Egy újabb országban voltunk a hétvégén, ahol korábban még soha, ez pedig az egzotikus Románia. Valahogy eddig kimaradt... Gleb - Andris egyik kollegája - és Adriana
esküvője volt Temesvárott, és gondoltuk, hogy a mi esküvő-turizmus profilunkba belefér. Ha már elmentünk Dél-Olaszországba és Párizsba hasonló okokból (illetve ősrég még az Eszterrel Skóciába), akkor egy Temesvártól nem riadunk vissza.
A párról röviden: a lausanne-i egyetem doktori iskolájában ismerkedtek meg, mindketten informatikusok. Adriana temesvári, Gleb szt-pétervári. Jelenleg Zürichben élnek, ebből kifolyólag a szervezés oroszlánrészét Adriana szülei vállalták.
Már pénteken oda kellet utaznunk, mert ha ugyanazzal a géppel szombaton megyünk, akkor nem értünk volna oda a ceremóniára. (Nincs közvetlen járat, Münchenen keresztül kellett menni.) Azt pedig a világért sem szerettem volna kihagyni, mivel ortodox szertartást még nem láttam. Temesvár ortodox székesegyházában volt az esemény, ami bazi nagy, a 150 vendég szinte elveszett benne.
Nekünk újdonság volt, hogy nincsenek padok, tehát ácsorogni kell, ami egy bizonyos lazaságot kölcsönöz a szertartásnak. Lehet sétálni, követni a párt, kicsit beszélgetni. A dologban volt némi bizonytalanság, Adrianáék sem igazán tudták, hogy mikor mit kell csinálni, ráadásul Gleb romántudása korlátozott, úgyhogy ő csak arra koncentrált, hogy felismerje, ha valamit kérdeznek tőle, és egy határozott dá-t válaszoljon. Amúgy ezt az ikonosztáz ajtajában, meglehetősen privát módon intézték. Csak miután a papok (mert kettő volt, de lehet, hogy az egyik valami kántor-féle) megbizonyosodtak róla, hogy ezek ketten tényleg össze akarnak házasodni, tértek vissza a nép közé a nyilvános mozzanatokra. A templomszolga aranyosan terelgette az ifjú párt.
Az egész hajcihőhöz 4 db ún. keresztszülő is dukált, házasulandó felekként kettő, egy-egy házaspár (a haveri társaság tagjai, az egyik Googler itt Zürichben, amúgy román, a másik egy ateista szerb, de ezt senki nem firtatta). A keresztszülők legfontosabb feladata szerintem a menyasszony uszályának igazgatása volt. Ezen kívül még segítettek a koronák feltételében és levételében. Én a Bazi Nagy Görög Lagzi alapján koszorúkra számítottam, de itt (állítható méretű) fémkoronák voltak, amiket nem cserélgettek, ellenben sokszor csókolgattak.
A filmhez hasonlóan volt borivás és az oltár háromszori megkerülése. Román szokás továbbá, hogy gratulációkor a menyasszonynak virágot adnak. Szerencsére a haverok ezt tudták, és szerveztek nagyon sok csokor virágot, amit a szertartás előtt szétosztottak. A virágot egy barátnő gyűjtötte, aki a pár mellett állt, majd minden elkerült a buli helyszínére, és a terem díszévé vált. A menyasszony a saját csokrát csak éjfélkor dobja el.
A szertartás után a székesegyház melletti parkban való csoportos fotózás a zuhogó esőre való tekintettel elmaradt, viszont a bulin volt erre külön idő, amikor a pár egy bizonyos helyen megállt, és lehetett velük fényképezkedni.
A buliig volt még 3 óra, de az időjárás miatt nem tudunk várost nézni, így visszamentünk a panzióba (ami a világ legkényelmetlenebb ágyaival büszkékedhet). Később jött egy kisbusz, ami elvitt minket a parti helyszínéül szolgáló szállodába. A terem igazán esküvősen volt feldíszítve, és volt benne egy medence is.
Természetesen azonnal fogadások kötődtek, hogy ki és mikor fog először beleesni. Sajnos ez négyig, amikor mi feladtuk, nem történt meg. Egy fehérbe öltözött maca az asztalunkhoz kísért, ahol felfedeztük a menükártyát. Hosszú volt, és durva. Valamint hamar kiderült, hogy az ötféle fogás nem vagy-vagy rendszerben működik pl. az előételek esetében, hanem az ember mindent megkap, egy tányérra halmozva. A túlzabálás garantált. Egy dolog segíti a szerencsétlen fogyasztót: kb egy-másfél óránként hoznak ki egy újabb tányérnyi kaját, közben pedig megy a buli, tehát le lehet táncolni a bevitt kalóriát. A tortáig fél 3-ra jutottunk el, de addig is csobogott két kis csokiszökőkút, ha valaki édességre vágyna.
Mint már korábban írtam, mi négyig bírtuk a bulit, de ekkor még saccom szerint a vendégek több mint fele ott volt. A "felnőttek" is (azaz a szülői korosztály). Kicsit ciki, hogy egy kinézetre nyolcvanas éveit taposó rokonnal együtt indultunk el...
Vasárnap az utolsó pillanatban keltünk föl, és azonnal mentünk is a reptérre. Szinte hihetetlen, de Zürichbe érve mégiscsak megéheztünk. Kitaláltuk, hogy az egyszerűség kedvéért a Stadelhofenen levő ázsiai étteremben eszünk, nem kezdek el főzőcskézni. Azt számolgattuk, hogy melyik S-Bahnt érjük el, mikorra érünk haza. Mivel vasárnap csak fél óránként jön Zollikerbergbe vonat, ezért vagy túl kevés időnk van enni a rendelést is beleszámítva, vagy túl sok, mert akkor egy órát kell ott töltenünk. Végül a megoldás: Andris fölhívta őket még a reptérről, leadta a rendelést 17:50-re (tudtuk, hogy mit akarunk enni), percre pontosan be is futottunk, megettük a frissen elkészített kaját, fizettünk, és kényelmesen elértük az S-Bahnt. Őrült hatékonynak éreztük magunkat.
