet, hogy talált egy titkos földalatti csatornát, és belőle lett a loch ness-i szörny? Lényeg az, hogy egy nagyon szép cseppkőbarlangról van szó, ahol elvileg nem lehet fotózni, hogy az ember ne szakadjon le a csoporttól, de miután mindenki elkezdett fényképezgetni, ezek után én is csináltam pár képet, különben leszakadtunk volna a csoporttól. Vagy a csoport tőlünk.

A barlang után folytattuk utunkat Thunba, ahol egy eléggé rendes vár található, és úgy általánosságban aranyos az egész hely.

Innen még átmentünk Bernbe egy röpke látogatásra Einstein bácsihoz, illetve fagyiztunk, néztünk mevéket, malmozókat és sakkozókat, valamint csuromvizes gyerekeket, akik a Parlament előtti szökőkutas téren rohangáltak szüleik rezignált tekintetétől kísérve.

Apu Zürichben

Röpke 4 év után sikerült rávenni apukámat, hogy eljöjjön Zürichbe. Szerencsére tetszett neki, úgyhogy a következő látogatásra valószínűleg már nem kell újabb 4 évet várni :)
Nagyon önálló vendég volt, egyértelmű preferenciákkal, amik többnyire nem igényeltek társaságot. Mielőtt valakinek meglódulna a fantáziája, itt leginkább antikváriumokról van szó, sőt Az Antikváriumról - esetleg csupa nagybetűvel -, és ez nem kifejezetten egy haverkodós időtöltési forma, elmélyültséget és ráérős koncentrációt igényel. Azért voltak közös programjaink is, pl meglátogattuk James Joyce-t és Elias Canettit (alias kötelező temetőgang),

illetve ellátogattunk Thomas Mann kilchbergi házához.

Voltunk ezen kívül a híres-neves szombati bürkliplatzi bolhapiacon is, ahol a jó égnek nem lehetett egy szép és főképp nagy talpas tortástálat kapni. Családtagjaim higgadtságra intenek e téren, aszogyák terveik vannak. Nekem nincsenek nagy elvárásaim, csak vagy metszett üveg legyen (olyan stabilabb fajta) vagy kerámia, szigorúan fehér vagy max törtfehér, lehetőleg magában növényi mintás. Egyszerű, nem?

Ezeken kívül végre volt időnk ráérősen beszélgetni családról, tervekről, Zürichről, Budapestről, egyetemekről és nyelvekről. Ha valaki nem 2 órába szeretne sűríteni 3-4 hónapnyi kommunikációt, akkor jobban teszi, ha ő jön, mert Zürich továbbra is a nyugalom szigete.
Végül mindenképp ide kell tennem egy képet Az Antikváriumról.

NYC 2011

Valahogy megint elevett minket a fene New Yorkba, de ez nekünk jó volt.
Most nem következik olyan részletes beszámoló, mint múltkor, inkább csak úgy leírom, ami eszembe jut, à la tematikus megközelítés.

New York még mindig nagy. Őrült sokat séltáltam (13. utca - 86. utca viszonylat: 6,4 km), néha szó szerint úgy éreztem, hogy lejártam a lábamat. De alapvetően megérte, csak utolsó nap lettem nyűgös tőle, amikor mindenféle előzetes bejelentés nélkül hirtelen 27 fok lett a 86%-os páratartalomhoz.


New York még mindig sokszínű. Andris meg is bámulta rendesen az embereket, de ez amúgy is szokása.

New York még mindig fantasztikus múzeumok lelőhelye. Végre sikerült alaposabban megnéznem a MoMÁ-t. A német expresszionizmus kiállítás (az audioguide-tól eltekintve) nagyon jó volt, illetve nagyon élveztem az építészeti makettek tárlatot, és egy Looking at Music 3.0 című kiállítást. Ez utóbbi kapcsán kiderült, hogy nem vagyok már én sem egy mai csirke: kevés tizen-huszonéves volt, viszont a kortársaim és a picit idősebbek fátyolos szemmel bóklásztak. Egy srác meg is kért, hogy fényképezzem le a Beastie Boys Sabotage klipje előtt. Ó, a régi szép idők. Persze a magyar forradalmi poszterek és kiáltványok sem voltak rosszak, ott én voltam az egyetlen, aki leállt elolvasgatni minden kiállítási tárgyat.

Voltam a Neue Galerie-ban is (nem tévedés, NY-i múzeum német névvel), ahol megnéztem azt a Wien 1900 kiállítást, amiről Baselben diplomamunka írás miatt lemaradtam. A kiállítás és az épület is nagyon tetszett, egy kis európai sziget a Central Park mellett.
Ismét eltöltöttem egy egész napot a Met-ben (random képválogatás itt), ahol sajnos lehetetlenség volt bejutni az Alexander McQueen kiállításra (érdemes megnézni a videót), de bóklásztam másfelé, illetve feljutottam a tetőre:

Nézegettem múzeumpedagógusokat is. Keveset beszéltek, és sokat kérdezték a gyerekeket, akik nagyon lelkesen válaszoltak, gondolkodtak, kérdeztek:

Rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlenül a mesterművekből lehet a legtöbbet tanulni, sokat tud adni pl. egy csendélet is (pedig azok mellett ugye mindig elmegyünk...).


New Yorkban még mindig nagyon jó dolog a Central Park. Én, az abszolút városi gyerek, már nagyon vágytam egy kis zöldre vasárnap (jelzem, csütörtök délután érkeztünk, tehát csak két és fél napot töltöttem a betondzsungelben - hiába, én sem vagyok már a régi...)

Éééééés, New Yorkban még mindig nagyon jókat lehet enni! Gergőék már igazi new yorkiként mozognak, illetve állnak sorba egy asztalért. Voltunk velük indiaiban, kínaiban (-Eszter), közel-keletiben bruncholni, svédben, japánban (-Andris, addigra már továbbment), találkoztunk fantasztikus kávékkal, forró csokikkal és koktélokkal.

Önálló gasztronómiai megmozdulásom (a Dean & Deluca meglátogatása mellett) pedig egy zarándoklat volt Katzhoz, ahol természetesen pastramis szendvicset kellett magamhoz vennem. Meg egy cheesecake-et, mert ugye New Yorkban vagyunk.

Egy kiló plusszal megúsztam ezt a kiruccanást, de jön Pétervár, Barcelona és Toszkána, úgyhogy lesznek itt még bajok.